– Mi az a magánélet? – horkantok fel, de időejében ráeszmélek, hogy talán nem ennek az embernek kéne nyafognom arról, hogy az utóbbi időben elég sivár lett az életem, mert ő szemrebbenés nélkül a fejemre olvassa, hogy én tehetek róla, abból meg kösz szépen, de nem kérek.  – A randijaidról, amik nincsenek? – érdeklődöm gyermeki ártatlansággal, de nem bírom sokáig, a szám sarka vadul felfelé görbül és fél pillanat múlva már megint úgy vigyorgok, mint valami ördögfióka. Finoman megrándul a szemöldököm. – Cukorborsó? Ezt fejtsd már ki. Alapvetően ez egy pozitív jelző, mégis úgy érzem, hogy ezt most magamra kéne vennem. – Persze nem fogom, de szeretem érteni is azt, amivel bosszantanak. Vagy próbálnak.
– Egek, olyan szenvedélyes vagy, ha gazokról van szó, mint egy hormontúltengéses kamasz fiú – meredek rá pislogás nélkül, aztán megcsóválom a fejem jelezve, hogy lemondtam már róla, nem tudok rajta segíteni. Ezen senki se tud. A kioktatása alatt ásítok egyet, úgy teszek, mintha egy pillanatra el is bóbiskoltam voltam, laposakat pislogok.
– Szóval nem a nyúl tojja a tojást? Kiábrándító – ciccegek. – Innen is látszik, hogy a húsvét dögunalom, még ennyi fantázia sincs benne, szóval kösz, de kicsit sem érdekel, hogy kik és miért kezdtek el büdös tojást adogatni egymásnak. – Persze tudom, hogy van valami vallási szerepe is, meg hogy mindenhol más és el tudom képzelni, hogy bizonyos helyeken kifejezetten érdekes hagyománya van, de engem nem igazán csigáz fel a téma. – A karácsony. Na, az egy jó kis ünnep. – Bevillan, hogy a minap a Mikulással álmodtam, pontosabban... nem is tudom. Valami rajzolt nagydarab fickóval, aki oroszul karattyolt. És rémlik egy bumerángos kenguru is. Megrázom a fejem, hogy elhessegessem a képtelen képeket, és inkább a valóságos szőrős alakra koncentrálok, akivel kapcsolatban hiába rázom a fejem, sosem tűnik el. A jelek szerint nem esett le neki, hogy mire célzok, de jobb is. – Egész mókás tud lenni, csak nem úgy kell hozzáállni, mintha a fogadat húznák. És elég kényelmes, hogy kéthetente hószünet van – teszem hozzá vigyorogva, mert tudom, hogy az a tanár kollégáknak bosszúság inkább, mint pozitívum. – A kölykök imádják a telet.
Rosszallóan meredek rá, kedvem lenne valami nagyobbat és nehezebbet is hozzávágni, mondjuk a fénymásolót, de tuti levonnák a fizetésemből. De azért megengedem magamnak, hogy elfantáziálgassak róla egy pillanatig. Egyébként sem tudnék nagyon belemerülni, mert a bögrémre terelődik a szó, és valahogy egészen más hangulatot vesz a beszélgetés. Legalábbis én feszengeni kezdek.
– Fantasztikus – motyogom rezignáltan. Nehezen hiszem, hogy tényleg csak erről van szó, hogy épp csak eszébe jutott az a vásár és feltétlenül nekem akart áradozni róla. De nem tudhatom biztosan.
Oké, jogos az odaszúrás részéről, de azért mogorván meredek rá. Arra viszont ellágyulnak a vonásaim, hogy azt mondja, az exbarátnőm nem utál, de mielőtt még beleélhetném magam abba, hogy van esély arra, hogy esetleg valaha barátok legyünk, ki is ábrándít azzal, hogy Aileen csalódott bennem. Hát, ez nem új, de azért nem jó hallani. Tovább magyaráz, bennem pedig csak úgy örvénylenek az érzések.
– Nem arról van szó, hogy betojtam – fakadok ki, mikor befejezi a mondókáját. Eléggé azt érzem, hogy az én érveim fikarcnyit sem számítanak, el vagyok könyvelve a világ legönzőbb seggfejének és csókolom. – És nem is arról, hogy ne szerettem volna. Ne szeretném – javítom ki magam. – Szeretem. És pontosan ezért kellett ez, mert ő ilyesmikről álmodozik, többet akar, én meg... én nem. Nekem jó volt az, ahogy volt. És ja, mondhatod, hogy nem is szerettem, ha ennyire nem voltam képes, de megalkuvásra alapozni egy közös életet elég nagy hülyeség. Szóval elengedtem. És ez nekem is rohadt szar, érted? De így lehetősége van találni valakit, akivel meg tudja valósítani az álmait. Azt akarom, hogy boldog legyen. – A végére egészen elhalkulok. Elég idő eltelt, eleinte tényleg piszok nehéz volt, de most már tudom, hogy jobb így. Csak az fáj, hogy nem rendeződött a kapcsolatunk. Hiányzik.
Fura Wolffal lelkizni, így szikla gördül le a mellkasomról, mikor befejezzük és abban a stílusban csordogál tovább a szitu, ami mindkettőnknek komfortosabb.
– Nyugodj meg, egész biztosan nyugodt életed lesz, ugyanis elviselhetetlen vagy – elfojtom a vigyorom, mert az ilyen tényeket kellő komolysággal illik közölni. Amúgy nem hiszem, hogy Wolfot megrázná, ha egyedül maradna, és ebben legalább tudok azonosulni vele.
– Azt úgy hívják, hogy irónia, de őszintén szólva meg sem lep, hogy nem érted, kell hozzá két számjegyű IQ, hogy megértsd – dörzsölöm meg a homlokomat fáradtan. Végig kellett ma hallgatnom egy szerelmi drámát, aminek a vége egészen váratlan fordulatot vett és ennek fényében az egész tök felesleges volt, nincs nekem türelmem ilyenekhez már így a nap végén. Inkább a feladatra koncentrálok, amivel piszok lassan haladunk így kettesben.
– Azt hittem egyértelmű, hogy nem a saját szórakoztatásomra csinálom – puffogok. Rajzoljam le, akkor megérti? – Ez a munkám – bökdösöm meg a lapot. – És ha szakvéleményre vársz, esetleg csináld meg, amit kérek – megint megbökdösöm, ezúttal durvábban. – Amúgy meg... a te osztályod az egyik legkiegyensúlyozottabb az iskolában – vallom be kelletlenül, mert ez olyan, mintha azt ismerném el, hogy Wolf valamit jól csinál. De előbb dugnám a fejem egy medve szájába. Vagy az övét... – Már' egy rakás tinédzserhez képest.
Csak figyelmeztetően morgok, mikor beleéli magát, hogy engedélyt adtam. Mostantól nem árt, ha zárom az ajtóm.
Felcsillan a szemem, mikor nem veti el rögtön a javaslatomat, komolyan beleéltem magam, szóval a béna próbálkozása sem rendít meg.
– Egészen biztos, hogy többet tudok a szaporodásról, mint te, szóval nem félek – vigyorodom el. Ezzel csak finoman arra próbáltam utalni, hogy nekem már volt közöm a dologhoz, ő meg... hát, fogalmam sincs. És nem is érdekel, jesszus. – Beijedtél, Wolf? Elismered, hogy talán nem birkóznál meg a feladataimmal? – Egy kis fordított pszichológia mindig csodákra képes.

908 ✦ brother ✦ csöpp-csöpp    ✦ kredit

Vizuális típus vagyok, szóval akarva-akaratlanul megpróbálok elképzelni egy randit ezzel a mamlasszal, már' nyilván nem magamnak, hanem csak úgy eszembe jut, milyen is lehet.
– Valahogy nehezemre esik elképzelni téged randi közben – vallom meg töprengő képpel és kényelmesen elhelyezkedem a székemen. – Vajon miért? Pedig a fantáziámmal semmi baj. Veled lehet a gond. Nem vagy kimondottan... hogy is mondják ezt? Ja, igen. Rendes – szúrom oda vigyorogva.
Követem a szemetes felé repülő papírgalacsin röppályájának ívét, majd fejcsóválva fordulok vissza Wolfhoz.
– Persze, te jobban szereted a dudvákat locsolgatni, mint pingálni. Nem felejtettem el, elég a savanyú képedre nézni, öregem – eresztek meg egy újabb vigyort, ami kissé lelankad, mikor nem bosszantja fel magát a színezős poénomon. Ahhoz képest, hogy kiakasztottam a felméréssel, feltűnően nyugodt. – Tojást tojó nyuszik? Egy biológia tanártól nekem kicsit meredek fétis, de hé, ez a huszonegyedik század, én aztán nem ítélkezem – emelem fel a kezeim is a hatás kedvéért. Szemforgatva reagálom le a télre vonatkozó megjegyzéseit, ennek a fickónak komoly ízlésficama van. A tél a legklasszabb dolog ebben a városban, én egyáltalán nem bánom, hogy háromszázhatvanöt napból háromszázhatvanötöt hótakaró fed, sőt, az enyhébb napokat kifejezetten nehezen viselem, frontérzékenység vagy mi. – Már javasoltam, hogy menj melegebb éghajlatra. – Megköszörülöm a torkom, előfordulhat, hogy nem pont ezekkel a szavakkal, de valóban tettem rá célzást. Hát, még mindig tartom magam hozzá.
Ösztönösen hajítom felé a papírt, de sajnos elkapja, ami fintort csal az arcomra. Legális, hogy egy uncsi biosz tanárnak ilyen emberfeletti reflexei legyenek? Élek a gyanúval, hogy valami nagyon durva gazt nevelget, attól lett Rambo.
– Nézesd meg a szemed – mormogom kelletlenül, egyáltalán nincs ínyemre, hogy ennyire lekicsinyli, amit csinálok. Ha nem lenne tök gyerekes, most azt mondanám, cseréljünk; én elviszem a kölyköket az üvegházba répán meg kankalinon csodálkozni, ő meg üljön itt 10-12 órát és utána járjon a szája. Már épp vázolnám is az ötletet, mikor a bögrémbe is beleköt, vagyis... Heh? Ez meg miről dumál? Nyilván az arcomra is kiül az értetlenség, mert nagy kegyesen ki is fejti nekem, hogy miről dumál. Nem kéne ezen megütköznöm, nincs ebben semmi bosszantó, mégis valahogy zavar, amit megtudok. Végül is ezek ketten minden fura helyre együtt mennek, mit kell ezen csodálkozni? Meg amúgy is, Aileen választotta ki a bögréket, Wolf csak segített eldönteni, végül melyiket adja. Ezt még akár kedvesnek is mondhatnánk... ha nem Wolfról lenne szó. A fickóban annyi kedvesség van, mint egy főzőkanálban – legalábbis, ha rólam van szó.
Gyanakodva összevonom a szemöldököm.
– És ezt azért mondod el nekem most, mert...? – Igazából lenne pár tippem, az egyik legkézenfekvőbb, hogy még be van rágva rám,  Aileen helyett is és most bosszantani akar. Aztán van néhány kevésbé aranyosnak mondható elméletem is, de mondjuk, hogy naiv vagyok, és elhiszem, hogy ennyiről van szó. Azért így is sziven üt a dolog, nem az volt a célom, hogy bárkit bántsak, ellenkezőleg, de most én vagyok a világ seggfeje és szinte látom magam előtt, ahogy ezek ketten kitárgyalják, hogy mekkora mocsok vagyok. – Még mindig utál, igaz? – Gúnyosnak szánom, de inkább elkeseredetten hangzik. Nem fair, hogy Wolfnak panaszkodik, de közben valahol megnyugtató, hogy ott van neki ez a kaktusz.
Örülök, hogy kicsit elterelődik a szó, eléggé fagyos lett a légkör, de lehet, hogy csak én érzem úgy, Wolf meg... Wolf szíve helyén egy hideg kődarab van, talán fel sem tűnt neki.
– Tudtam! – csapok az asztalra, amitől megugrik minden, ami ki van szórva rá, közben pedig diadalmasan bámulok rá. – Úgy tudtam, hogy te "randi" címszó alatt gyanútlan nőket viszel ki a rétre legelni! – nevetem el magam. – Jaj, Wolfie – gügyögöm – hát ezért nem hív vissza senki – csettintek olyan "tessék, megoldottam a rejtélyt" stílusban. Nem tudom, hogy az arcomra is kiül-e, de egy picit megrettenek ezután. – Eszem ágában sincs veled vacsorázni – szögezem le nagyokat pislogva. Ugye nem hitte el, hogy komolyan vele akarok kajálni? Annyi szemtanú előtt még sem fojthatjuk meg egymást. – Pláne gazt nem. De egy jó sztékkel még talán meggyőzhető vagyok – nyammogok, mintha máris érezném a hús ízét.
Tisztában vagyok azzal, hogy nem önként választotta ezt az életmódot, így ez szívás, de amondó vagyok, hogy sírás helyett inkább nevessünk rajta.
– Inkább csak próbálkozom – dörzsölöm meg a halántékomat teátrálisan, de annyira nem bonyolult, hogy ne bírja felfogni. Persze gyakorolni sem árt, szóval nem is várok csodát azonnal. Nem vagyok valami türelmes tanár, ezt leszögezhetjük.
– Abban reménykedtem, hogy magadtól is le tudsz vonni olyan következtetéseket miközben a diagrammal szórakozol, mint hogy kinek van szüksége nagyobb odafigyelésre – kattogtatom a tollam. – Ilyen korban a gyerekek nem mondanak el mindent otthon, ezért is van szükség egy diszkrét szakvéleményre a szülők felé. Egyébként meg úgy járkálsz be ide, mintha itt laknál, szóval csak csapd fel a fiókomat és vedd ki, ha érdekel! – Legyintek a kezemmel, de a tekintetemmel azt üzenem, hogy a legkevésbé sem ajánlom neki.
Sejtettem, hogy nem fogja meghatni, hogy ilyen nehéz dolgom van, így megint késztetést érzek, hogy bedobjam azt a szörnyen gyerekes ötletet, ami megfogant a fejemben nem is olyan rég.
– Na jó. Gőzöd sincs, hogy mennyire nehéz a munkám, nekem is vannak kétségeim a te sanyarú sorsodat illetően, szóval mit szólnál egy cseréhez? – dőlök hátra. Kihívóan méregetem, és ha esetleg nem esne le neki, mire is gondolok, kifejtem: – Egy napra munkát cserélünk. Te csinálod az én dolgom, én meg a tiéd. Aztán meglátjuk. – Komolyság süt a szavaimból, tényleg nem viccelek.

865 ✦ brother ✦ izé, improvizáltam     ✦ kredit

Már pont kezdett volna hiányérzetem lenni, de ahogy meghallom a már hozzám intézett finom gúnyolódást, szinte kellemes érzés fog el. Otthonos. Nem mintha egy ilyen napot épp egy szőrös kötekedő alak társaságával akartam volna megkoronázni, de ha már itt van, legalább jófej leszek és megvárom, mit akar mielőtt elküldeném... haza.
– Az összeköltözés nem korai még egy kicsit? Legalább egy varcsorára meghívhatnál – nézek rá színlelt rosszallással, miközben elfoglalom a helyem – ha már felkínálta nekem a pofátlan seggfeje –, és végignézek a papírokon, de egy pillanat múlva egyébként is felém löki őket néhány kéretlen megjegyzéssel. Csak nehezen állom meg, hogy ne vágjak grimaszt és kezdjem el utánozni a kibírhatatlan stílusát, de az nem lenne túl érett.
– Az intelligens többségnek nem okoz gondot pár vonal meghúzása, de sejthettem volna, hogy a te képességeidet meghaladja – nézek rá jelentőségteljesen –  legközelebb majd megkérem a srácokat, hogy csinálják meg, neked meg küldök színezőt, jó? – Tudom, hogy aljas vagyok, de hé, ez a fickó azt képzeli, hogy én semmit sem csinálok, szóval ennyi nekem is jár.
Először a teszteket veszem kézbe és gyakorlatiasan kezdem el őket szétpakolni, hogy mindegyik szem előtt legyen. Wolf közben tovább bombáz a hülyébbnél hülyébb kérdéseivel, sőt az utolsó feltett kérdés már szinte sértő, így összegyűröm a közben kezem ügyébe akadó diagrammot és nemes egyszerűséggel képen dobom vele. Vagy ez, vagy a kávém, de utóbbira még szükségem van, ráadásul nagyon szeretem ezt a bögrét, még Aileentól kaptam valamikor ezer éve.
– Unatkozom? Úgy nézek ki, mint aki unatkozik? – teszem fel higgadtan a kérdést, de azért az önérzetemen esett egy kisebb folt ettől a kérdéstől. Ez az a fajta velős megjegyzés, amit nem vágsz a másik képébe, inkább csak érezteted vele, hogy mit is gondolsz. – Igaz, ez nem olyan érdekes, mint a csírák meg a papucsállatkák, de attól még ez is munka, te őstulok – vetem oda morcosan és ha már az előbb megdobtam papírral, egy tollat is kap hozzá, habár vagyok olyan rendes, hogy azt csak gurítom, nem dobom szemen vele.
– Van egy trükkje. – Elkezdem magyarázni, hogy hogy a legegyszerűbb úgy összeállítani a diagramot, hogy ne maradjon ki egyetlen név vagy kapcsolat sem, közben pedig vadul mutogatok, hogy egyértelmű legyen, mire gondolok, mikor azt mondom "ez" vagy "ott az". Megcsinálhatnám helyette, de abban mi lenne az edukatív? Így legalább én is jól szórakozom.
– Két hét múlva le kell adnom – felelem, ezzel pedig remélem arra a kérdésre is választ kap, miért csináljuk. Nem az én ötletem, mint mondtam, én is csak dolgozom, elvégzem a feladatom. – Még két osztálytól várom, aztán írnom kell egy általános pszichológiai kiértékelést és kiküldeni a szülőknek a fontosabb észrevételeket, akik egy kukkot sem fognak érteni belőle, szóval az én dolgom lesz a megnyugtatásuk is. – Vállat vonok és szemrehányóan méregetem. Nem várok csodákat, mégis csak Wolfról van szó, de azért egy kis szégyenteljes elpirulás, egy elmotyogott "bocs" vagy egy "szívás" igazán jólesne.

467 ✦ brother ✦ izé, improvizáltam     ✦ kredit

Időnként beugrom helyettesíteni, mikor egyik-másik tanárunk lebetegszik – ami ebben a jégkorszakban nem olyan ritka –, és ilyenkor igazi rocksztárnak érezhetem magam úgy teljes két percig, mert olyan üdvrivalgás fogadja a hírt, hogy Mrs McCready helyett én jöttem matekra, hogy beleszakad a dobhártyám. Nem vagyok naiv, tudom, hogy nem nekem szól az örömködés, hanem inkább annak a ténynek, hogy annyira konyítok a matematikához, mint egy garnélának az atomfizikához, így sejthetően az óra nem lesz megtartva. Nem sajnálom tőlük ezt az egy óra semmit tevést, de mivel a hangerő egyenesen arányos a boldogságukkal, máshol pedig szeretnének tanítani, rendszerint az udvaron végezzük, ahol aztán nyugodtan elszabadulhat a pokol. Szívesen becsatlakoznék én is a hócsatába, de az igazgató szerint az ilyesmi csorbítaná a tekintélyemet. Biztos jobban tudja, végülis ő az iskolai tanácsadó, aki a kölykök lelkével foglalkozik... ja, nem.
Így van ez ma is, habár ezer meg egy dolgom lenne. Sok tanártól kaptam vissza a kiosztott kérdőiv eredményeit, és néhány kéretlen kommentet is kaptam, amiket bölcsen ignoráltam is, mert hosszú lett volna elmagyarázni egy végzős osztály túlhajszolt és időhiánnyal küdző osztályfőnökének, hogy nem dobhatom be ezeket év elején, mivel épp az a lényeg, hogy év közben mi minden alakul ki a gyerekekben és a gyerekek között.
Miután kicsengetnek, visszakísérem a srácokat a terembe, és mivel ez volt az utolsó órájuk el is köszönök tőlük. A tanáriba megyek, csinálok egy kávét, és komótosan visszaindulok az irodámba, de arra egyáltalán nem számítok, hogy valaki befoglalta, amíg gyanútlanul távol voltam. Ha más csinálná, biztosan zavarna, de ettől az alaktól meg sem lep az ilyesmi. Annyira bele van merülve abba, amit épp csinál, hogy észre sem veszi, hogy megérkeztem. Köhintenem kéne vagy valami, de elég jól elszórakozom a spontán dühkitörésein. Csak akkor szólalok meg, mikor felteszi a költői kérdést. Vagyis gondolom, hogy költőinek szánta, mert hogy nem tudhatta, hogy egy ideje már ott állok mögötte.
– Azt hittem, ez egyértelmű. Mert túl okos vagyok – lazán elsétálok mellette, megkerülöm az asztalomat és leülök a székembe a kávémmal, ami pont olyan hideg, ahogy szeretem, majd egy provokáló vigyorral rábámulok.
Vetek egy pillantást az asztalomon uralkodó káoszra, ami nagyban hasonlít ahhoz, amilyen kupit én szoktam csinálni, aztán megint felnézek Wolfra. Nem ő az egyetlen, akinek meggyűlt a baja a diagrammal, de ezt neki nem fontos tudnia.

373 ✦ brother ✦ mate    ✦ kredit