Az életben megannyi véletlen tényező van amelyet nem befolyásolhatunk. Bármennyire is szeretnénk az irányítást teljes egészében a kezünk között tartani az soha nem lesz elérhető a számunkra. Közbe jöhetnek ilyen-olyan fordulatok, ami miatt esetleg nem sikerült neki megjelennie, de valamiért mindig a legrosszabbra sikerül gondolnom. Hogy lebuktunk ezért bajba került. Nem, mintha olyan nagy titok lenne, hogy találkozunk. Máskülönben nem igyekeznének tiltani minket egymástól. Közel sem vagyunk annyira titokzatosak, mint azt szeretnénk. Így pedig talán nem is csoda, ha rögtön rosszra gondolok.
Úgy vetem a karjai közé magam, mintha legalább évek óta nem láttam volna. Az egyszer biztos, hogy legalább annyira hiányzott, de koránt sem volt szó ilyen hosszú időről. Mégis valahogy ilyen hosszúnak éreztem. A tudat, hogy látszólag jól van és semmi baja pedig egy kicsit megnyugtatja a lelkemet, amelyet a sötétebb gondolataim zaklattak fel.
- Nem haragszom.. Csak megijedtem, hogy esetleg bezártak a szobádba vagy valami ilyesmi. De akkor egy kicsit nyugodt vagyok, hogy erről még szó sincs. - Legalábbis egyelőre. Mert csak idő kérdése és megunják a lázadásunkat és közbe szólnak. De remélem az a nap sosem jön el. Úgy tűnik nekem, hogy sokkalta jobban lefoglalja őket a saját kis életük problémái, mintsem ránk fordítsanak figyelmet. Nem panaszkodhatom Kyra-ra vagy Sebastian-ra sem. Így is nagyon sokat köszönhetek nekik. De tisztán látom, hogy megvan nekik is a saját maguk problémája és terheik amihez igazán nem szeretnék hozzáadni, de szükségem van Daniel társaságára. Ezzel pedig talán nem ártok nekik annyira, mint azt gondolják. Vagy nem is tudom már, hogy mégis miért is tiltanak tőle, de nem is hiszem, hogy valaha is adtak volna rá okot.
- Nem.. Azt hiszem én még szerencsésebb vagyok, mint te.. Csak nem tudom meddig. - Az is lehet, hogy egyszer tényleg megunják, hogy olyan engedetlen vagyok és újra az utcán találom magam. Ugyanakkor ebben az esetben nagy valószínűséggel nem járna hozzá az a könnyedség, hogy elfelejtem a történteket és nem hiányoznának. Úgy pedig talán még valamivel rosszabb is lenne. Nem, mintha így annyival egyszerűbb lenne.  

Szerelemben és háborúban mindent szabad - tartja a mondás. Na de mi van akkor, ha ez a kettő egybeesik? A hősszerelmes képes mindent, a szó szoros értelmében véve mindent kockára tenni, hogy együtt lehessen a párjával: a családját, a barátait, a biztonságot... szélsőséges, legvégső esetben akár még az életét is. Nálam szerencsére még semmi ilyesmiről nincs szó, sőt. Próbálom megtalálni azt a bizonyos középutat - igyekszem minél többet találkozni Kiarával és minden igyekezetemmel azon vagyok, hogy ne essen szét még ennél is jobban a családunk. Nehéz ügy, az egyszer biztos, de szerencsére nem megoldhatatlan. Mondjuk lehet, könnyebben menne, ha lenne egy szövetségesem a családon belül, aki segítene a Joyjal való találkozóknál... erre azonban sajnos nem sok esélyem van. A szüleim nem díjazzák a dolgot - és még szépen fogalmaztam -, Vitani pedig... hát, ő Vitani. Jelenleg az egész világra haragszik, ebbe pedig én is beletartozom. Pedig fogalmam sincs, hogy mégis mit csináltam, hogy baja van velem. Mindegy, betudom annak, hogy kamasz, mást úgysem nagyon tehetek.
Nagyon belemerülhettem a gondolataimba, mert már csak a felém rohanó lányt észlelem, és a szoros ölelését, amit persze rögtön viszonzok is. Kifújom az eddig öntudatlanul, akaratlanul is bent tartott levegőt. Megnyugszom. Tudom, érzem, hogy ha Ő itt van, akkor minden rendben lesz. Bármilyen akadályt is próbálnak meg elénk gördíteni együtt biztosan megoldjuk.
Az aggódó kérdésére hirtelen nem tudok mit mondani, csak megrázom a fejem egy halvány, megnyugtatónak szánt mosoly kíséretében. Túl sok minden kavarog most bennem, de tudom, hogy megérdemel egy rendes választ is, ha már egyszer ő is kockáztat a velem való találkozásokkal.
- Nem, ne aggódj, nem kerültem bajba! Csak a testvérem megint túltervezte a napját, nekem pedig figyelnem kellett rá... Ne haragudj, hogy nem tudtam jönni!
Hangom halk, majdhogynem suttogok, így inkább csak belefúrom a tekintetemet az övébe és némán adom tudtára a helyzetet.
- Na és te? Ugye te sem kerültél bajba miattam? Miattunk? Tudod, hogy nem szeretnék gondot...
Nem tudom, mi történne, ha egyszer tényleg csinálnának is valamit annak érdekében, hogy ne tudjunk találkozni Joyjal, és nem csak szavakkal adnák tudtunkra nemtetszésüket. Az biztos, hogy ha ez bekövetkezik, én akkor sem adom fel, csak ha minden kötél szakad. De addig is éljünk a pillanatnak, nem igaz?

Szerettem volna, ha a valós érzéseim és a legsötétebb gondolataim rejtve maradnak, de csak idő kérdése volt, hogy rájönnek mégis mi mindenen kattog az agyam. Csak remélni tudom, hogy tényleg soha nem fognak úgy tekinteni rám, mint egy teherre. Még akkor sem, ha megint azt az egy dolgot teszem, amit megkértek, hogy ne tegyek. Találkozni fogok Daniel-el. Lehet, hogy nem tetszik nekik a dolog, de ha valaki képes megnyugtatni az elmémet az ő. Nem tudom, hogy miért van rám ilyen hatással, de nem is akarom túlgondolni a dolgot, hiszen annak nem lenne jó vége. Az elmúlt időszakban túlságosan is sokat gondolkodtam, aminek megvolt a maga következménye és egyáltalán nem volt pozitívnak tekinthető.
A legutóbbi alkalommal Kovu nem jelent meg a találkozónkon. Lehet, hogy egy pillanatra haragudtam rá, de utána inkább aggódni kezdtem, hogy valami történt vele. Így egy percig sem gondolkodtam, hogy találkozni akarok vele, amikor újra felvette velem a kapcsolatot. Nem szeretném, ha miattam bajba kerülne. Pedig őt is legalább annyira tiltják tőlem, mint engem tőle. Nem, mintha mindennek lenne hatása, hiszen mindentől függetlenül találkozunk. Mégis félek attól a naptól, amikor óva intő szavak helyett talán mással is megpróbálnak kettőnk közé állni.
Hamar sikerült elkészülnöm így viszonylag nyugodt tempóban sikerült haladnom. Nem akartam megváratni így ezért is indultam korábban. Az indokaim között persze ott szerepelt az is, hogy nagyon szerettem volna látni őt és meggyőződni arról, hogy minden rendben van és múltkor csak tényleg közebe jött valami nem pedig arról van szó, hogy bajba került volna miattam.
Ahogy egyre közelebb értem a megbeszélt helyhez úgy gyorsultak a lépteim amikor pedig végre a látókörömbe került egyenesen futásnak eredtem majd ahogy odaértem hozzá és szorosan átöleltem karjaimat a nyaka köré fontam. - Ugye nem kerültél bajba miattam? - Tudom jól, hogy minden találkozóval mondhatni a tűzzel játszunk, de még így is megéri, mert ezen lopott pillanatok nélkül olyan mélypontot érnék el ahonnét azt hiszem sosem találnék vissza önmagamhoz. Akárki is legyen az igazából.   

A család bár áldás, ugyanakkor egyszerre kellemetlenség is. Áldás, hiszen elméletileg bármit is elmondhat az ember a családjának. Illetve átok, mert el kell viselni azt az iszonyat sok kellemetlenséget, ami ezzel jár. Ja, meg azt, hogy esetlegesen a családtagjai miatt lesz problémája. Mint ahogy történt pár napja is.
Vitani mostanában állandóan beszól - nemcsak nekem, hanem gyakorlatilag mindenkinek is, akivel éppen találkozik. Komolyan, kibírhatatlan lett. Értem én, hogy kamasz, a kamaszkor pedig nehézségekkel jár, tényleg, viszont ő már kezdi átlépni azt a láthatatlan határvonalat, amit még ép ésszel kibír az ember. Vagyis... nem, igazából abban sem vagyok biztos, hogy csak kezdi átlépni... simán lehet, hogy már a túloldalán van. Mindegy is. A lényeg az, hogy anyáék megkértek, figyeljek rá, mert amilyen szeleburdi még a végén baja esik. Vagy másnak esik baja miatta. Itt már semmit sem lehet kizárni. Én rábólintottam, hogy persze, figyelek rá, de igazából a gondolataim már Kiara körül forogtak - ami mostanában nem ritka jelenség. Most viszont még kényelmetlenül is érzem magam a bőrömben, mert tudom, hogy megbeszéltünk egy találkozót a lánnyal... ahova a testvérem és az ő agymenései miatt nem sikerül időben odaérnem. Meg úgy... egyáltalán nem sikerül odaérnem. A fene vigye el, én meg a jótékonykodás! Legközelebb tuti nem leszek ilyen jószívű, intézze az ügyeit egyedül, engem meg hagyjon békén... azt a hisztis mindenit, na már! Ezután szerencsére néhány napig nyugalom volt, aztán megint eszébe jutott valami. Meg nekem is, úgyhogy immár önként jelentkezem, hogy elkísérem, szemmel tarthassam. Arról persze nem tudnak, hogy időközben mi lebeszéltünk Kiarával egy újabb találkozót, így aztán ügyesen eltűnök Vitani mellől és a megbeszélt találkozóhely felé veszem az irányt. Izgulok, és csak remélni merem, hogy ő is eljön, és nem haragudott meg rám a múltkori miatt. Vagy legalábbis nem nagyon. Az meg már eszembe sem jut, hogy én ezért mit fogok kapni otthon... az már mellékes, tudtam, mit kockáztatok, és azt hiszem, megéri kockáztatni.