Néha minden összejön egy napra, az összes galiba és balszerencse. Oké, néha nálam is becsúszik egy-két ilyen nap, de szerencsére csak ritkán. Próbálom magam azzal nyugtatni, hogy ha már a baj csőstül jön, legalább egyszerre letudom az összeset, és utána még jónéhány napig, hétig, sőt ha mázlim van akár hónapig is elkerülnek a gondok. Igyekszem így megközelíteni, de ettől még most befagy a fenekem a lerobbant autóm mellett.
- Hát, akkor ez a probléma is tolódik holnapra. - húzódik keserű mosolyra a szám - A mai napon ez a dolog már tényleg… nem oszt, nem szoroz. A rendelőben is minden a feje tetején állt. - teszem hozzá magyarázatként. Azzal már inkább nem fárasztom, hogy mennyi minden ment tönkre a mai napon, gondolom ez alapján is el tudja képzelni. Ha legalább egy rossz napja volt életében, akkor biztosan.
- Örvendek! - viszonzom a kézfogást. Csak futó pillantást vetek a mosolyára, fogaira itt a félhomályban, de azt már most kiszúrom, hogy bizonyára gondosan ápolja a rágókáit, sőt talán orvos lévén nem is kerüli el a fogdokik rendelését olyan lelkesen, mint egyesek… például a legjobb barátom. - Ugyan! Ha sietned kellene haza, akkor se árulnálak el senkinek. - felelem barátságosan - De örülök, hogy nem halt még ki a lovagiasság, jó, hogy egy ilyen emberrel bővült a csapatunk. Mióta is vagy itt a korházban? - érdeklődök, elvégre tényleg nem volt még alkalmunk találkozni vagy beszélgetni, meg aztán ahhoz nagy ez a kórház, hogy mindenkivel hetente pacsizzon az ember.
- Megbeszéltük! Sőt, talán még egy sütivel is megtoldom az ajánlatot. - bólintok, hogy részemről rendben, holnap ott fogja várni a gőzölgő kávéja. Majd kifaggatom a csajokat a büfében, hogy mit szeret. Ez a legkevesebb, ha most nem hagy itt a szószban fagyoskodni. Ki is veszem a holmimat a kocsiból, szerencsére nincs túl sok, bár a buszon ezzel is kész öröm lenne furikázni.
- Nem kell köszi, csak pár apróság amit hazaviszek. Nem szeretem a benti hűtőben hagyni a kaját, a saláta holnapra úgyis szottyos lenne. - nem tudom mennyire szereti az ilyen ételeket, a legtöbb pasi ismerősöm igazi ragadozó, zöldségből maximum a krumplit pusztítják. Persze vannak üdítő kivételek, akik teljesen vegán életmódot folytatnak. Én valahol a két véglet közt tanyázok.
- Milyen jó helyet kaptál! - állok meg a kocsija mellett irigykedve. Nekem a kórház dolgozóknak fenntartott parkolójában nem jutott ilyen klassz hely, ahol nem esik a járgányra a rendelési idő alatt fél méter hó. Vagy azért mert nő vagyok, vagy azért mert “csak” fogorvos? Vagy szimplán csak itt volt üresedés, ki tudja. Nem firtattam sosem.
Óvatosan seprem le a havat az ajtó széleinél, hogy ne potyogjon az utastérbe, mert bár nem sok, de egy kevéske még ezen a védett helyen is jutott neki.
- Neked milyen napod volt? Vagy a java még csak most jön? - érdeklődök tovább, elvégre barátságos, barátkozós természetem van. Ki tudja, lehet a kórházban végzett munkája szinte kikapcsolódás az otthonhoz képest ahol három gyerek ugrál a nyakán. Sajnos nagyon keveset tudok a magánéletéről, ami nem olyan meglepő, mert hát nincs itt túl régóta.

Mostanában valószínűleg én is ijedősebb vagyok a kelleténél, ezért is lepődtem meg olyan nagyon amikor valaki egyszer csak a kocsi mellett termett. Szerencsére úgy sikerült kiszállni, hogy nem nyitottam rá az ajtót, akkor már egész biztosan elment volna a kedve attól, hogy segítsen rajtam.
- A hideg? - kérdezek vissza elkerekedett szemekkel, mert cseppet sem értek az autókhoz. Akár a hideg is tehette ezt vele, bár akkor meg miért árulnak ilyeneket is? Ezer meg egy kérdésem lenne, amiket valószínűleg holnap fel is fogok tenni az értékesítőnek, aki rábeszélt erre a “nagyszerű, modern és megbízható modellre”. - Igen, azt hiszem már késő lenne szerelőt hívni. - az órámra pillantok - Vagy elvitetni a szervizbe, úgyis zárva vannak már. - sóhajtok beletörődve. Remek, reggelre is szerezhetek valami fuvart. Talán Wolf elhoz majd, de igazából ebben sem reménykedek. A holnap már egy másik probléma, egyelőre haza kellene jutni - emlékeztetem magam az elsődleges nehézségre.
- De bunkó vagyok… Ne haragudj, még nem találkoztunk szerintem, egy tisztességes bemutatkozás erejéig. - felé nyújtom a kezem, mikor azt mondja, hogy még új. - Aileen Hanigan. A fuvart pedig nagyon megköszönném, persze csak ha útba esne neked. - mégse caplasson keresztül miattam a városon. Elég kellemetlen lenne neki is meg nekem is, nem szeretem az embereket ilyen szinten túráztatni. Megmondom neki a címem, és reménykedek, hogy a közelben lakik vagy legalábbis van arrafelé dolga.
Közben kiveszem a holmimat a hátsó ülésről, és a csomagtartó felé is elsétálok. Nem emlékszem, hogy hagytam volna benne valamit ami nem maradhat odabent, de sose lehet tudni, biztos ami biztos lecsekkolom.
- Biztos nem gond, ha lesz egy potyautasod? - kérdezek vissza mosolyogva, biztos ami biztos. Ha hazaértem telefonálnom is kell egyet, hogy lemondjam a holnapi programokat, ami így az autószerelőre módosult. Tényleg, még mivel tud rosszabb lenni ez a nap?

Nevezhetjük akár ironikusnak is, hogy éppen azért vettem új autót nem is olyan rég, mert nem akartam a motorháztető alatt turkálni. Bevallom műszaki érzékem alig van (nyilván amennyi a munkámhoz kell annyi akad de az meg nem sok), a kocsikhoz nem értek… Biztos vagyok benne, hogy ha vásároltam volna valami rozsdás, zakatoló, füstöt okádó benzintemetőt azzal most hazajutnék. De nem, nekem egy ilyen modern hibrid szörnyeteg kellett, mert fő a biztonság és a megbízhatóság. Nesze neked megbízhatóság!
Már éppen másznék ki a járgányból, hogy más lehetőség után nézzek, amikor valaki megjelenik a színen. Bevallom: a frászt hozza rám, így az alapos megdöbbenésen túl is először csak kerek szemekkel bámulok rá miközben kinyitom az ajtót lehetőleg úgy, hogy ne sodorjam el vele.
- Oh! Hello! - bár emlékeznék a nevére. A megszólításon viszont el kell mosolyodnom, nem ő az első aki rám akasztja a Fogtündér becenevet. - Igen… nem indul, se kép se hang. - sóhajtok egy nagyot, miközben kiszállok, mert elég egyértelmű, hogy a bennem rejlő feszültség nem tudja feltölteni az akksit. - Biztos bekapcsolva hagytam a lámpát vagy ilyesmit, lemerülhetett az akkumulátor. - az autó mellett állva tanácstalanul seprem le a havat a szélvédő széléről. Nem mintha segítene rajta, de a lelkemnek jót tesz.
- Nem is tudom, hogy mire lenne most szükségem… egy trélerre vagy taxira amivel haza juthatok. Van valamelyikhez telefonszámod? - hátha szerencsém lesz. Majdnem minden pasasnak van autószerelő vagy autókat bütykölő ismerőse, remélem ő sem kivétel. A szervízig mindenképp el kellene juttatnom a szekeret, viszont hazafelé is sietnék már. Így jár az aki túlórázik és mégse pakolja odébb az esti programot. Még az ág is húz.

Nehéz napok mindig vannak a munkában, és a mai is egy ilyen volt. Néha attól lesz nehéz, mert bonyolult a beavatkozás, mondjuk egy gyökérkezelés vagy egy fogptólás, néha attól, hogy a páciensek félnek vagy egyenesen elutasítóak velem. Máskor meg (mint például ma is) attól nehéz, hogy semmi sem akar összejönni. Tényleg, olyan volt a napom mintha minden egyes perce egy film jelenete lenne amit maga Murphy rendezett volna. Ami elromolhat el is romlik, el is romlott. Amikor elkezdődött a rendelés, az első két beteget le is kellett mondanom, mert meghibásodott valami a székben, és emiatt nem tudtam dolgozni. Szerencsém volt, hamar küldtek egy szerelőt, így nem ment a lecsóba az egész nap. Csakhogy jöttek a nehéz esetek. A hisztis gyerkőcök és az ellenséges felnőttek, a bácsi aki húsz éve nem tett fogkefét a szájába és a csajszi akinek már annyi fogfehérítése volt, hogy szinte átlátok a rágókáin. Természetesen a reggeli csúszás jutalma egy szép kis túlóra lett. Fizikálisan és érzelmileg is kimerültem, mire végre bezártam magam mögött a rendelő ajtaját.
Ahogy sétáltam végig a folyosón, csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire jó lesz megmerítkezni egy kád forró vízben, egy pohár finom borral és a hátam mögött hagyni a… a fene esne bele! A vacsorámat meg a rendelőben hagytam a hűtőben. Ebédre kicsit sokat rendeltem, de nem is volt ezzel gond, mert azt hittem majd megvacsorázom a maradékát. Erre tessék! Elindultam hát visszafelé, és épp amikor léptem be az ajtón, a cipőm sarka beakadt a küszöbbe, és természetesen ki is tört. Legalább a fogam nem tört le, még ha kicsit meg is ütöttem magam. A táskám tartalma szétgurult a padlón, szedegethettem össze mindent egyesével, majd felvettem a szekrényben lapuló hótaposómat amit vészhelyzet esetére tárolok itt, miközben már azt is megbántam, hogy reggel egyáltalán kimásztam az ágyamból.
A parkolóba érve már az gyanús volt, hogy hiába nyomkodtam a gombot, nem nyitotta ki az autót. Amikor megpróbálkoztam kulccsal kinyitni az ajtót az ugyan kinyílt, de már rosszat sejtettem. Amint beültem a kocsiba teljesen egyértelművé vált, hogy valószínűleg égve felejtettem a lámpát, és teljesen lemerült az akksi, így se előre se hátra, ebből nem lesz hazamenetel. Fásultan dőltem előre, homlokommal érintve a kormány közepén a dudát, éles hangjával a fárszt hozta rám.
- A francba! - szitkozódtam egyet röviden, majd kelletlenül kiszálltam a kocsiból. Szinte reményvesztetten pillantottam körbe a parkolón, hogy van-e még rajtam kívül itt bárki, aki most szeretne hazajutni, vagy szégyenszemre taxit kell hívnom?