A legtöbben úgy szoktak jellemezni, mint aki túl akarja ragyogni a napot. Mindenkivel kedves vagyok és még akkor is képes vagyok mosolyogni másokra, amikor láthatóan kiordítanának engem a világból. Talán ezzel még inkább idegesebbé teszem őket, de sosem ez a szándékom, hiszen egyszerűen csak tudom, hogy elég sok esetben stressz öleli körbe a munkákat így néhány kirohanást nem fogok magamra venni.
Nyitott vagyok mindenkivel szemben a bizalmam határtalan, ami miatt naivnak is szoktak hívni, de egyáltalán nem bánom. Szeretem a jót meglátni az emberekben és nem a sötét oldalukat keresgélni. Mindenkinek megvannak a maga hibái, amit lehet, hogy éppen nem is tekintenek annak, de más szemében hiba lehet. Mást idegesíthet a pozitív látásmódom és kisugárzásom, míg valaki kifejezetten örül ennek, mert a jelenlétem még az ő kedvét is feldobja. A legtöbb dolog ízlések és pofonok kérdése, de én még ettől is elrugaszkodva igyekszem mindenkit elfogadni úgy, ahogy van és nem a hibáinak listáját végignézve értékelni. Persze vannak hibák, vétségek amelyek nagyobbak és erényesebbek, mint más és afelett már jómagam sem hunyhatok szemet, de sosem veszem kezembe az ítélkezést senki felett sem.
Bátornak akkor vagyok igazán bátor, ha valakiért kell küzdenem, aki közel áll a szívemhez. Sosem hátrálok meg, amikor még egy idegenért is ki kell állnom, mert úgy látom, hogy bajban van. Emiatt talán még párszor bajba fogok kerülni, mint eddigi életem során nem is egyszer, de sosem fogom engedni, hogy ártsanak annak, aki még önmagát sem képes megvédeni. A baj csak az, hogy én is egyike vagyok ezeknek az embereknek. De másokért kiállni egyszerűbb, mint saját magunkért.

Őszintén nem tudom, hogy mit is jelent már igazán a szó maga az, hogy család. Egyke gyermek vagyok mondhatni a szüleim szeme fénye, de valahogy mégsem éreztem úgy igazán, mintha engem akarnának megismerni. Sokkal inkább megannyi dolgot szerettek volna rajtam keresztül kiélni, aminek köszönhetően most hamarosan egy másik családdal kötődik össze a sajátom. Jegyben járok egy férfival, akit nem szeretek. Mindig követtem a szüleim utasításait, avagy ahogy ők szerették hívni kéréseit, hiszen bíztam abban, hogy a legjobbat akarják nekem és csak túl fiatal vagyok ahhoz, hogy megértsem. Még szeretni is megpróbáltam ezt a férfit, akit úgy dicsőítettek, hogy szinte már saját fiúkként tekintettek rá. Szerintem jobban is szeretik, mint engem. Ezért csak még inkább szeretnék bizonyítani, aminek köszönhetően csak újabb és újabb pofonoknak lesznek a fogadó fele szó szerint. De mindig van valami oka.
Mert mindig, minden az én hibám. Ez az egy, amit biztosan megtanított nekem és én mégis töretlenül állok a világ előtt, miközben a négy fal között az időmet a saját börtönömben töltöm raboskodva, szárnyalás helyett.

Eldöntöttem, hogy ma minden megváltozik. Kiteszek magamért főzök és sütök - természetesen mindenből a kedvencét -, hogy a kedvére tehessek és talán ezen az éjszakán minden a legjobb irányba indulhasson el. Talán el kellett volna sétálnom. De nem tudom összetörni a szüleim szívét, akik annyira odavannak érte sem pedig a sajátomat azzal, hogy feladom. Úgy érzem, hogy nekem kell próbálkoznom, hogy ezt az egészet jobbá tehessem, hogy felvirágozzam a napjait, hiszen megannyi teher helyezkedik a vállaira, amelyet minden áldott nap némán cipel magával. Szinte természetes, hogy néha egy kicsit felkapja a vizet. Az én hibám, hogy ennyi idő után nem vagyok képes olvasni benne. Csak engem lehet okolni.
Az élet már kezd teljesen kihűlni, ahogyan a kanapén kuporogva várom haza és szinte minden elmenő autóra felkapom a fejemet, minden egyes apró rezdülésre. Szinte már úgy várom, hogy hazaérjen, mint egy kiskutya a gazdájának érkezését.
Már-már elkönyvelem, hogy újabb hallucináció, amikor a kulcs zörgése után nem sokkal az ajtó olyan erővel csapódik be, hogy szinte az egész lakás beleremeg. Azonnal felpattanok és elé megyek, majd egy széles mosollyal az arcomon fogadom. - Szia édesem. - Odamennék, hogy egy csókot leheljek ajkaira, amikor látom a szemeiben, hogy nem szabad túlságosan közel mennem hozzá. Lehet, hogy nem vagyok képes minden egyes rezdülését pontosan kiolvasni, de az utóbbi időben már kezdtem ráérezni, hogy mégis mikor okosabb távolságot tartani kettőnk között.
- Valami baj volt a munká..? - Mielőtt még befejezhetném átszeli a kettőnk közötti távolságát ajkaival birtokba veszi sajátjaim, miközben a hajamba túr és erősen meghúzza, amire felszisszenek és mindenféle gond nélkül visz a hálószoba irányába figyelmet se szentelve az ételnek, amit készítettem, ami valószínűleg már így is hideg és csak felbosszantaná. A szobába érve egyszerűen ráhajít az ágyra nem is figyelve arra, hogy hol landolok, aminek köszönhetően egy hatalmas koppanással jár a landolásom, ahogy a fejem egyenesen a támlának ütközik. Tiltakoznék, vagy felszólalnék, hogy fáj, de már felettem is van testével teljesen maga alá szorít és ott csókol, ahol éppen ér, miközben már érzem, hogy bőven készen áll rám, ami miatt a ruháimat sokkal inkább letépi, mintsem leszedi rólam.
Az egész testem megremeg, de egy szó sem jön ki a torkomon, amikor egy idegen csörgés megszakítja az egész műveletet és érzem, ahogy az egész teste megfeszül, szinte lefagy. Nem merek ránézni, de a szemem sarkából látom, hogy előhúz egy telefont, aminek nem csak a csörgését nem ismertem fel, de magát a telefont sem. Azzal pedig le is mászik rólam és elindul a terasz felé, mintha mi sem történt volna, majd sutyorogni kezd a telefonba.
Továbbra is mozdulatlanul fekszem az ágyon, miközben minden porcikám remeg és csak akkor veszem észre, hogy a sírástól, amikor a könnyeim elérik a nyakamat, de nem ez az egyetlen folyadék, ami a nyakamat cirógatja. Remegő kézzel nyúlok a fejem hátuljához, majd a szemeim elé emelve a kezemet pillantom meg a vörös nedűt, amitől még jobban sírni kezdek, de nem merek egy hangot sem kiadni, amivel felbőszíthetném ezért csak elharapom a számat, hogy magamba fojtsak minden jajveszékelést és remegő lábakkal elindulok a fürdőszoba felé.
Óvatosan igyekszem lemosni a fejem hátuljáról a vért amely a nyakamat is elérte kissé. Egy picit szédülök is, amin koránt sem csodálkozom, de nem lesz baj. Tudom, hogy vigyáznom kell magamra.. Pontosan tudom, hogy mit kell tennem. Nem lesz baj.
Mire lemostam a vért és a könnyeimet dörömbölni kezd a fürdőszoba ajtaján, amit bezártam magam után, miután szükségem volt egy-két percre, hogy összeszedjem magamat. - Héé.. Még nem végeztünk. - "Csak tarts ki. Csak egyetlen éjszakára tarts ki. Aztán menekülj. Mert itt már nincs mit megmenteni saját magadon kívül. Menekülj, menekülj." A gondolatok mindennél erősebben verődtek vissza a koponyám belsejéről sokkal erősebben, mint valaha máskor. Emiatt pedig most tényleg meg is hallottam.