Tekintetem elmélkedőn siklik végig tükörképemen, honnan ismét olyasvalaki néz vissza rám, ki korábban sosem. Azt állítanom, mást mutat, mint a valóság, hazugság lenne, mert bár teljesen biztos vagyok benne, nem úgy nézek ki, mint ő, a kezdeti meglepettség és elborzadás elmúlásával rá kellett jönnöm, mégiscsak van bennünk valami hasonló. Persze ennek elfogadásában az emlékek visszatérése is segített, nem is keveset. Az emlékeké, amik nem az enyémet és mégis, minden kétséget kizárólag sajátomnak érzem őket.
Mióta csak az eszemet tudom, számtalan kérdés lógott a levegőben, számomra természetesnek tűnő, mások szerint azonban furcsa dolgok nem nyertek értelmet, egészen mostanáig. Pedig ki gondolta volna, hogy ezek a különös látomások, vagy nem is tudom igazán, minek nevezzem őket, magyarázatot szolgáltathatnak bármire. Márpedig épp ez az igazság.
Kíváncsi lennék, másokkal is történt-e hasonló. Van-e bárki akár azok közül is, akik eddig elhaladtak mellettem az utcán, hasonló élményekkel? Minden bizonnyal igen, de ahhoz, hogy ne kérdőjelezhessem többé meg ezt a lehetőséget, még várnom kell, türelmesen és figyelmesen. Addig, míg magától el nem árulja valaki magát, akár szóval, akár tettel, akár szándékosan, akár véletlenül, én ugyanis biztos nem fogok egy ilyen titkot megosztani senkivel. Nos, majdnem senkivel, de egyelőre az az egyetlen személy előtt is mélyen hallgatok.
Vetek még egy utolsó pillantást tükörképemre, úgy téve, mintha csak hajamat igazgatnám meg még egyszer, mielőtt belépnék az étterembe, melynek az ajtaja előtt ácsorogtam eddig, tökéletesen figyelmen kívül hagyva azt az apróságot, hogy útban lehetek.
Az asztalok közé érve unottan tekintek körbe, de ahogy pillantásom megakad egy ismerős arcon, megtorpanok. Ritkán járok ilyen helyekre egyedül, olyankor inkább egyik emberem küldöm el ebédért, az ölembe hullt lehetőség láttán nem bánom azonban, hogy ma megszakítottam ezt a jól bevált hagyományt.
Az elém siető pincérnek épp csak intek, s a kérdéses asztal felé mutatok, jelezve, megvan, hova ülök, nem szükséges üres helyet találnia nekem.
- Lám csak, kit sodort elém a szél. Mister Turner, rég láttam - érdeklődőn mérem végig, megállva asztala előtt, épp csak annyi ideig tanulmányozva vonásait, hogy a körülöttünk lévőknek ne tűnjön gyanúsnak viselkedésem.
- Jól megy sora?- válaszát meg se várva foglalom el az üres széket vele szemben, a legkevésbé se foglalkozva olyan jelentéktelenségekkel, minthogy esetleg vár valakire.
- Remélem, iszik velem, Ügyvéd úr. Bort? Vagy inkább valami erősebbet?  - jobb lábam a másikra helyezve dőlök hátra, s pillantásom asztaltársamról le se véve hanyagul pincérért intek.