I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Ennyi ember hisz bennem :
1774
Titulus :
Pengu ✦ Sisu ✦ Namaari
✦ ✦ ✦ :
Életkor :
3
Akinek az arcát viselem :
Kim Soo-hyun ✦ Han So Hee ✦ Gemma Chan
A tükör mögött :
Evolet Yang Baba Mirai ✦ Baba Shouta
Csüt. 19 Aug. - 13:58
How toSave a Life?
Időbe telik kiismerni az embert. És kétszer annyi időbe, ha le akarnak nyűgözni.
A legmakacsabb ember volt, akit csak ismertem. Természetesen csak utánam – mert nálam makacsabb még ő sem lehetett. Bármit is mondott, bármit is tett, nem engedhettem, hogy kisétáljon azon az ajtón ezzel a vadállattal. Szembeköptem volna magam, ha mindezt hagyom és egy életre bűntudatom lett volna, ahogy anyámért is volt. Pedig abban a helyzetben tényleg nem volt mit tennem. De most volt. És meg is akartam tenni. - Igen, ezt. – Komolyan néztem rá, a hangom is határozottan csengett, de úgy éreztem, mégis csak süket füleknek beszélek. Egyszerre volt jó érzés és rossz is, hogy engem akart védeni. Engem, aki… őt akarta védeni. Egy férfi dolga ez, nem? A vadállat vőlegénye dolga lenne védeni őt, nem pedig bántani. Dühített a helyzet. – Meredith, gondolkozz már logikusan, kérlek. Nem a munkám a fontos, hanem Te, és az, hogy jól legyél. Ha elmész vele, ki tudja, Veled mit tesz – Igyekeztem ezt halkan mondani, hisz nem akartam feldühíteni még jobban a vőlegényét. - Meredith… - Kifogytam a szavakból. Ahogy kirántotta a kezeim közül a lányt, körbenéztem és amint a kezembe akadt egy nagyobb, tégla formájú váza, aminek vastag fala volt, azonnal cselekedtem. Hátulról ütöttem le a férfit, aki, ha szerencsém volt, összeesett. A következő pillanatban pedig megfogtam a lány kezét. – Elmegyünk innen. Te és én… és nem érdekel a munka, nem érdekel ez a város sem. Az érdekel, hogy te biztonságban legyél és az a hely nem itt van. – Engem rég nem kötött ide semmi, csakis Meredith. Reménykedtem benne, hogy nem fog többet akadékoskodni és belemegy az ötletembe. Nem tudtam, mennyi időnk van, mire a férfi magához tér, de addig még össze akartam magamnak is csomagolni az útra.
Nem ránthattam bele valakit a sötét szakadékba, amiben én éltem csak azért, mert segítő jobbot nyújtott nekem és megpróbált kihúzni, de nem sikerült, mert elkapták odalentről a bokámat és elkezdtek újra visszahúzni. Ekkor pedig jobban járunk mind a ketten, ha én elengedem őt ahelyett, hogy magammal rántom a mélységbe ahol ki tudja, hogy mégis milyen következmények várnak majd ránk. Egy pillanatra meglepődök azon, hogy azt mondja, hogy szeretlek. De ezt egy barátnak is mondhatjuk azt hiszem és most nem is kívánok a jelen helyzetben többet belegondolni, hiszen egy igazán jó barát volt mindig számomra Leighton. - Akkor is ezt mondanád, ha miattam veszítenéd el? - Mert a vége mindenképpen az lesz, hogy én leszek a hibás ebben az egészben és egyszer talán majd felhozza a mélyről, hogy a fejemhez vágja. én nem akarok felelős lenni azért, hogy valakinek tönkrement az élete. - Nem, nem hagyják, de mégis, hogyan maradhatnék itt, ha azzal csak több bajt hozok a fejedre, mint jót? Épp elég, hogy nekem együtt kell élnem ezzel a pokollal nem sózhatom rá ezt még másra is. - Értem, hogy meg akar védeni engem, de én is meg akarom védeni őt. Így pedig azt hiszem, hogy sosem fogunk dűlőre jutni. Bár nem mondhatnám, hogy vágyakozva tekintek előre, hogy mi fog velem történi azért, mert idejöttem. - Ez rám is igaz Leighton. Ennél rosszabb már kevés esetben lehet és én tényleg nem akarlak téged terhelni.. - Meg kell őt védenem minden áron, mert nem akarom, hogy az én fájdalmam rá is átragadjon. Ahogy azonban a vőlegényem mellénk ér és megragadja a karomat rögtön összerezzenek és szinte automatikusan kapaszkodom meg Leighton karjában a szabad kezemmel, mintha csak a testem önmaga kérlelné Leighton-t arra, hogy ne engedjen el annak ellenére, ami a számon kijön. - Akkor a soha viszontlátásra. - Közli egyszerűen, majd ránt egyet a karomon, hogy elkezdjen kirángatni az ajtón. Szavai rendkívül vészjóslóak, de egy percig sem fogom hagyni, hogy megfossza Leighton-t a munkájától. Ha rajtam múlik semmiképp nem történik meg.
Időbe telik kiismerni az embert. És kétszer annyi időbe, ha le akarnak nyűgözni.
Éreztem a lelkem mélyén, hogy nem akar majd velem maradni – mert inkább engem mentene. Ami egy eszement ostobaság! De hallani ezt a szájából vagy épp látni a tekintetén, hogy inkább vállalja a szenvedést és bármit, amit ez a barom tesz vele, miattam… borzasztó érzés volt. Megszorítottam gyengéden a kezét és mély levegőt vettem. Meg akartam szólalni, de folytatta, így hagytam neki időt, hogy végigmondja. Nem akartam félbeszakítani, pedig lett volna mit mondanom neki. Amikor viszont a munkáról beszélt, mély levegőt vettem. - Szerinted érdekel a munkám, Meredith? Szeretlek! – Bukott ki belőlem, de igyekeztem korrigálni és nem kiesni a határozott szerepemből. – A barátom vagy, nem? A barátok nem hagyják magukra egymást, bármi történjék is. Nem mehetsz el csak azért, mert engem akarsz védeni, érted? – Suttogtam ugyanúgy, mint ő. Képtelen lettem volna végignézni, hogy kisétál innen és ki tudja, mit tesz vele a vőlegénye. – Miattam egy pillanatig se aggódj, rendben? Én bármit túlélek. – Azt hittem, az, hogy anyámról meséltem, majd jobb belátásra bírja, de tévednem kellett. Kötötte az ebet a karóhoz és itt akart hagyni, elmenni azzal az emberrel, aki bántja. Fizikálisan és lelkileg is. Túlságosan fontos volt nekem ez a nő ahhoz, hogy elengedjem. Abba tényleg beleroppantam volna. Nem volt elég az, hogy egész gyerekkoromban azt néztem, apám mit tesz anyámmal? Tétlenül álltam és nem tehettem semmit, mert gyerek voltam. De most ez másképp lehet. Talán úgy nézhet ki, mintha ki akarnám javítani a gyerekkori „hibámat”, de nem. Ezúttal egyszerűen csak jól akarom csinálni és tenni, amit valóban kell. Segíteni. Megmenteni valakit, aki arra érdemes. Ezt az angyalt pedig nem engedem el, még akkor sem, ha ő nem szeret úgy engem, mint én őt. A szemem sarkából néztem el a férfi felé, majd vissza a nőre, várva, mit fog most lépni.
Úgy éreztem, hogy teljesen leblokkolt a testem és a lelkem. Hiába próbáltam egy épkézláb gondolatot összekaparni a pánik volt az egyetlen állandó érzés a testemben és a lelkemben is. Nem láttam más megoldást a jelenlegi helyzetre, minthogy lehajtott fejjel megyek vele mielőtt még Leighton-t is belerángatom a saját kellemetlen problémába még ennél is jobban. Így sem kellett volna belevonnom, mert nem tudom, hogy ezért még mit fog kapni. Ez egyedül a saját problémám nem kellett volna senkit sem belerángatnom. Az én hibám volt. Csak azt nem tudom, hogy mégis honnan szerzett tudomást, hogy itt vagyok. Vajon meglátott valaki minket? De mégis miért mondták el neki? Bár ez nem túl meglepő tekintve, hogy tökéletes a kapcsolatunk. Legalábbis mindenki ezt hiszi. Én is azt hittem. De most már nem vagyok benne biztos. Ugyanakkor én vállaltam, hogy ennek a kapcsolatnak a részese leszek senki más. Nem várhatom el, hogy magukra vállalják a büntetést, amikor nem ezt érdemlik. Az ajtó felé vonszolom magam, miközben úgy érzem, hogy csak idő kérdése mire teljesen darabokra hullok. Nem számít, hogy mi vár rám az ajtón túl el kell viselnem, mert annál kevesebbet fog kapni majd Leighton. De, ha rajtam múlik mindent magamra vállalok annak érdekében, hogy neki ne essék bántódása. Ahogy megfogja a kezemet egy pillanatra megtorpanok, majd lassan felé emelem a tekintetem, miközben a szemem sarkából a vőlegényemet figyelem, vagy akiről azt hittem, hogy az ex vőlegényem és soha többé nem kell látnom. - Leighton.. Nem engedhetem, hogy feláldozd miattam az életed. Nem kell miattam mindent eldobnod. - Suttogom olyan halkan, hogy csak ő halhassa, de tudom, hogy nincs túl sok időm, mielőtt megint magára kívánja hívni a figyelmet a drága vőlegényem. Már azon is csodálkozom, hogy nem rángatott ki innen a hajamnál fogva, de talán azt más előtt nem meri megtenni. Hiszen nem számít, hogy ki a kívülálló személy soha nem tenne semmit, aminek más a szemtanúja lehet. - Engedj el, oké? Nem szeretném, ha bármi bajod esne megpróbálom elintézni, hogy ne akarjon keresztbe tenni neked, amiért ma segítettél jó? Ne húzd fel nagyon, mert még a végén elveszítheted a munkádat is... - Tudom jól, hogy bőven vannak kapcsolatai és simán el tudná érni, hogy Leighton-t elbocsátsak és a környéken avagy a nagyobb kórházakban semmiképpen se alkalmazzák. Egy ilyen keserű sorssal pedig nem ruházhatom fel pusztán azért, mert segíteni akart nekem. Nekem kell megvédenem őt, nem fordítva. Eddig is ebben a helyzetben éltem valahogy túlélem ezután is. De azzal nem tudnék együtt élni, ha tönkre tenném valaki más életét. Főleg nem Leighton-ét.
Időbe telik kiismerni az embert. És kétszer annyi időbe, ha le akarnak nyűgözni.
Az egészben nem is a férfi, hanem Meredith döbbent le igazán. Vele megy? Miért menne el vele, mikor tudja, hogy egy erőszakos barom és bántani fogja őt? El sem akartam képzelni, mit művel vele, ha most hazamegy vele. Nem is akartam engedni, de teljesen lefagytam és úgy bámultam a lányt, aki rám sem néz, csak halad az ajtó felé. A kedves párja szavait meg sem hallottam. Nem érdekelt, mit hadovál, tényleg nem. Ellenben Meredith érdekelt. - Meredith, térj már észhez… - Utána léptem a férfival mit sem törődve, de én nem erőszakosan, hanem gyengéden fogtam meg a kezét. – Ne menj vele haza, mert sosem szabadulsz meg tőle. Én… vigyáznék rád – Tettem hozzá egy apró sóhajjal, de teljesen tanácstalan voltam. Nem akartam erőszakkal magam mellett tartani, de féltettem őt, nem is kicsit. Fontos volt nekem, szerettem őt, de ezt nem mondhattam el neki.
Alig tudom feldolgozni, hogy mi történik. Azt hittem, hogy biztonságban leszek a kis buborékomban, de hamar kipukkasztotta és megjelent Leighton lakásán a valóság. Egyszerűen lefagyok és szinte észre sem veszem, hogy már nem vagyok a szorításában. Apró lépéseket teszek tőle, de közben végig azon kattog az agyam, hogy mégis miként oldhatnám meg ezt a problémát a legkönnyebben. Nem szeretném Leighton-t bajba sodorni és habár már így is sikerült kellemetlen helyzetbe hoznom még megmenthetem őt azzal, hogy elszigetelem magam tőle. Nem kell még egy életet tönkretennem. - Vele megyek.. Nem kell.. - Sokkal jobban aggódtam jelenleg Leighton miatt, mint saját magamért. - Hallottad? Velem jön, szóval legközelebb kétszer is gondold meg, mielőtt megpróbálod becserkészni másnak a mennyasszonyát. - Nem figyelek teljesen oda arra, hogy mit mondanak egymásnak inkább az ajtó felé kezdek araszolni, mintha ezzel hatástalaníthatom a helyzetet. Az én életem lehet, hogy pokol, de ettől függetlenül nem kell még másét is azzá változtatnom. Most még megúszhatja Leighton a dolgot, de ha tovább rángatom bele a saját problémámba, akkor biztos vagyok benne, hogy gondoskodik majd arról a drága vőlegényem, hogy az ő életét is romokba dönthesse. Azért pedig nem tartozhatok felelősséggel. Nem árthatok neki. Képtelen lennék rá.
Időbe telik kiismerni az embert. És kétszer annyi időbe, ha le akarnak nyűgözni.
Sokkolt a látvány. Úgy értem… nem számítottam rá, hogy itt találom Meredith bántalmazóját, aki a lány párjának merte nevezni magát. Vagyis sejthettem volna, hogy előbb-utóbb rátalál Meredithre, de nem hittem, hogy ennyire gyorsan. Egyáltalán kitől kapta az információt ez az alak?! Nem volt időm ezen gondolkodni, mert sokkal jobban lekötött a kialakult helyzet. A tekintetemmel igyekeztem gyorsan felmérni a helyzetet és láttam, hogy magához húzza a lányt, így azonnal cselekedni akartam. Közelebb léptem. - Engedd el! És tűnj el a lakásomból! Itt nem folytathatod ezt. – Nem, nem voltam hülye, nem hittem, hogy szavakkal bármit elérek, így nem is vártam semmiféle reakciót, hanem rátámadtam. Reméltem, hogy sikerül annyira kizökkentenem, hogy Meredith félre tudjon húzódni. Sosem voltam ugyan a nyers erő híve, de a katonaságban megtanultam, hogy néha bizony nem árt ahhoz folyamodni. Figyelmeztetőleg viszont csak igyekeztem a falnak lökni, aztán az alkaromat szorítottam a torkának, amennyiben sikerült. - Elengedlek, ha most azonnal elmész. Meredith-t itt nem bánthatod, különben rendőrt hívok rád – Sziszegtem idegesen és a tekintetem is arról árulkodott, hogy komolyan beszélek. Kész voltam akár verekedésbe is keveredni vele, nem érdekelt, mert… a lány fontosabb volt nekem bárminél.
Azt hittem az egyedüllét az egyetlen rossz, ami történhetett velem. A percek rettenetesen lassan teltek az este sötétje pedig koránt sem hordozott magában megnyugvást. Már kezdtem beleőrülni az egyedüllétbe a gondolataimba, mikor meghallottam a bejárati ajtót. Egy pillanatra meg is örültem, hogy ezek szerint hazaért Leighton és nem leszek többé egyedül, de az egész hamar szertefoszlott előttem, mert aki az ajtó irányából érkezett közel sem Leighton volt. Nem tudom, hogy mégis honnan tudta, hogy itt vagyok azt meg végképp nem, hogy honnan tudta pontosan hol lakik Leighton, de mindezen hiába kattogott az agyam, mert egyre közelebb jött hozzám és éreztem, ahogy a pánik növekszik a mellkasomban. A szoba tőle legtávolabbi pontjába menekültem teljesen nekilapulva a falnak, mintha ezzel csak láthatatlanná tehetném magam. Láttam, ahogy mozognak az ajkai arckifejezéséből pedig egyértelműen látszott, hogy mérhetetlenül mérges, de a szavai egyáltalán nem jutottak el hozzám. A pániktól megbénulva figyeltem, ahogy egyre közelebb jön hozzám. Talán itt a vége ennek az egésznek. Visszarángat majd a helyemre, majd észhez térek, hogy nekem az jó, ahogyan eddig is elhittem, hogy ez jó. Habár Leighton szavai sem jutnak el teljesen hozzám, de a hangja nem tudom, hogy most megnyugtat vagy még idegesebbé tesz tekintve, hogy én vagyok az, aki belerángatta ebbe az egészbe. Megérzem a kezét a karomon, ahogy magához rángat, mintha csak egy rongybaba lennék és még csak ellenkezni sincs erőm. Csak Leighton-nak ne essen baja. Az nem érdekel annyira, hogy velem mi lesz ezek után. Ő nem érdemli, hogy baja essen azért mert segíteni akart rajtam. Sosem szabadott volna belevonnom ebbe az egészbe.
Időbe telik kiismerni az embert. És kétszer annyi időbe, ha le akarnak nyűgözni.
A napom túl hosszúra nyúlt. Mire észbe kaptam, már besötétedett, így az utolsó betegemet át is adtam egy kollégámnak – arra hivatkozva, hogy már így is túlórába fulladt a napom. Megértő volt, nem kérdezősködött, hanem elment a hölgyhöz, hogy helyettem ellenőrizze az állapotát. Valószínűleg nem volt több 5 percnél, de nekem már annyim sem volt. Haza akartam érni Meredith-hez. Elég rossz állapotban hagytam ott és tudtam, hogy most az egyedüllét lehet a legrosszabb számára. De azt is tudtam, hogy feltűnő lett volna, ha nem vagyok egész nap és ő sem. Sietősen távoztam a kórházból. Már az épületből is kiértem, mikor sikerült magamra kapnom a kabátomat és felhúzni a cipzárt. A táskát hanyagul dobtam be az ülésre, aztán beszálltam és indultam is haza. Örökkévalóságnak tűnt az út, ami alapesetben nem volt túl hosszú. Miközben felfelé haladtam a lépcsőn, azon gondolkoztam, mivel dobhatnám fel Meredith-t. Készítsek neki vacsorát? Nem is tudom, mi lehet a kedvence. Vessek fel egy filmezést? Beszélgessünk? Kínáljam meg valami itallal, hogy kiereszthesse a gőzt? Azonban a kérdésem hirtelen már nem is voltak olyan fontosak. Az ajtó félig nyitva volt és ez egyből bekapcsolta a fejemben a vészjelzőt. Meredith kijött volna? Ebben nem hittem, hiszen nem volt rá oka. Sőt. Meg kellett volna húznia magát alapesetben… Gyanakodva löktem beljebb az ajtót, fülelve, hogy kideríthessem, van-e valaki bent Meredithen kívül. Reméltem, hogy ő legalább itt van és nem történt baj. - Meredith? Megjöttem! – Léptem beljebb. Egyelőre nem tudtam, mi folyik itt. – Nyitva volt az ajtó, történt valami…? – A cipőmet sem vettem le, csak elindultam befelé. Nem tudtam, mi vár rám odabent. Miféle látvány fogadhat.
Egyedül lenni egy idegen helyen talán rémisztőbbnek kellett volna lennie, de koránt sem volt az. Sokkalta békésebbnek tűnt az egész hely, mintha most otthon kellett volna lennem. Bár nem is nevezhetném azt a helyet már az otthonomnak. Azt se tudom, hogy valaha volt nekem olyan. Egyszerűen kicsúszott alólam a talaj és nem tudtam, hogy mégis miként szerezzem azt vissza. Miután egyedül maradtam magamhoz vettem a kínai egy részét, de inkább csak rágcsáltam, mintsem ettem volna. Valahogy nem akart lemenni a torkomon úgy igazán egyetlen egy falat sem. Nem voltam éhes, de tudtam, hogy ennem kell. Nem sokat, de enni egy keveset mindig kell, különben az egész testem lerobban majd. A gondolataim kizárására bekapcsoltam a tévét és a csatornák között szörfölve próbáltam lefoglalni magam, de az idő valahogy teljesen csigatempóra váltott. Nem tudom, hogy miért zavart ennyire Leighton hiánya tekintve, hogy nem volt a terveim között, hogy velem legyen. Egyedül ettem volna egy hotelszobában. Egyes-egyedül. Ettől akaratlanul is sírni kezdtem és ezzel együtt az időérzékem is teljesen megszűnt létezni.
Időbe telik kiismerni az embert. És kétszer annyi időbe, ha le akarnak nyűgözni.
Mély levegőt vettem a szavaira. Szívem szerint maradtam volna, mert nem akartam magára hagyni azok után, ami történt vele, de tudtam, hogy gyanús lenne a kórházban, ha egyszerre „tűnünk” el. Másrészt talán neki is kellemetlen lett volna… mintha egyik férfitől a másikhoz menekült volna. Mármint pontosan így volt, ugyanakkor nem tudom, nem lettem volna-e valami riasztó tényező a számára. Jobb volt az a távolság, a munka, amíg ő is elrendezi magában ezt az egészet. - Rendben van… - A konyhába azért leraktam a vásárolt kínait, kettészedtem, becsomagoltam magamnak a felét és szatyorba rakva indultam is vissza kifelé. – Akkor később találkozunk és… ne agyalj. Most csak próbálj kicsit kikapcsolni, rendben? Ha rám hallgatsz – Rámosolyogtam és figyeltem néhány hosszabb másodpercig, mielőtt elléptem volna mellette és elhagytam volna a lakást. Az azért magamban eldöntöttem, hogy időnként írni fogok neki egy üzenetet, addig is igyekezve elterelni a gondolatait. Legalábbis reméltem, hogy segíthetek neki egy kicsit. Azonban úgy tűnt, a napom sűrűbb a kelleténél és levegőt venni is alig volt időm… Alig vártam, hogy hazaindulhassak.
Legutóbbi képek
A legmakacsabb ember volt, akit csak ismertem. Természetesen csak utánam – mert nálam makacsabb még ő sem lehetett. Bármit is mondott, bármit is tett, nem engedhettem, hogy kisétáljon azon az ajtón ezzel a vadállattal. Szembeköptem volna magam, ha mindezt hagyom és egy életre bűntudatom lett volna, ahogy anyámért is volt. Pedig abban a helyzetben tényleg nem volt mit tennem. De most volt. És meg is akartam tenni.
Nem ránthattam bele valakit a sötét szakadékba, amiben én éltem csak azért, mert segítő jobbot nyújtott nekem és megpróbált kihúzni, de nem sikerült, mert elkapták odalentről a bokámat és elkezdtek újra visszahúzni. Ekkor pedig jobban járunk mind a ketten, ha én elengedem őt ahelyett, hogy magammal rántom a mélységbe ahol ki tudja, hogy mégis milyen következmények várnak majd ránk. 
Úgy éreztem, hogy teljesen leblokkolt a testem és a lelkem. Hiába próbáltam egy épkézláb gondolatot összekaparni a pánik volt az egyetlen állandó érzés a testemben és a lelkemben is. Nem láttam más megoldást a jelenlegi helyzetre, minthogy lehajtott fejjel megyek vele mielőtt még Leighton-t is belerángatom a saját kellemetlen problémába még ennél is jobban. Így sem kellett volna belevonnom, mert nem tudom, hogy ezért még mit fog kapni. Ez egyedül a saját problémám nem kellett volna senkit sem belerángatnom. Az én hibám volt. Csak azt nem tudom, hogy mégis honnan szerzett tudomást, hogy itt vagyok. Vajon meglátott valaki minket? De mégis miért mondták el neki? Bár ez nem túl meglepő tekintve, hogy tökéletes a kapcsolatunk. Legalábbis mindenki ezt hiszi. Én is azt hittem. De most már nem vagyok benne biztos. Ugyanakkor én vállaltam, hogy ennek a kapcsolatnak a részese leszek senki más. Nem várhatom el, hogy magukra vállalják a büntetést, amikor nem ezt érdemlik. 
