Azt hiszem, az egész egy furcsán borongós napon kezdődött. A mamám mindig arra tanított, hogy segíteni kell mindenkinek, aki kevésbé szerencsés nálunk, így elmentem vele ételt osztani, kórházakat látogatni, menhelyeken kiskutyák kenneljeit takarítani. Persze voltak fogadások és jótékonysági aukciók is, de azok azért ritkábban.  Ez valahogy természetes volt számomra, meg se fordult a fejemben, hogy mások nem ezt csinálják, nem így élik az életüket. Amikor ő beteg lett, még több energiát fektetett ezekbe a dolgokba, de mivel ő már nem volt túl jól, ezért kaptam egy dadust. Akkor találkoztam először a valósággal, amikor az utcán sétálva egy férfi pénzt kért tőlünk, mert éhes volt, és én szerettem volna adni neki, de a dadus nem engedte. Azt mondta az az ember magának köszönheti, hogy az utcára került és nem érdemli meg, hogy sajnáljuk vagy segítsünk neki. Összezavart, egész úton hazafelé azt kérdezgettem, hogy nem költözhetne-e a bácsi hozzánk, ha nincs neki hol lakni? Kinevetett, még akkor is hangosan zengett tőle a kert, mikor már hazaértünk, a ház bejárati ajtaján pedig egy csapat mentőorvos ballagott ki szomorú arccal, ezen a furcsán borongós napon.

Nem tudom, hogyan történt. Nem tudom, miért történt. Csak az biztos, hogy alig egy évvel később az apám feleségül vette a dadusomat. Bevallom, örültem is meg nem is, mert ő csupa olyasmit mondott és tett, amit a mamám sosem. Mindig csinos ruhákat viselt, sokat járt vásárolgatni, és olyan különösen jó viszonyt ápolt szinte mindenkivel. Nem úgy mint a mama, hanem másképp. Ölelgetett és “Drágám”-nak nevezett szinte minddenkit akivel csak találkozott. Nem igazán foglalkoztam ezzel, nem is nagyon tudtam volna, mert beirattak egy bentlakásos iskolába, ahonnan csak ünnepek alkalmával jöhettem haza.
Meg persze akkor, amikor az apám is meghalt. Furcsa ügy volt az egész, állítólag valamilyen baleset érte amikor a szokott módon egy szombat délelőtt elment futni. Elütötte egy autó, vagy megcsúszott és úgy ütötte be a fejét, ez a mai napig nem derült ki. Az viszont igen, hogy szinte mindenét a dadusomra hagyta a végrendeletében, azzal a kikötéssel, hogy gondoskodnia kell rólam 21 éves koromig. Lehet bátran tippelni, hogy hol is voltam míg el nem értem a nagykorúság küszöbét: bizony, egy bentlakásos iskolában, később főiskolai kollégiumban. Nem különösebben firtattam a dolgot, mert a dadus is megváltozott, már egyáltalán nem volt velem kedves így nem is ragaszkodtam hozzá, hogy egy fedél alatt éljünk. Az egyetlen furcsa velejárója a lányiskolának és a kollégiumnak, hogy szinte alig találkoztam fiúkkal, és talán túl félénk is vagyok ahhoz, hogy megpróbáljak közelebbi kapcsolatba kerülni velük. Tudom, ez elég ciki már az én koromban, de valahogy még mindig azzal az érzéssel gondolok a párkeresésre, hogy valahol odakint a világban van valaki, aki az Igazi, a Nagy Ő, az én párom visszavonhatatlanul. Talán hiba így bezárkózni, elvégre mégis honnan tudhatnám, hogy nem sétáltam el már mellette vagy ezerszer?

Egy ideig egy kis bérelt garzonban laktam amikor hazatértem, és újra egymásra találtunk a gyerekkori barátommal is. Csingiling még mindig olyan imádnivaló teremtés volt mint régen, és ő biztatott rá, hogy a mamám emlékére folytassam amit elkezdett és ne hagyjam magam. Azóta megtaláltam az utamat, és ahol csak tudok, segítek az embereknek. Ebből is lett aztán nagyjából két éve a galiba, mert a volt dadusom - aki már sokkal inkább az apám özvegye volt, egyszer csak beidéztetett egy hagyatéki eljárásra vagy valami hasonlóra, ezekhez a hivatalos dolgokhoz sosem értettem. Kiderült, hogy az apám igazából nem is rá hagyta a házat meg a pénzét hanem rám, azonban erről én mit sem tudtam, ezt elhallgatták előlem. Ha pedig mindez nem lenne elég, az is kiderült, hogy egyáltalán nem arról van szó, hogy vissza költözhetnék a szülői házba, hanem a mostohám még a zárolt számlán lévő pénzre is rá akarta tenni a kezét. Az ügyvédem (mert kiderült, hogy ilyen is van, csak erről sem tudtam) viszont a nekem járó teljes vagyont akarta visszaszerezni.
Bevallom, borzasztó nehéz helyzetbe kerültem, és nem tudtam mit csináljak. Mi lenne helyes? Végül, a békesség kedvéért lemondtam a házról, és csak a számlán elkülönített pénzt fogadtam el. Vettem egy barátságos, aprócska házat a város szélén, és egy cseppet sem zavart, hogy felújításra szorul, úgy döntöttem magam fogok megcsinálni mindent, amit csak tudok. Keményen dolgoztam, de óriási szerencsémre Csing segített nekem ebben is, és valahogy a munka meg a sok álmodozás közt megszületett bennem egy terv, egy virágbolt terve, amit meg is valósítottam. Fogalmam sem volt, hogy Csingiling is ilyesmit, vagyis hát pont ugyanezt szeretné. A barátaink mind támogattak engem (is), és már olyan nagyon beleéltem magam abba, hogy talán együtt dolgozhatnánk, elvégre neki olyan jó érzéke van a virágokhoz, növényekhez. Kicsit lobbanékony természet, de hát ki nem?
Minden, az egész világ omlott bennem össze, amikor meghívtam a megnyitó ünnepségre, és szinte rám támadt, amiért elárultam. Talán hiba volt, hogy nem avattam be a terveimbe, talán el kellett volna mondanom, és akkor együtt csináltuk volna, de úgy szerettem volna meglepni! Örömöt szerezni neki azzal, hogy együtt csinálhatunk valami igazán klassz dolgot, amit mindketten szeretünk. Elvégre én se véletlenül jártam a főiskolára, hogy kertépítő mérnök legyek, szeretem a növényeket, virágokat, természetet… Minden tönkre ment. A megnyitón ahelyett, hogy boldog lettem volna, öt percenként kiszaladtam a mosdóba sírni, mert a legjobb barátom, Csing nem volt velem. Wendy és Vladimir persze támogattak, és azt mondták, hogy majd Csing is megbékél, de nem tudtam elhinni nekik. Bármennyire is akartam, nem tudtam hinni benne.

A helyzet azóta csak romlott, mert megnyitott Csingiling üzlete is, és bár egyelőre elférünk mindketten a piacon, mégis haragszik rám. Már többször is próbáltam kibékülni vele, de eddig nem jártam sikerrel, igaz a legtöbb próbálkozás idejekorán kudarcba fulladt mert el se jutottam odáig, hogy szóba álljon velem. Na meg persze én is gyáva voltam, s ha ez nem lett volna elég, rengeteg munkám is adódott. Vladimirt megkértem, hogy segítsen nekem, hogyan is tudnám kibékíteni a barátnőmet úgy, hogy egyikünk sem megy csődbe. Már ki is ötöltem valamit, ami remélem működni fog, és talán helyre tud állni köztünk végre a béke.
Mindezek tetejébe, talán a stressz miatt, talán nem, de azt hiszem, hallucinációim vannak. A tükörben olyan furcsán látom magam, és megrohamoznak különös képek időről időre. Erdőről, dalokról, különös kis törpékről álmodom, de mindezek csak villanások. Azt hiszem, orvoshoz kellene fordulnom ezzel a dologgal, de félek bolondnak tartanának. Elvégre mégis, ki a fene hinné el, hogy nem dilihoppos az, aki a tükörbe nézve Hófehérkét látja?



✦  Tiszta szívű vagy, és a pozitivitásod határtalan. Ennek okán bárki, aki a közeledben van egyfajta védelmet kap. Egy pajszot. Amíg az illetőn rajta van a védelem, nem lehet neki ártani.
A képesség 5 lezárt játék után aktiválódhat, tehát a 6. játékban.