- Hogy őszinte legyek, nem volt túl bonyolult… - mosolyodok el. Minél bonyolultabb valami, annál többféle hibalehetőség létezik. Ha nem pocsék alapanyaggal dolgoznak, ezt szinte lehetetlenség. El lehet, de mégis csak egyszerűbb az elkészítése, mint egy tradicionális japán teának…
- Mondja, Mr. Valéry, Ön szerint viheti szerény városunkban az ember bármire is, ha nincs benne elég ambíció? - nyilván van arra is példa, meg lehet élni, de talán elég beszédes az, hogy nem valami utcazenészként tengetem a napjaimat. Pedig az is ugyanúgy a „szórakoztatóipar” része, ha úgy nézzük.
- A gonosz, mint jelző, csak irigyek élénk fantáziájának szüleménye. A „gonoszok” magukra szinte sosem gondolnak így, hisz nem mindenkit azok a célok vezérelnek, amiket ő maga jónak hisz? - fordítom meg a dolgot, mert igen, valóban igaza van… mindkettőnknek megvan a maga hírneve a városban, még ha nem is a legjobb, vagy épp félik a nevünket. De a mi hibánk az, ha vittük valamire? Nincs abban semmi rossz, ha egyesek kiemelkednek a tömegből.
- Ha nem sértem meg – valóban érdekes pályaválasztás a kritikus szakma. - lehet, hogy egy nagyobb városban fényes karriert tudhatna magának, esetleg világhírre tenne szert, de elnézve lakhelyünket, nem csodálom, ha több lábbal próbál megállni a földön. Én is azt teszem már jó ideje annak ellenére, hogy a cirkusz szerencsémre elég jól fut még mindig, nincs okunk panaszra. Egy pillanatra felmerül bennem, hogy talán ő is a cirkuszhoz akar szegődni másodállás kapcsán? Esetleg rá akar venni minket, hogy vágjunk bele a vendéglátóiparba is? Szerencsére azonban úgy tűnik szó sincs ilyesmiről, helyette egy sokkal izgalmasabb téma merül fel, amilyenhez rég volt már szerencsém. Egy olyan fogás, amiből még egy igazán szép nagy hal is lehet, a sok apró kis kopoltyús után.
- Értékelem a figyelmességét. - elvégre szép dolog nyugodtan teázgatva merengeni kis városunk lehetőségein, de legyünk őszinték, valószínűleg ettől mindkettőnknek bőven akadna fontosabb tennivalója is, így hát kíváncsian hallgatom, miközben felvázolja a tervét. Elveszem a felém csúsztatott füzetet, majd alig láthatóan bólintok.
- Természetesen. Sosem lehet az ember elég óvatos. - lapozok bele a füzetbe, először csak nagyjából végigpörgetve a lapokat, majd másodszorra már sokkal alaposabban szemrevételezve, bele-beleolvasva a leírásokba, lap széli jegyzetekbe, térkép feliratokba, listákba. Néhány percig szótlanul olvasgatom, de az már most nyilvánvaló számomra, hogy jóval alaposabb és időigényesebb tanulmányozást igényel ez az egész füzet, mint amire esélyesen itt és most sort tudunk ejteni.
- Hm, látok benne fantáziát, úgyhogy beszélhetünk még róla. Ahogy felvetette, akár nyugodtabb körülmények között. - mint egy egy rakás pletykás alkalmazott, kíváncsi vendég, és silány minőségű italok mellett.
- Ami megvalósítást illeti, mennyire elszánt a kezdéssel kapcsolatban? Vagy inkább úgy kérdezem, mennyi időn belül szeretné beindítani ezt a kis… mellékes másodállását? - kérdezek rá, elvégre nem mindegy, hogy éveket akar még a tökéletesítéssel tölteni, vagy ha rajta múlik, már egy-két hónapon belül megnyitná a kapukat.

Nem volt elég, hogy teljesen lefoglaltak hogy tökéletesítsük az új előadást, a próbák, és az, hogy némi értelmet verjek az embereimbe – tudom, lehetetlen küldetés, nem is értem, miért töröm magam annyit, a tükörképem sem hagyott nyugodni. Sokat egyelőre nem foglalkoztam vele, van több, meg jobb dolgom is, mint önmagamban gyönyörködni naphosszat, de valahol mégis csak bosszantó volt, hogy akárhányszor tükörbe néztem, egy rajzolt mesefigura nézett vissza rám. Nem mondom, hogy nem hasonlított, de nem lennék meglepve, ha csak valamelyik beosztottam lenne vicces kedvébe, hogy ilyen karikatúrákkal szórakoztat. Biztos, hogy valamelyik új társulattag lesz a hunyó, mert a régiek már ismerik a humorérzékem, és egyik sem úgy néz ki, mint ha annyira megunta volna az életét. Ha nem muszáj, nagy ívben kerülik az irodámat is, inkább, minthogy kirúgjam őket, vagy magukra haragítsanak. Esetleg még Dzsini lehet a hunyó… belőle kinézem, hogy alapjáraton ilyen bolond, még csak tennie se kell érte.
Ha a mindenféle tükrök értelmetlen nézegetésére nem is szívesen fecséreltem az időmet, a levélbeli meghívás annál inkább felkeltette az érdeklődésemet. Egyrészt, mert manapság szinte már csak számlát talál az ember a postaládájában, szóval már csak a stílus is megfogott, másrészt pedig abból kiindulva, hogy hol volt a találkozó, volt egy sejtésem, hogy nem csak barátkozni szeretne Mr. Valéry. Azt mondjuk elképzelni sem tudtam, hogy egy rettegett ételkritikus mit akarhat egy rettegett cirkuszigazgatótól, de remélem, nem azért rángatott ide, hogy a pattogatott kukorica minőségét tárgyaljuk, hanem valami értelmesebb okból kifolyólag. Mondjuk… a popcorn kapcsán elég lett volna egy újságcikket írnia.
A magam részéről nem érkeztem sem előbb, sem pedig később, pontosan akkor léptem be az ajtón, amikorra a találkozó szólt. A kávézóba belépve nyugodt tekintettel pásztáztam végig a terepet, majd miután észre vettem az egyik sarokban lévő asztalnál, szó nélkül el is indultam felé.
- Emlékeim szerint még nem volt alkalmunk élőben találkozni. Qadir Sarraf. Örvendek. - nyújtottam kezem egy gyors bemutatkozásra, mielőtt helyet foglaltam volna, ha viszont túlestünk a formaságokon, akkor intettem is a pultnál ténfergő pultos lánynak, hogy mozduljon… Feltételezem, nem azért fizeti a főnöke, hogy ábrándos tekintettel bámuljon ki az ablakon naphosszat.
- Nos, Mr. Valéry, minek köszönhetem a megkeresését? - fordulok az említett felé, miután kikértem a magam borsmenta teáját. Az még egész iható szintet szokott megütni a város legtöbb kávézójában...