Hol volt hol nem volt…

Gondolataiba mélyedbe járt polcról polcra, sorról sorra az ódon, néhol doh szagú könyvesbolt falai között. Mutatóujjával megérintette egy-egy könyv gerincét, mintha csak számolta volna őket. Némelyik előtt elidőzött, de kivenni egyiket sem vette, csak a címüket olvasta el. Ha hátrafordul, akkor minden bizonnyal látta volna az eladó hölgy összevont szemöldökét, amint rosszallással vegyülő érdeklődéssel pásztázta őt. Noha, amennyiben észreveszi, akkor sem érdekelte volna, hozzászokott már, hogy furcsának tartják.
Élénk képzelettel áldották meg, rengeteg ötlete volt, kicsit talán mindig színesebbnek és többnek látta a világot, mint ami volt. Nyuszi Kalapos egy-egy poénja és Alice egy-egy meredekebb ötlete után mindig nevetve jegyezte meg, hogy ők ketten bizonyosan nem állnak két lábbal a földön, de eggyel sem teljesen biztos. A lány pedig sosem vitatkozott, tulajdonképpen szeretett olyan lenni, amilyen volt. A képzelete néha jobb történeteket szült, mint a valóság.
Ezért látogatott el alkalomadtán a könyvesboltba és olvasgatta csak a címeket. A legtöbbet ismerte, színész lévén játszott belőlük valakit, vagy csak a filmet látta. Ilyenkor viszont elvonatkoztatott. Saját történeteket és szereplőket látott a címek mögé, a képzelete szárnyalt, nem kötötte semmi és senki. Hol hercegnők világában, hol sárkányok között, hol pedig a jövőben járt, ahol robotok vették körül. Éppen egy világmegváltó történetről álmodott, amikor egy különös cím következett, mintegy megakasztva a folyamatot.
Alice Csodaországban, hirdette a könyv barna, bőrkötéses gerince aranyozott betűkkel. Váratlanul torpant meg, nem tudva mit tegyen. Még sosem hallott erről a történetről, ismeretlen volt számára, hiába volt a szerző neve is feltüntetve. Az sem segített. Hevesen zakatoló szívvel billentette maga felé a könyvet, vette a kezébe, majd nyitotta ki, történetet azonban nem kapott. A lapok fehérek és üresek voltak.
Valóban egy könyv lenne vagy ez csak egy notesz? tette fel magának a kérdést, válasza azonban nem volt rá. Hiába a hatalmas fantáziája, ötlete sem volt arról, hogy mit tarthat a kezében.


Az üde tavaszi égboltot idéző ruhája halkan susogott mögötte, amint becsukta az öltözőjének ajtaját. Szíve szerint becsapta volna, hogy mindenki hallja, hogy az, akinek szánja, biztosan felfigyeljen rá. Mégsem tette. Óvatosan lökte meg, hogy a zár ismerős kattanással kerüljön a helyére. Elégedetlenül fújta ki a tüdejében felgyülemlett levegőt, miközben az eddig a vállán nyugvó köpenyt az egyik szék támlájára fektette. Ez, természetesen a jelmeze része volt, noha ő maga imádta ezeket a ruhákat, ha nem félt volna, hogy furcsának nézik a városban, illetve nem lettek volna erős kétségei a főnök véleményét és reakcióját illetően, nyugodtan hordta volna bármikor.
Most azonban nem foglalkozott ilyesmivel, ahhoz túlságosan is dühös volt. Ismételten ott tartottak, ahol mindig.  
Minden. Egyes. Este.
Ő elhitte, tényleg elhitte - valahol még meg is értette -, hogy a közönség szereti Merida hirtelen “rögtönzéseit”, azt is elhitte, hogy Mor'du ezért nem szól rá. De egyszerűen fel nem foghatta, hogy a Vörös Istencsapása miért hiszi úgy, hogy ezért lassan bármit megtehet. Az apróbb toldások még nem jelentettek problémát, valahogy csak-csak sikerült megoldani, hiszen ezért volt színész. Az egyik legjobb! De a mai előadást már neki is sok volt, éppen csak képes volt reagálni és felvenni vannak a változásnak a fonalát, melyet Merida generált a történetben. Majdnem megváltoztatta az egészet. AZ EGÉSZET!
De nem csak Meridára volt dühös, magára is, hogy megint gyáva volt. Képtelen volt bekopogni az igazgató irodájába, hogy elmondja a véleményét, az igaz és őszinte véleményét, ne csak óvatos megjegyzéseket tegyen és alkalomadtán Meridával szócsatázzon. Valahol mélyen - talán nem annyira, mint vágyott rá - félt a hatalmas férfitól, attól, hogy mit reagál, ha egyszer tényleg kiakad neki.
A dühe helyett inkább a hajával kezdett foglalkozni és azzal, hogy kieszkábálja belőle a díszt, azonban a tükör elé lépve az kicsúszott a kezében. Húzta a haját, enyhe fájdalmat érzett, kis csípést, de nem törődött vele. A képet nézte, amit látott. Ő állt ott, de mégsem. Alacsonyabbnak tetszett, a hajában fekete masnit viselt, kék ruhája is más volt. Rövidebb, bővebb, ujja sem volt. Legalábbis nem hosszú. A legfurcsábbnak azonban nem ez bizonyult. Hanem az, hogy rajzolva látta magát, mintha nem is hús vér ember lenne, csak azokban a rajzfilmekben, amiket a TV-ben látott.


Hosszú hetekbe forduló napok teltek el azóta, hogy először meglátta magát a tükörben. Az első alkalommal azt gondolta képzelődik, a második alkalommal csak meglepődött, a harmadiknál viszont már elhitte, hogy ez a valóság. Ennyire nem tippelhetett ennyire durvákat, meg amúgy is, nem is élt ilyen szerekkel.
Valószínűleg könnyebben fogadta, mint legtöbben tették volna. Az első döbbenet után sokkal inkább úgy tekintett az egészre, mint egy kalandra, mintha csak az egyik Agatha Christie könyvbe, vagy valamelyik Sherlock Holmes történetbe csöppent volna. Noha nem értett mindent, korántsem bizonyos dolgokat hamar megtanult. Nem fecseghetett akárkinek csak úgy a látottakról. Sőt, valójában senkinek sem! Hiába hitte el ő maga, hogy nem gurult el - az általánosnál is jobban - a gyógyszere másokban már nem bízott ennyire. Amikor éppen csak megpróbálta szóba hozni a dolgot Nyuszinak és Kalaposnak - annak a két embernek, akikben mindennél jobban bízott a városban - előbbi olyan hatalmasra tágul pupillákkal nézett rá, hogy egyből megfutamodott, viccet csinált az egészből. Mintha csak egy tréfa lett volna, szerencséjére Kalapost kérni sem kellett, valószínű észre sem vettem a pillanatnyi zavar az erőben a levegőben, így nem jött ki annyira rosszul a dolog. Itt Alice rájött, hogy csak magára számíthat, magára és a jegyzeteire.
Hiába állt két lábbal inkább egy magas szivárványon, semmint a szilárd talajon nem volt ostoba. Annyira legalábbis semmiképpen sem, mint amilyennek sokan hitték elsőre, másodikra, sokadikra. Igenis képes volt meglátni bizonyos - véleménye szerint egyértelmű - összefüggéseket, mint az a férfi, aki elsőre őröltnek hitte - bár be kell látnunk nem volt ezzel egyedül - és akivel mostanában együtt reggelizett a kávézóban. Különös figura volna, új a városban - igazán új! -, nem sokkal az után jelent meg, hogy Alice rajzolt figuraként kezdte látni saját magát. (Aminek határozott hátránya volt, hogy mindig ugyanazt a kék kisruhát viselte, így magán alig tudta megnézni a szettjeit! Fel sem foghatta, ki és miért viseli mindig ugyanazt!) Szentül hitte, hogy ha kideríti ki a férfi és miért van ott, akkor előbbre jut a határozottan egy helyben toporgó nyomozásával, mert hát nehéz volt úgy haladni, hogy senkivel sem beszélhetett, mert félő volt, hogy őrültnek hiszik. Őrültebbnek, mint amilyen Kalapos volt!
De az ismeretlen az után pár nappal jelent meg, hogy elkezdte látni magát. Ez nem lehetett véletlen, valami köze kellett, hogy legyen hozzá. Ő legalábbis így okoskodott. Ennek pedig bizonyítást akart szerezni. A terv első részeként pedig meg kellett magát kedveltetnie, ez pedig sikerülni látszott… nagyjából.
Határozott sikernek könyvelte el, hogy ez az elmúlt napokban már kapott érdemleges válaszokat, nem csak egy szavas hümmögéseket. Sőt! Egészen normálisan el is beszélgettek. Aminek kapcsán Alice fejében ezer megy egy új kérdés fogalmazódott meg, ezeket azonban egyelőre félresöpörte, inkább a fő csapásvonalra akart koncentrálni. Az összefüggésekre! Noha a furcsa pillantás, amivel az idegen vizslatta őt mindig megmarad. Nos igen… egy kapcsolatot nem előnyös azzal a felkiáltással kezdeni hogy: Miért olvasol egy üres könyvet? Megőrültél?!


(A végén a férfit egy egyszerű embernek gondolom, aki valamiért hosszabb távon a városban van, inkább csak Alice életét színesítő elem, mint bármi más   )


✦ A fantáziádból bármit életre kelthetsz. Például, ha arra gondolsz, hogy cukorkák potyognak az égből és azt akarod, hogy a valóságban is így legyen, egyszerűen megtörténik.

A képesség 1 lezárt játék után aktiválódik, tehát a 2. játékban.