"Bármi lehetsz az életben. Ha szereted amit csinálsz, és igazán önmagad vagy közben, akkor biztosan jó úton jársz majd."
Anya szavai még mindig a fülemben csengenek, pedig még évekkel ezelőtt, gyerekként kaptam tőle ezt az életbölcsességet. Sokat segített vele, bár akkor még nem értettem, hogy mit is akar ezzel. Bármi? Most komolyan, bármi lehetek? Hát, ezzel nem rövidítettük le a lehetőségek listáját, az egyszer biztos. Vagy mégis?
Mióta az eszemet tudom, és tisztában vagyok vele, hogy mi az az állat, azóta vagyok nagy állatbolond. Habár anya szerint már akkor is a család kutyája, Jack körül sertepertéltem - na jó, kúsztam -, amikor még azt se tudtam, mi fán terem az a kutya. Meg úgy egyáltalán, hogy állat. Hát, így kezdődött az én történetem az állatokkal. Mert hát sosem lehet elég korán kezdeni. Arról meg inkább ne is beszéljünk, hogy egyesek szerint én is egy állat vagyok... amit viszont kikérek magamnak, mert nem tudok róla, hogy így állna a helyzet.
Valószínűleg minden gyerek és kamasz egyik legutáltabb kérdése a Mi leszel, ha nagy leszel?. Mert most őszintén, mit lehet erre válaszolni azon kívül, hogy "magas", meg hogy "felnőtt". Jó, biztos mindenkinek megvannak a maga személyre szabott változatai. Esetemben azt hiszem a legfrappánsabb és legkézenfekvőbb válasz az "Állat. Vagy kutya. De az is állat, szóval..." volt a kérdésre. Igen, a hétéves Andrew számára itt meg is állt a tudomány. Aztán persze ahogy idősödtem és tágult a világnézetem szerencsére változott a Mi leszel, ha nagy leszel? kérdéshez való hozzáállásom is. Szép is lenne, ha még mindig a hétévesen adott válaszomnál tartanék, nem igaz? Mondjuk az igaz, hogy van, ami nem változik... az állatok ugyanis még mindig a nagy Terv részeit képezték és képezik a mai napig is. Egy ideig nem tudtam dűlőre jutni, hogy az emberekkel foglalkozzak - e inkább, vagy az állatokkal. Szeretek segíteni - bárkiről és bármiről legyen is szó. Nem gond, ha egy esetleges lelki gondot akarnak kisírni a vállamon, de egy bajbajutott állatkának is bármikor segítek. Ezért aztán egy darabig fej - fej mellett menetelt a fejemben ez a két lehetőség... aztán persze az állatok nyertek. Megint. Immár meg sem tudom számolni, hanyadjára. Azt hiszem mondhatjuk, hogy ez végérvényesen eldőlt, és tartja magát azóta is, hiszen Perdivel, a barátnőmmel együtt üzemeltetjük a PAWS Brave Hearts *101 menhelyet. Ráadásul anya tanácsát is szem előtt tartottam, így úgy érzem, hogy tényleg rátaláltam a jó útra.

Lehet, hogy azt mondtam, megtaláltam a jó utat. S lehet, hogy ez igaz is. Csakhogy az élet nem csak a munkából áll... akkor se, ha vagyunk olyan szerencsések, hogy szeretjük amit csinálunk. Márpedig szeretjük. Csakhogy a nagy kutyamentés közben elfelejtjük élni az életet. Elfelejtjük az érzelmeket, elfelejtjük, milyen az: igazán szeretni. Kiégünk. Nem akarok kiégni, szerintem Perdita sem... ahhoz fiatalok vagyunk.
Nemrég végre sikerült összehoznunk egy közös programot. Régóta, talán túl régóta is terveztük, de csak most sikerült összehozni. Azonban sajnos ez is félresikerült, és egy baleset következtében eltört a karom. Nem akarok hibáztatni senkit sem, hiszen ha valakit itt hibáztatni lehet, akkor az én vagyok, hát miért is nem figyeltem oda jobban? Ugyanakkor az is biztos, hogy ezután minden felbolydult. Fél kézzel nem tudok segíteni, bármennyire is szeretnék, ezért kényszerpihenőre lettem küldve. Úgy legalább nem hátráltatok. Aha... jó. Biztos tudnék olyan feladatot találni, amihez elég egy kéz is... nem? Na jó, azt én is érzem, hogy ez az érvelés nem igazán állja meg a helyét, de nem igazán tudom, mit is tehetnék. Dolgoznék, segítenék. Hasznosnak szeretném érezni, tudni magam, de jelenleg az egyetlen hasznos dolognak az bizonyul, ha itthon ülök a fenekemen, és pihenek. Ja, mert az olyan könnyű dolog, amikor annyi minden mást is tehetnék! Nem baj, kibírom valahogy, hiszen tudom, hogy minél hamarabb meggyógyulok, annál hamarabb mehetek vissza a menhelyre a kutyusokhoz és Perdihez. Az egyetlen baj az egészben - bár lehet, hogy ez sem igazán baj... - , hogy elkezdtem gondolkozni. Mármint úgy tényleg. Rájöttem, hogy biztos, hogy jó irányba haladunk... mármint érzelmileg. Fogalmam sincs, milyen az, amikor az embernek nincsenek érzései... nem is nagyon szeretném megtudni, mert biztos szörnyű lehet. Azt sem tudom, milyenek leszünk majd öregen, de most valahogy úgy érzem magam, mintha öreg lennék. Öreg és fáradt, pedig tudom, hogy van még mit csinálni. Minden téren. Perditának nem szóltam róla, mert még magamban sem könnyű erről beszélni, de néha megfordul a fejemben, ha mi van, ha rámunt és talált mást helyettem? Vagy még nem, de fog? Tudom, hogy hülyeség, de az érzéseket nem lehet befolyásolni... vagy igen? Mert akkor kérem a receptet. Bízom benne, nem arról van szó, hogy nem, csak... nem szeretném, ha annyira elmennénk az egyik irányba, hogy már késő lenne visszafordulni, és elindulni a másik úton. De ha így is állna a helyzet, akkor is, legalább együtt vagyunk a káoszban, remélhetőleg együtt is jövünk ki belőle. Azért remélem, hogy csak a baleset utáni csüggedtségem és ingerültségem mondat velem ilyeneket, és csak túlgondolom a dolgokat. Sajnos az valahogy mindig könnyen ment. Na nem baj, amint felgyógyulok megyek is vissza. Várjatok kutyusok, Perdita, megyek amint tudok!

✦ Képes vagy felvenni egy dalmata alakját.
✦ Könnyen kiszimatolod és megérzed, hogy ki jó szándékú és ki rossz.
A képesség 5 lezárt játék után aktiválódik, tehát a 6. játékban.