I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Ennyi ember hisz bennem :
1774
Titulus :
Pengu ✦ Sisu ✦ Namaari
✦ ✦ ✦ :
Életkor :
3
Akinek az arcát viselem :
Kim Soo-hyun ✦ Han So Hee ✦ Gemma Chan
A tükör mögött :
Evolet Yang Baba Mirai ✦ Baba Shouta
2021-05-27, 22:16
Peony && Connor
maybe we're not as meant to be
Most tudatosult bennem, hogy mennyire nem tűnt fel, hogy mégis mennyit is számított, hogy itt volt Connor, aki legalább annyira keményen dolgozott, mint én. Most pedig, hogy ő kiesett nem volt azaz önkéntes szám, ami pótolhatta volna az így kieső munkaerőt. Az pedig koránt sem volt ínyemre, hogy minden egyes fárasztó nap után beszámolót várt tőlem. Az ő helyében valószínűleg én is megőrültem volna az otthonléttől, de a tűréshatárom már olyan szinten kezdett átszakadni, hogy csak idő kérdése volt, amikor egyenest a torkának ugrok. Túlságosan is ingerülté váltam az elmúlt időszakban és tudom jól, hogy ez nem mentség, de mégis úgy éreztem, hogy használhatnám annak, ha egyszer végül kiakadnék rá. Ugyanakkor azt hiszem, hogy nem egyszerűen csak a munkahelyi feszültség van mögötte, de ezen inkább nem is akarok rágódni. Túlságosan sok dolgom van ahhoz, hogy ilyen apróságokon törjem most a fejem. Jelenleg azt sem tudom, hogy melyiket csináljam és a csörömpöléstől pedig már eljutok arra a pontra, hogy mindjárt kitépem a saját hajamat is. Elindulok a zajok irányába és mikor megcsapja a fülemet egy igen csak ismerős hang, amitől csak még gyorsabbá válnak a lépteit és ezzel együtt a pulzusszámom is vészesen emelkedni kezd. Mégis mit keres itt? Miért nem otthon pihen? Nem mintha segíteni tudna, hiszen hallhatóan nem képes másra, mint a káosz újabb hullámainak előidézésre. Veszek egy mély levegőt mielőtt megszólalnék és magamban lassan elszámolok tízig, de ahogy meglátom mi is történt szinte egy másodperc töredéke alatt szerintem ötnél tovább nem is jutok el. - Mégis miért nem vagy te otthon? - Förmedek rá, majd elkezdek nekilátni összeszedegetni az általa felborított tálakat meg a kutyatápot is igyekszem visszajuttatni a zacskójába. - Ezért aztán igazán nem kellett volna bejönnöd. - Morogtam tovább, miközben meg sem álltam egy pillanatra sem. Nem számít, hogy mennyire fáradtak már a végtagjaim az elmúlt időszakban történt folyamatos hajtás miatt nem engedhetem meg magamnak azt a luxust, hogy egy percre is megálljak, mert akkor minden összedől, mintha egy kártyavár lenne. Vagy, ha nem úgy tűnik, hogy Connor önként és dalolva jelentkezik a szerepre, hogy összedöntse. Mert miért lehetne már egy nyugodt napom, miért..
Azt hiszem, elég vegyes érzéseim vannak az elmúlt napok, hetek iránt. A felvetés, miszerint pihenjünk többet, egész jónak bizonyult, legalábbis kevesebb bögre lelte azóta halálát a kezeim által, és végre közös programokra is sikerült időt szakítani, úgy érzem, a menhelyen kívül, ami nem munka. Viszont a fene se gondolta volna, hogy pont fogok én is lesérülni! Oké, értem én, hogy vigyázni kell túrázás közben a jeges, havas terepen, de annyiszor estem már el úgy, hogy megúsztam némi zúzódással? Erre? Most? Kéztörés és gipsz, no meg pár hét kényszerpihenő otthon, munkától távol. Mondanom sem kell, hogy amennyire élveztem az első egy-két napban a nagy semmittevést – oké, valahol azért sajnáltam, hogy szegény Peonynak annyival több dolga lesz – olyan hamar meg is untam, mert… egyszerűen nem bírtam mit kezdeni magammal. Valami hasznosat akartam csinálni, segíteni, nem csak itthon ülve lógatni a lábamat, miközben sorozatozok, ez egyszerűen nem az én világom. Még itthon se igazán tudom értelmes dologgal elütni az időmet, mert mindenhez legalább ötször annyi időre van szükségem, mint egyébként. Például, hogy összedobjak egy szendvicset, vagy felöltözzek. Nem tudom mások hogyan képesek ezt elviselni, de rettentő bosszantó és idegőrlő, én mondom! Így hiába a sok pihenés, napról napra így is egyre rosszkedvűbb és házsártosabb voltam, mint valami elanyátlanodott kölyökkutya, úgy vártam, hogy Peony hazaérjen, hogy aztán egy perc nyugta se legyen tőlem. Kifaggattam mindenről IS, ami a menhelyen történt, melyik kutyusunk hogy van, találtak-e gazdit valamelyiknek, esetleg jött-e új lakó? A többiekkel mi újság? Mit ebédelt? Milyen volt a forgalom reggel a menhelyig, vagy éppen utána délután hazáig? Eszem ágában sem volt bosszantani, egyszerűen csak hiányzott a megszokott pörgés itthon, ahol újabban az volt a napom fénypontja, hogy a szokásos galambpár megint turbékol-e fél órát a párkányunkon, vagy sem… Sosem voltam egyedül, otthon ülős típus, most is nehezen viseltem az emberek, kutyusok hiányát... - Ah, a fenébe is, nem érdekel, bemegyek! - határoztam el magam egyik reggel, nagyjából két órával azután, hogy Peony elindult otthonról, nekem pedig ennyi időmbe telt, hogy egy valamire való szendvicset összedobjak magamnak reggelire, meg felöltözzek. Aztán még ennyi idő volt, mire indulásra készen álltam, téli bakancs, pulcsi, kesztyű, sapka-sál, meg a szokásos menetfelszerelés, és elsétáltam a menhelyig. Ahol aztán benyitva majd kettőt lépve kis híján orra is estem, belerohanva egy rakás kartonba a folyosón, amik persze nem kis zajt csapva borultak szanaszét. - A franc essen bele, tényleg… ma jönnek a beszállítók. - dörzsöltem meg fájósan a karom, miután végignéztem a két másodperc alatt okozott pusztításon. Kiborult kutyatálkák, szanaszét szóródott gyógyszeres dobozok, és még egy zacskó tápot is sikerült kiborítani menet közben, így aztán leguggolva neki is láttam, hogy morogva legalább összébb seperjem. - Nem értem, mégis mi a fenéért kell mindezt az út közepén hagyni?! - morgolódok magamban, mit sem törődve azzal, hogy ki hallja meg, vagy ki nem. Pár napot nem vagyok itt és egyből minden a feje tetejére áll?!
Az utóbbi időben valahogy úgy érzem, hogy nagyon sok minden változott. Vagy az is lehet, hogy az egész annak köszönhető, hogy most már pihenek annyit, hogy az agyam máson is tudjon kattogni nem csak a menhely fenntartásán. Határozottan voltak dolgok, amelyek a pozitív irányba változtak tekintve, hogy már az is hatalmas előrelépés, hogy képesek voltunk rendszeresen és rendesen pihenni. Ugyanakkor nem tudom, hogy ez nyitotta fel a szememet, vagy a kiruccanás Kendra-val a másik pedig Connor-ral. Azt hittem, hogy a bögre az egyetlen, amit nemes egyszerűséggel el tud törni, de kiderült, hogy ez sokkal távolabb áll a valóságtól, mint gondoltam. Az első közös programunk volt hosszú idő óta először és még ezt sem mondhatnám, hogy túlságosan pozitívan zárult. Mégis, hogyan mondhatnám, mikor sikeresen eltörte a karját, ami miatt most minden az én nyakamba szakadt igazából. Nem is merek igazából semmit sem rábízni most még a legegyszerűbb dolgot sem, mert úgy érzem, hogy annak is katasztrófa lenne a vége. Igyekeztem rábírni, hogy otthon maradjon tekintve, hogy valószínűleg mindketten jobban járnánk, ha pihenne és nem itt próbálná hasznosítani magát ahol most semmiképp sem tudja. Kicsit feszültebb voltam a kelleténél nem tudom, hogy azért, mert megsokszorozódott a teendőim sora vagy, mert úgy éreztem, hogy minden ötödik percben rá kell nézzek Connor-ra, hogy vajon összetört-e még magát a jelenleginél is jobban vagy esetleg a környezetében tett kárt. Aznap minden olyan reménytelinek indult. Ettünk egy jót és megbeszéltük, hogy együtt fogunk kikapcsolódni néha-néha, de nagyon úgy tűnik, hogy ezt nem nekünk találták ki. Vagy talán kezdhettük volna valami kevésbé balesetveszélyessel, mint egy túra. De igazából, ami ott megtörtént az bárhol megtörténhetett volna. Nem tudom, hogy mennyi ideje hagytam most magára nem számoltam, hiszen a gondolataimat lekötötte teljesen a kutyusok, amikor egy csörömpölés csapja meg a füleimet. - Na, ne.. - Sóhajtok egyet majd elindulok a zajforrás irányába és némán imádkozom, hogy ne legyen túl nagy a baj.