Process of burning

Egy pillanatig tart csupán, míg a lágy szellő egy fordulatával a vihar elemi hírnökévé válik, s én ugyanilyen gyorsan végbemenő változásként érzékelem, amint a talaj, mi az önkontroll vastag páncélját képezi, megrepedezik, s az így keletkezett nyílásokon keresztül utat enged a düh hőjének. Annak ellenére, hogy terveim szerint inkább egy passzívabb ösvényt járok, annak érdekében, hogy Ames kapjon nagyobb teret és ezzel lehetőséget a benne uralkodó érzések csillapítására, most mégis valósággal megvillannak szemeim a szavai hatására, arcomról pedig úgy tűnnek az érzések, hogy helyet adhassanak a rideg, kérlelhetetlen szigornak, mintha a hirtelen felerősödő szél fújta volna tova őket.
- Amelia Willow Dearborn! - nem emelem fel a hangomat, viszont a tónus, melyet megütök, egyenlő egy felcsattanással, de hogy biztosra menjek azt illetően, hogy teljes figyelmét nekem szenteli, a teljes nevén szólítom, amit csakis olyankor teszek, mikor azt akarom sugallni, hogy bajban van.
- Nem akarom, hogy azt gondold, időfecsérlés volna veled beszélnem. Ilyet pedig még egyszer meg ne halljak, világos? - tekintetemet az övébe fúrom, mert tudom, a makacsság közös vonásunk, ahogyan azt is tudom, hogy nehezen enged el valamit, ha a fejébe vette, viszont azt akarom, hogy érezze, ebben most nem fogadok el félvállról odavetett választ, egy hamis helyeslést vagy kifogást. És abban az esetben, ha megpróbálná menekülő útvonalat keresve elkapni a tekintetét, az álla alá nyúlok, hogy visszairányítsam magamra és felvont szemöldökkel nyomatékosítsam, bizony, erre választ várok, akár tetszik neki, akár nem. Persze, felvetődhet, miért nem könnyítem meg a dolgát, és hagyom csak annyiban, de ebben a kérdésben ott lapul már válasz is. Apaként sok mindent lehetne rám mondani, de annyi szent, hogy egyiküket sem a kiutak és könnyű megoldások elve szerint nevelem. Mivel vastag a bőröm, sok mindent elviselek, akár Ames haragját, megvetését is, de azt nem tűröm, hogy lealacsonyítsa magát. Épp ezért kezemet csak akkor húzom vissza, ha már megbizonyosodtam róla, hogy hajlandó elraktározni a nemtetszésemet, mert ha kell, akkor Miss Dacost akár százszor is szembesíthetem vele.
- Egy szóval se mondtam, hogy természetes volna. - emelek ki egyet ap ontok közül, amiket megemlít, téve mindezt úgy, hogy magát a mondandóját nem cáfolom. Egyrészt, nem volna értelme, hiszen eszes lány és látja, mi történik körülötte, másrészt, igazolni akarom, amit érez, nem pedig arra ösztökélni, hogy nyomja el magában.
- Szóval, szerinted hagyom? - egyfelől érthető, miből következtet erre, és azokat a tényeket meg sem próbálom letagadni előtte, viszont a felvetésének van olyan oldala, amitől az ágyon pihenő kezeim egyike ökölbe szorul, markába zárva ezzel a rajta lévő plédet.
- Szerinted harc nélkül elengednélek titeket? Téged? - az utolsó szót szándékosan megnyomom, mert azt hittem, ennél jobban ismer, ennél erősebb a kötelékünk. Őszintén fáj, hogy ennyire beletörődőnek gondol engem. Viszont annyira kapóra jön is egyben, mert azzal, hogy talán sikerül benne némi bűntudatot ébresztenem, hűsítő hóként lehet ír a heves hullámaira.
- Danny mit szólt az észrevételeidhez? - felesleges volna megkérdeznem, hogy beszélt-e vele ezekről, mert elég gyorsan robban ahhoz, hogy tudjam erre a választ. Sokkal inkább azt szeretném kitapogatni, egészen pontosan mennyit tud a körülményekről.
S közben, ha támaszra van szüksége, én szívesen leszek mozdíthatatlan tárgy az ő viharában.

◉ 513 words ● Wires ● note: little fierce one ◉

Process of burning

Akaratlanul is eluralkodik rajtam a megkönnyebbülés, mikor az ajtón túlról választ kapok. Alapvetően csak eshetőségként szoktam kezelni a legrosszabb kimeneteleket, anélkül, hogy magamban felnagyítanám őket, így aztán felkészüléskor minden opciót ugyanolyan mértékben vehetek figyelembe, mégis, az idegesség a bőröm alá kúszott várakozás közben, akár egy idegesen zümmögő légy, ami nem találja a kiutat a szobából, s elveszetten várja az elkerülhetetlen végét. Dan szavai ott visszhangoztak a fülemben, miszerint Amelia az egész világot az ellenségének tekinti mostanság, mely hangot aztán követte a lelki szemeim előtt a vizuális kiegészítés, amint az ajtó nyitásakor dühtől izzó, megvető pillantással fogom szembetalálni magam. Ennek a gondolata pedig elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a torkomba gombóc ugorjon, amit úgy kellett leküzdenem magamban, hogy egy mosollyal fogadjam ,mikor utat enged a szobájába. Úgy pillantok körbe, mintha a vihar erősségét próbálnám meghatározni a környezeti tárgyak elrendezése és állapota alapján, legalábbis részben erre fogom azt, hogy kerülöm a tekinetét, mert nem akarom látni, hogy engem is az ellenségei egyikének tekint-e. Viszont a bizonytalanság mindig egyike volt az általam legjobban utált tényezőknek, így erőt veszek magamon és az arcát kezdem fürkészni. Mikor azt érzékelem, hogy szinte bizonytalanul néz rám, az a gombóc makacsul visszatér, mintha csak a képembe akarna röhögni, hogy már nem tehetek ellene semmit, kibérelte magának a helyet. Pont, ahogy a bűntudat, ami bordáim közé telepszik, mikor rádöbbenek, hogy jelenleg semmiféle tűzzel nem állok szemben, legfeljebb azzal, ami fájdalomból fakad, amitől legszívesebben levadásznám az okozóját, pedig, tudom jól, hogy ő is itt áll a szobában.
- Tudom, hogy mostanában nem szenteltem neked elég időt, és ezt nagyon sajnálom. Azért kereslek, mert szeretném, ha tudnád, ha van bármi, amiről beszélnél, mindig itt leszek. - nevezhetnénk kapóra jövő véletlennek vagy ügyes fogásnak, hogy a "bármit" gyakorlatilag egyetlen jól irányzott utalással ráterelhetném Dannyre és az elkóricálásaira, de az igazság az, hogy a szavaim megválogatása nem stratégiai célból fakad. Legalábbis, nem olyanból, amit Dan esetében alkalmaztam. Ebben az esetben sokkal inkább az a célom, hogy Ames ne érezze úgy, hogy letolni jöttem és vissza kellene fognia magát velem szemben. Ezért, hogy kevésbé feszélyezzem azzal, hogy csak ácsorgok a szobája közepén, mint egy oda nem illő tárgy, ami csak arra vár, hogy megszabaduljanak tőle, önkényesen helyet foglalok ágya szélén, így még magasság szempontjából is alacsonyabbra kerülök a szemkontaktusban. Nem olyasmi, amivel gyakran élek, vagy amit különösebben kedvelnék, de a lányomért nincs olyan, amit ne vállalnék be, és ha ahhoz, hogy a lelkén könnyítsen, az kell, hogy kiabáljon velem, hát azt is tűrni fogom.
- Komolyan, bármi legyen az! - nézek most én fel ülőhelyemről, és az, ahogyan enyhén előre dőlve, térdemen megtámaszkodva összefonom ujjaimat, vagy az, ahogyan egy pillanatig sem szakítom el a tekintetem az övétől, mutatja, hogy nincs olyan, amivel elijesztene. A dolog hátulütője a makacsságom, mert most, hogy beengedett, nem tágítok mindaddig, míg nem beszél, és a "Jól vagyok", illetve a "Nincs semmi gond" válaszokat sem fogadom el. Amolyan nyílt üzenet ez felé a részemről:
Ha dühös vagy, hadd lássam!
Az apja vagyok, így sok mindent elviselek, egyedül csak a csendjét nem.

◉ 500 words ● Great unknown ● note: little fierce one ◉

Process of burning

Vihar előtti csend, s én úgy állok az ajtó előtt, mintha fülemet hegyezve bármely pillanatban meghallhatnám, ahogy a távol szele egy vészjelző harsogását hozza egyre csak közelebb. Egy utolsó óva intés a közelgő tornádóra, melynek tombolását egymagam készülök megfékezni, a pusztító tölcsért lágy fuvallattá változtatni. Bizonyos tekintetben, ez talán így is van. Többek között magamat is ámítanám azzal, ha azt mondanám, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy a kivárásra játszak. Elvégre, még a legvadabb viharnak is csitulnia kell idővel. Csakhogy tudom, bármennyire volna kényelmes ilyen illúziót fenntartanom, egy tagadhatatlan igazság mindaddig ott fog lógni a fejünk felett, amíg meg nem próbálok kezdeni vele valamit: ezt a vihart én teremtettem. Nem feltétlenül képezte a terveim részét, noha énem, szenesre égett lelkem egy kis darabkája nagyon is számított arra, hogy így lesz. Mert ő a lányom. És míg Dan és köztem az idő múlásával nőni látszik a távolság, úgy kell rádöbbenjek, hogy Amelia talán többet örökölt belőlem, mint amit eddig észrevettem. Makacs, szívében harag heves tüzének lángjai ropják fáradhatatlan táncukat, míg szemei olyan mérgező szikrákat szórnak, melyeket túlontúl jól ismerek. Épp ez az oka annak, hogy eddig kerültem, és odáztam ezt a beszélgetést. A kötelék köztünk némileg más, mint a fiammal. Úgy érzem, Dannek hasonló csatornája van mostanság az anyjával. Ami miatt nem tudom félresöpörni elmémből a gondolatot, hogy valamit terveznek.
De ez a jelen szempontjából mellékes. Sokkal jobban aggaszt az, hogy eléggé elragadják-e az érzései ahhoz, hogy leengedje velem szemben a falait vagy inkább elzárkózik előlem? Természetesen, az utóbbi esetében sem áll szándékomban annyiban hagyni a dolgot, mégis, azáltal, hogy én keresem fel őt a szobájában, nem pedig magamhoz hívatom, egy felajánlása annak, hogy az ő kezében legyen a döntés. Mert ez egy olyan vihar, aminek jobb elébe menni, hogy a lendülete megtörjön. Akkor képes lehetek elérni őt.
- Bejöhetek? - szólok hozzá a csukott ajtón keresztül, miután ujjam két, határozatlan, halk kopogás formájában találkozik az ajtóval. Egy apró trükk, megtévesztő játék. Fejben több eshetőségre, kimenetelre is felkészültem, de ezt nem akarom vele éreztetni. Helyette hadd tudja úgy, hogy ismeretlen területre vetül tekintetem. Mint egy karmos mancs, mi az árnyékok közül a napfénybe nyúl, s a föld porához érve valaki más birodalmát érinti, tesztelve, feszegetve a határokat. Mégis, közben a sötétben smaragd íriszek mérik fel a terepet.
- Beszélnünk kellene, kicsim! - kockázatosnak tűnhet becézgetni, de éppen ez a lényeg. Nem vonz a gondolat, hogy egész végig egy ajtóhoz beszéljek, mégsem nyitok be, addig nem, ameddig bebocsátó szavakat nem kapok. És ha ehhez az kell, hogy érzelmi reakciót provokáljak ki belőle? Nos, ez egy olyan ár, amit hajlandó vagyok megfizetni. Miért? Mert tartson a világ, s köztük a saját családom, akkora rohadéknak, amilyennek csak akar, attól még apa vagyok, és ez magával vonz még egy tagadhatatlan igazságot: hiányzik a lányom.
Jöjjön hát az a tornádó, mert én nem megyek sehova!

◉ 470 words ● Different world ● note: kis lázadó   ◉