A nyitás előtti utolsó simításokat végezve nézek körbe a virágboltban. Ki gondolta volna, hogy egyszer egy ilyen helyen kötök ki, csupa szín, illat között, ahol nem pusztán életben kell tartanom a növényeket, arra is ügyelnem kell, hogy szépek is legyenek, végtére is az lenne a fontos, hogy minél hamarabb eladjuk őket, amikor korábban még egy kaktuszt is képes voltam kiszárítani. Na, nem mintha most sokkal jobb lennék a szobanövények gondozásában, de legalább azt észreveszem, ha itt az ideje megöntözni őket. Ide viszont ennyi nem lenne elegendő, még szerencse, hogy Hófehérke tényleg ért ahhoz, amit csinál és a boltvezetés mellett még arra is marad ideje, hogy meghallgassa kérdéseimet és válaszoljon is rájuk.
Mellette könnyű volt a beilleszkedés, hiába nem dolgozunk együtt olyan régóta,  olyan, mintha hosszú évek teltek volna már el így.  Szeretem ezt a helyet. A hangulatát, a kisugárzását és azt is, hogy a növények között könnyedén eltűnhetek, a saját dolgommal törődhetek, ahelyett, hogy a vendégekkel kellene foglalkoznom. Mást zavarna talán, hogy a betérők többsége hajlamos keresztülnézni rajta, s ha hozzá is szól, mindössze annyit kérdez, hol van a tulaj,  nekem azonban egyike ez azoknak a dolgoknak, amiért végül itt ragadtam. Odafigyelek a munkámra, természetesen, megteszek mindent, amit kérnek, ha pedig véletlenül mégis tőlem várna valaki segítséget, megadom, ami csak telik tőlem, a nap nagy részében azonban gondolataim ráérnek messze földön szárnyalni, teret adhatok fantáziámnak, szabadon játszhat a képzeletem.
Egy előny mellett azonban eltörpül az összes többi, leginkább azért vagyok hálás ennek a boltnak, mert itt ismertem meg a legjobb barátomat. Tudom-tudom, gyerekes ilyesmit még gondolni is, de hogyan is jellemezhetném másképp azt, akivel mindent megoszthatok, aki bármi történjen is, mindig mellettem áll majd, s akit én is ugyanúgy meghallgatok, akár az éjszaka közepén is, ha éppen akkor jön rá a mesélhetnék.
Nem voltam teljesen egyedül sosem, mármint mindig volt valaki, akivel beszélgettem, ha úgy adódott, még ha a többség hajlamos is levegőnek nézni valamiért, de Aranyhaj az első, akiben úgy érzem, tényleg barátra találtam és nem csak egy egyszerű ismerős, akivel havonta egyszer-kétszer válthatok néhány szót.
Szeretem őt, mármint nem úgy, de attól még szeretem és aggódok is érte, különösen, mióta felbukkant az a gyanús alak, akinek még a szeme se áll jól. Aranyhaj persze felnőtt, intelligens nő, aki, ebben biztos vagyok, tud magára vigyázni, de ehhez hasonló alakok híresek arról, hogy eljátszva a kedvest és törődőt, az ujjuk köré tudnak csavarni bárkit. Márpedig igazán nem szeretném, ha sírna miatta, mert elhitte a hazugságait.
Sóhajtva pillantok fel a rózsák rendezgetéséből, mikor egészt üt az óra, jelezve, ideje tényleg kinyitni. Gyorsan helyére teszem az utolsó szálat is, megtörlöm vizes kezemet a kötényembe és már igyekszek is az ajtó felé, megfordítani a kulcsot és a táblát. Jobb is talán, ha gondolataim elkalandoznak Aranyhaj udvarlója vagy mi a csudája körül, mielőtt még felhúznám magam rajta és hibát vétenék. Hamarosan úgyis találkozunk, akkor pedig el is mondhatom neki, miért lenne olyan pocsék ötlet újra összefutni vele.
- Szép napot! - rámosolygok az első betérőre, arrébb is pattanva az ajtóból rögvest, ezúttal tényleg messzire száműzve a kérdéses problémát. - Ott leszek, ha szüksége lenne valamire - hanyagul a nárciszok felé bökök, de, ahogy arra számítottam, az idősebb hölgy már rég nem figyel rám, már ha egyáltalán észrevette, hogy itt vagyok. Nem veszem magamra a megszokott reakciót, csak vállat rántok és tényleg visszatérek a munkámhoz.



✦ Képes vagyok felvenni a mesebeli kaméleon alakom.
✦ Emberi alakban is bele tudok olvadni a környezetembe, szinte láthatatlanná válva.

A képesség 5 lezárt játék után aktiválódik, tehát a 6. játékban.