Egy jó nyomozó ismérve a megtévesztés, ezt sosem szabad elfelejteni. A nyomozás haladásának fejleményeiről is legyen szó, vagy éppen akár a kihallgatás menetét is ide lehet sorolni. Lényegében egy azon témába tartozik. El kell játszani az idiótát, tettetni kell, hogy mennyire nem ismertek még az adott szerepkörök… az áldozat, a gyilkos, vagy éppen az erre a célra használt eszköz. Hivatásos nyomozóként, tudnom kell mikor szabad beszélnem az adott üggyel kapcsolatban és mikor nem. Ó és persze a legfontosabb, hogy kivel vagy kikkel lehet erről beszélni. Nem is olyan egyszerű ez az egész… mivel hogy akár még saját magamat is meg kell tévesztenem, ha azt kívánja a helyzet. Nem mondom, volt már rá példa… hohohohóó.
Füles barátom ügyében is a megtévesztés segített. A gyanúsítottak kihallgatásakor a visszatérő kérdések nyomra vezették az ügyet. Az örök klasszikus: „Hol volt negyvenharmadikán éjszaka?” A legtöbben erre nem tudnak válaszolni, vagy csak hebegnek-habognak. Pedig egyszerű lenne a válasz, hát otthon az ágyban. Bár lehet, hogy alapból, ha kikérdezik az embert az már egy stresszes dolog, és meg szeretne felelni, és azért gondolkodnak el? Hmmm, meglehet. Egy biztos a cél, hogy ki kell zökkenteni az embert a biztonságos zónából. Nem a válasz a fontos, csak hogy érezze, bajban van. Pont emiatt buknak le a legtöbben, mivel vaj van a fülük mögött, így nem csoda, ha a végén egy cellában végzik… én pedig emelt fővel távozok egy újabb ügyet lezárva.

Hogy manapság mit csinálunk? Csak annyit tudok mondani, hogy nincs már annyi megbízatásunk, mint régen. Csacsi komámmal próbálunk rájönni egy eléggé kusza ügy végére. Adott egy nemesi család és azzal kerestek meg minket, hogy eltűntek a szüleik. Eltűnéses ügyekkel volt dolgunk, de annyiban kimerült, hogy állatokat kellett előkerítenünk. Tehát egy ekkora kaliberű munka, azért megizzasztja a legprofibbakat is. Minket azonban nem hátráltatott meg a feladat, sőt örömmel vágtunk bele, legalábbis ami engem illett. A társam szokásához mérten komor arcot vágott az egészhez. – Ugyan barátom, fel a fejjel! Hehe! – Szorongattam meg a derekánál fogva. Nem mintha szerette volna ezeket a megnyilvánulásaimat. De nem tehettem róla, én már csak ilyen vagyok.
Belevetettük magunkat az ügy mélyébe, átnyálaztuk az összes lehetséges nyomot… és… semmi. Az ég adta világon semmi. Meglehet, hogy a kutatásnak eme szakasza, azért is halad ilyen lassan, vagy éppen semerre, mert napok óta nem aludtunk? Mindig, amikor félrepillantok a pajtimra, már húzza a szamárbőrt… de nekem valahogy erőm sincs… aludni. – Juhú… Azt hiszem, jól esne egy újabb bögre kávé. – Mi tagadás, ez már biztosan egy betegség… bár, ha jobban belegondolok, így legalább minden időmet a munkámra tudom fordítani.



Tudjátok mi a legjobb dolog a világon? Ha kipihent és tiszta az ember feje. Na, ugyan! Azt hittétek, megint valami butaságot fogok mondani, nem igaz? Nem, jelen pillanatban a barátnőm, Kanga az, aki a megtestesült gyógymód a számomra. Mellette eddig egyszer sem volt olyan, hogy ne tudtam volna aludni… egyszerűen hihetetlen. Komolyan mondom. Kész kincs.
Azonban az ügyünkről ez viszont nem mondható el. Nem bizony. Az álomból felébredve megvilágosodtam és ráébredtem ki vagyok valójában. Csodálkoztam is néhanapján, hogy miért látok egy tigrist a tükörben, de így már minden összeállt. Ügy lezárva, háhá… mondhatnám, de ameddig ez az ügy a végéhez ért, addig a másik újra visszakerült a kezdő pozícióhoz. Hiába néztük át az előző… meg az azelőtti… meg az… azelőtti… este a bizonyítékokat… hiába minden. A felfedezés szikrája! Semmi sem kapcsolódik semmihez… Háháá, pont ez a szép benne, hát szóljon valaki hozzá.

És, hogy akkor mégis minek van értelme? Semminek, én mondom… semminek. Hmm… Csacsi barátom biztosan rácáfolna ezekre, azonban azt tudom, hogy ha ezt a munkát nem oldjuk meg, akkor búcsút mondhatunk más megbízásoknak…
Háháá… jut is eszembe… ez már megtörtént. Kellett nekem az ördögöt a falra festenem… persze ez már napok óta nyomja a lelkemet. Vagy inkább mondjam úgy, hogy szíven ütött a dolog? Mert, hogy tényleg fájt… vagyis rossz néven vettem leginkább az egészet. Oké, zavaros… tudom, de pont ez a lényeg, én sem értem miért bántak így velünk. Főleg szegény kis Csacsival… hát nem tehet róla, hogy olyan az ábrázata amilyen. Pfff.

Egy szónak is száz a vége, volt az az Argentumos ügy. Nos, az valami aranybánya… öhm, lett volna. Nem mi kaptuk… valami Whoop-de-dopper…. Dupla-Dupler… Áh egy cég. Átvette a nyomozást. Hallatlan. Még, hogy tini lányok nyomozzanak bármiben is? Már bocsánat, de azért a több éves tapasztalat… khm mellettem szól… meg persze Füles mellett is. A lényeg, hogy ilyen kavarodást még életemben nem pipáltam. Ezért sem tudok normálisan ezekhez a whooppszi-hoppszi lányokhoz viszonyulni…
Egyébként, nem tántorítottak el… sőt amióta elvették az ügyet, mi ketten a dupla dinamit… titokban nyomozunk… hmm, ha jobban belegondolok, akkor úgy csinálunk mint majdnem minden munkánknál. – Háh, jó is ez így. – Viszont, ha felgöngyölítjük az ügyet, akkor a szemükbe fogom nyomni, hogy: „Tessék, így csinálja egy igazi profi!"




✦ Képes vagy felvenni a mesebeli plüsstigris alakodat.
✦ A kirobbanó energiád néha inkább átok, mint áldás.