Tisztában vagyok vele, hogy Margaret élete, legfőképpen munkája sokkal nehezebb, mint az enyém, s voltaképpen ez engem egyszerre bizonytalanít el és bátorít fel, mikor megfogalmazódik benne a gondolat, hogy esetleg bekopoghatnék hozzá. Hozzám hasonlóan nem idegen számára az éjszakázás, ami, ha ezúttal is így van, vagy nem fog ajtót nyitni, hisz nincs is otthon, vagy talán még éppen nem alszik. Ha viszont pont ma nem kell éjszaka dolgoznia és végre korábban aludhat, akkor nagy bűntudattal fogom fejemet a falnak verni, ha miattam kell felkelnie. Csak a megérzés miatt döntök úgy, hogy nem szerénykedek és igenis nem vállalom be, hogy ilyen későn hazasétáljak, hanem megnézem a barátnőmet, aki ha nem lenne, egészen biztosan sokkal nehezebben kezelném a munkámat.
Nyúzott arcát pillantom meg az ajtó nyitását követően, ruháiból ítélve nem aludhatott még. Ilyenkor rendszeresen elfog az aggodalom, bár annyira nem avattak be a munkájába - semennyibe sem avattak be, pusztán Margaret hintett el némi információt az együtt töltött idők során -, azért tudom, hogy van is miért aggódnom. A veszély ott lapul ezen hajónak kinéző épületben, sose lehet tudni, mikor talál meg. Engem ritkábban, na de őt?
- Köszi! - Beljebb lépek a szobába, apró táskámat a földre helyezem, miközben kilépek a cipőmből is. Nem tudom, mi tart vissza, hogy ne zuhanjak az ágyára, mondjuk vele együtt.
- Húzósabb, mint vártuk. Láttad a sok embert odalent? Nem tudom ma mi van, de szerintem nem véletlenül van most olyan sok vendég. - Bökök könyökömmel a lány irányába, ezzel is utalva a főnök örökös szervezési mániájára. Mindig benne van a keze valamiben, nála semmi sem történik véletlenül, a lent lévő alakok tekintetében is volt valami… sötét? Leszámítva azt az egyet, aki próbált csajozni.
Kétségkívül kettőnk közül ő lenne a jobb vendéglátós, ezt mi sem bizonyítja jobban, mint a felém nyújtott sör. Hálás mosollyal veszem el tőle, s már tudom, hogy akkora nagy baj nem lehet, mert a csajos esténk ezúttal sokadszorra is kezdetét veszi. Leülök mellé az ágyra.
- Csirió! - mondom enyhén huncut hangon, miközben koccintásra nyújtom a kezemben lévő sörösüveget. Jól esik a kesernyés íze.
- Te sem lehetsz itthon régóta. - Nem vagyok én mindent tudó, de ismerem már annyira őt, hogy nem ilyen ruhában szokta tölteni a szabadidejét, pláne egyedül a szobájában, hajnali lehetetlen órakor. - Munka? - Tudom, hogy nehéz téma, vagyis inkább ez egy olyan dolog, amiről nem igazán kellene hivatalosan beszélnünk, de nem ez lenne az első eset, hogy lázadozok Silver keze alatt. Félek tőle, de szeretem feszegetni a határokat.
- Nem esett bajod? - Fizikailag látszólag nem, de sosem lehet tudni, hogy mik történtek, amik esetlegesen nyomot hagytak rajta. Néha a nyomtalan sebek kritikusabbak, mint amik virítanak az emberen.

Nem tudom hányadszorra fordulok meg a konyha és az asztalok között. Ilyen későn már nem szoktak sokan lenni, mint ma, aminek minden bizonnyal meglehet az oka. Próbálok hallgatózni, míg meghozom az ételt az asztalokhoz, de ügyesen mindenki elhallgat és a témát inkább az ottlétemre terelik, mintsem légynek tekintenének a falon. Vegyes érzéseim vannak, elnézve a sok embert, legalább minden pincérre szükség van, így most nincs lehetőség arra, hogy berakjon Silver a rúdhoz táncolni, ami jó, de kezdek erőm végére érni a folytonos fel-alá szaladgálásban. Kezdetekben még mosolyogtam a vendégekre, mostanra már abszolút nem foglalkozok ilyen apróságokkal.
Megállok fél pillanatra a bárpultnál, hogy igyak egy kis vizet és megtöröljem verejtékező homlokomat. Végignézek az asztalokon, s egy felém néző szempárban akad meg a tekintetem. Nagyon néz, s nem kapja el tekintetét, úgyhogy kettőnk közül én vagyok az, aki megszakítja a farkasszemet azáltal, hogy kezembe nyomnak újabb két megtöltött söröspoharakat. Hányas asztal? Nagyszerű, pont az. Veszek egy mély levegőt, s mintha csak a víz alá buknék le egy rövid ideig, úgy próbálok túlesni ezen az aprócska találkozáson. Elsuhanok az asztalok között és a férfiakhoz érve lehelyezem eléjük a két italt. Tekintetem ismételten a férfira (Tulio) téved, látom rajta, hogy mondani akar valamit, ám végül a társa köszöni meg egész nagy lazasággal a munkámat. Kavargó érzésekkel ugyan, de elmosolyodom, majd amilyen gyorsan jöttem, úgy is próbálok távozni. Legalább nem vágott hozzám mindenféle rossz csajozós dumát...
Négy órával később már a hely veszít az étteremi jellegéből és sokkal inkább a bár része üzemel, ez pedig azt is jelenti, hogy nem kell ennyi pincér egyszerre. A hivatalos műszakom amúgy is lejárt már három órája, a túlórát pedig biztos, hogy nem fogja kifizetni nekem Silver, én viszont elég nagy igazságérzettel rendelkezem ahhoz, hogy magamtól szögre akasszam a pincérruhámat és otthagyjam az egész vendégteret. Az órámra pillantok, ami azt mondja, hogy már hajnali kettő is elmúlt.
A mosdóban arcomat vizes kezeimbe temetem, próbálok erőt gyűjteni, hogy hazasétáljak, de nem érzem magam elég fittnek hozzá. Margaret jut eszembe, akivel már sokszor beszéltük, hogy nyugodtan aludjak nála, amit időnként meg is szoktam tenni, többek között azért is, mivel az Argentum áramát és vizét fogyasztani olcsóbb mulatság nekem, mint a saját lakásomét. Késő van már, de szerencsére van annyira mély a barátságunk, hogy még így is bekéredzkedjek hozzá ma éjszaka is.
Összeszedem magam és bekopogok a szobája ajtaján. Nem tudom, hogy egyáltalán itthon van, hisz tudom, hogy gyakran ő is éjszaka dolgozik, Silver kérésére. Kettőnk közül mindig azt éreztem, hogy ő van nagyobb bajban, amiért rendszeresen aggódom érte, s már most is kezdek mindenféle elméleteket gyártani, hogy vajon milyen feladatot kapott Silvertől, mikor nyílik az ajtó. Elmosolyodom, ezúttal őszintén.
- Szia! Ne haragudj, hogy ilyen későn jövök... esetleg aludhatnék megint nálad? - kérdezem, miközben próbálom kiolvasni vonásain, hogy vajon aludt-e már és én ébresztettem-e fel.