Nem számít, hogy mennyire magabiztos valaki mindig eljön az életében az a pillanat, amikor valami igazán fontossal találja szemben magát. Nekem is valahogy egy ilyen pillanatban döntött úgy minden bátorságom egyik pillanatról a másikra határozatlan időre szabadságra megy.
Amikor szerencsém volt találkozni Verta-val úgy éreztem, hogy minden megváltozott. Nem tudtam meghatározni, hogy pontosan mégis miért jelentett nekem ennyit az első pillanattól kezdve eme nő, de nem is rágódtam túlságosan sokat a miérteken inkább csak az volt a kérdés, hogy mégis mit kell tennem ahhoz, hogy megszerezhessem magamnak.
A mai napig nem tudom, hogy mégis miként sikerült elérnem, hogy egyáltalán foglalkozzon velem, mert mellette valahogy mindig árnyéka voltam önmagamnak. Sosem voltam teljes analfabéta, de határozottan annak éreztem magam. Többször hagyta el a számat olyan mondat, amit nem gondoltam át teljesen. Idővel azonban az egész megváltozott és rájöttem, hogy megtaláltam mellette a helyem. Amíg együtt voltunk semmi sem számított, mert együtt mindennel szembe tudtunk nézni.
Csak túlságosan aggódtam azért, hogy elveszíthetem még azelőtt, hogy egyáltalán a sajátoménak nyilváníthatnám. Azt pedig sosem gondoltam, hogy egy napon majd minden emlék nélkül térek majd magamhoz és arra sem emlékszem majd, hogy a szívemet már rég odaajándékoztam másnak. Azt hittem, hogyha egy napon el is veszítem az fájdalmas lesz, de kettőnk közül a szenvedés nem engem szemelt ki magának.

Mikor magamhoz tértem úgy éreztem, mintha egy mély álomból riadtam volna fel. De amennyire szerettem volna kergetni az álmaim fonalát annál messzebbre sodródott tőlem. Futottam volna utána, hogy felvegyem a fonalat, hogy ki is vagyok, hol is vagyok, de minél jobban kergettem a válaszokat annál kevesebb esélyt láttam arra, hogy egyetlen egyet is meglelhetnék.
Céltalanul bolyongtam reménykedve abban, hogy valaki majd rám ismer. Vagy esetleg kiderül, hogy most álmodom. De az álom sosem ért véget, ahogyan a zavarodottságom sem. Nem keresett senki, ahogy én sem kereshettem senkit, mert nem ismertem senkit. Még saját magamat sem. Ugyanakkor nem állhatott meg az élet az emlékeim hiányában így megragadtam a lehetőségét az újrakezdésnek. Habár nem tudtam, hogy mégis ki vagyok azzal mégis tisztában voltam, hogy mi mindenhez értek. Ezért is kerültem be a Hero6 céghez. Habár Hiro-val nem jöttünk ki eredetileg a legjobban mostanra már azt mondhatom, hogy igazán sikerült egyfajta barátságot kialakítanunk, ami talán mindennél nagyobb előre lépésnek tekinthető az elmúlt időszakban.
Mikor már azt mondanám, hogy kezdeném megtalálni a helyemet újra a világban annak ellenére, hogy az emlékeimet továbbra is homály fedi az egyik napon arra ébredtem, hogy a tükörben ahelyett, hogy a megszokott kómás arcomat pillantottam volna meg egy teljesen más ábrázattal találkozott a tekintetem. Egy fehér robotszerűség nézett vissza rám legalább annyira értetlen tekintettel, amely az én arcomon is ott pihent. De miután megmostam az arcomat a képzelgésem legapróbb szikrája és tova szállt. Ahelyett, hogy túlságosan sokat rágódtam volna rajta inkább csak elengedtem és feljegyeztem a hosszú listámra, amelyen azon dolgokat gyűjtöttem össze, amit nem tudok hová tenni. A városhatárnál lévő falat. A lányt, aki azon túl velem kommunikál. Vagy a másik hölgy, aki ahogyan én is, semmire nem emlékszik pár hónappal ezelőttről. Lehet, hogy most egyetlen egy kérdésre sem szolgálhatok válasszal, de egy napon talán majd mindenre magyarázatot kaphatok.