I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Ennyi ember hisz bennem :
1774
Titulus :
Pengu ✦ Sisu ✦ Namaari
✦ ✦ ✦ :
Életkor :
3
Akinek az arcát viselem :
Kim Soo-hyun ✦ Han So Hee ✦ Gemma Chan
A tükör mögött :
Evolet Yang Baba Mirai ✦ Baba Shouta
2021-08-09, 21:16
Samantha & Maksim
- Igen, de még nem túl régóta… az igazat megvallva egyelőre nem is mondanám különösebben jelentős gyűjteménynek azt a néhány darabot. - egyrészt, mert nehéz úgy ritka, különleges érméket gyűjteni, hogy az ember a várost se hagyja el, meg általános iskolás tanári fizetésből él… De azért igyekszem! - Húha… nagyjából ekkora. - mutatom az ujjaimmal, igazából pont átlagos méretű, nem is a legkisebb pénzérme amivel az ember napi szinten találkozik, és nagyobbat se nehéz találni éppenséggel. De elnézve, hogy mekkora a tengerpart, mennyi a homok, és ha csak néhány négyzetmétert túrunk át utána, az is elég sokáig eltarthat, ha nincs szerencsénk. - De, kegyetlenül! Szinte állandóan… - válaszolok gondolkozás nélkül, ahogy meg is igazgatom kicsit az ingnyakamat, hogy kis levegőhöz jussak, abba meg inkább bele se megyek, hogy mit össze tudok kínlódni miatta. Nappal otthon minden ablak zárva, éjjel mind nyitva… csak hogy néha friss levegő jöjjön be, mert túl sokat olyankor se hűl az idő. - Ó igen, az általában így szokott lenni. A városban is, nem csak errefelé... - vakarom meg zavartan a tarkómat, ahogy sietve végigkapom a tekintetem a strandon lévőkön. Ha nem is mindenki fürdőruhában flangál, de legalább rövidnadrágban, rövidujjúban, meg egyéb lengébb ruhadarabokban, velem ellentétben. Nem érzem magam kicsit sem kakukktojásnak, á dehogy! - Ez esetben köszönöm, igazán kedves Öntől! - mosolyodok el, hisz ritka az, hogy ilyen kedves idegenekbe botlik az ember. Vagy csak én fogom ki mindig a morcosabb jelleműeket, azon se lennék meglepődve. - Igen… halálosan komolyan. - nevetek zavartan, amikor pedig az okára kérdez rá, egy pillanatra magam is elgondolkozok rajta – Őszintén szólva – nem tudom… Oké, egészen könnyen leégek a napon, naptej ide vagy oda, de azon túl… tényleg nem tudom, nincs semmi különösebb oka. - vonok vállat. Talán azért, mert itt élek, ilyen közel a tengerhez, itt van az orrom előtt… és az is elég volt számomra, hogy néha néha esténként néha erre sétálok, megnézni a naplementét, vagy ahogy a hullámok a partot mossák. - Lehet, hogy igaza van… legalább egyszer ki kéne próbálni, utána, ha nem jönne be, mást nem már ezt is tudom. Ja igen, még egy ok, hogy eddig kimaradt az életemből, mégpedig, hogy nem tudok úszni. Vagyis lehet, hogy tudok, de igazából sosem próbáltam még… - vallom be némileg szégyenkezve, mert manapság már olyan alapvető képességnek számít az úszás is, mint a futás, vagy a kerékpározás… Ritka az, ha valaki nem ért hozzá. - Hm, mást nem a sekélyebb részen csatlakozok, ha nem bánja. - mosolyodok el végül, mert abból mi baj történhetne? Amíg az ember lába leér, nagy baj nem lehet, úszástudás nélkül se, nem igaz? - Én se mondanám, hogy messze lakok, de valahogy mégis ritkábban tévedek erre… Az utóbbi időben inkább az esti erdei sétákat részesítettem előnyben. - tudom, sok embernek valami rossz horrorfilm jutna eszébe róla, és esze ágában se lenne pont akkor arra merészkedni, de… engem valahogy megnyugtat az a csend és béke, ami olyankor honol a tájon. -Örvendek, Samantha. Maksim Belyaev. De a Maxre is tökéletesen hallgatok. - fogadom és viszonzom a kézfogását, a tegeződés kapcsán pedig vidáman elmosolyodok – Ez esetben akkor… örülök, hogy megismerhetlek! És a legkevésbé sem szeretném félbeszakítani a beszélgetést, vagy bármit is siettetni, de… attól tartok, hogy nincs túl sok időnk a keresgélésre. - legalábbis ha jól érzékelem, akkor épp dagály van, emlékeim szerint egy fél órával ezelőtt még jóval messzebb voltak azok a hullámok… így ha nincs ellenére, akkor inkább a keresgélés mellett folytatnám tovább a beszélgetést. - Még jó, hogy nincs nagyobb tömeg… szép lenne, ha egy heringparti közepette ejtem el az érmét, sose bukkannánk a nyomára, az tuti. - igaz, még így sem száz százalék, de azért jobb esélyekkel szállunk versenybe a homoktúrásban.
- Netán gyűjti őket? - teszem fel az első kérdést, ami az eszembe jut. - Nagyon apró? - ez főleg azért érdekel, mert tudni szeretném mennyire lesz nehéz dolgunk. Egy biztos, mégpedig az, hogy nem ártana sietnünk, nehogy egy nagyobb hullám megelőzzön minket. Akkor aztán tényleg eléggé felejtős lenne az a bizonyos érme, aminek mint kiderült, komoly eszmei értéke van. - Ne haragudjon, hogy megkérdem, de nincs melege? - kérdezem egy széles mosollyal az arcomon. Még én sem fázom, pedig egy szál fürdőruhában vagyok, ami nem sok.. Ő viszont rendesen fel van öltözve, és itt még sok árnyék sincs, ahová menekülhetne az ember. -Szerintem maga az egyetlen ezen a parton, akin ilyen sok a textil. - egy barátságos mosoly továbbra is ott virít az arcomon. Remélem szavaimat nem veszi rossz néven. - Ó, mára szerencsére már nincs programom, na meg aztán részben az én hibám is, hogy most keresgélhet, úgyhogy az a minimum, hogy segítek. - és hát addig sem unatkozom, ha már nincs jobb dolgom. A munkával kész vagyok, maximum az esti futás marad el, de az nem olyan fontos, reggel bőven bepótolhatom. - Komolyan mondja? - kérdezem őszinte meglepettséggel. - Az mégis hogy lehet? - azért ebben a hőségben elég csábító a hűsítő tenger, szóval tényleg csodálkozom azon, hogy még nem csobbant egyet. - Elhiheti, hogy csodás, úgyhogy ne hagyja ki. Kár lenne érte. - és ezt nem csak én gondolom így, hanem a hangos fiatalok is, akiket még innen is hallani. - Ha megtaláltuk az érmét, talán kipróbálhatná. - teszem hozzá, hátha kedvet kap. - Én biztosan nem hagyom majd ki. - szóval társasága is akad, ha szeretné. Vele ellentétben én szinte minden nap itt vagyok, és természetesen nem csak napozgatok, hanem minden alkalommal úszom is egyet. Ami azt illeti, talán túlzásba is viszem, de egyszerűen képtelen vagyok ellenállni. Amúgy már csak ezért a gyönyörű tájért is megéri kijönni a partra, ha pedig már itt van az ember, miért is ne csobbanna egyet?! - Körülbelül húszpercnyire lakom, úgyhogy szerencsére egész közel a part, nem is kell sokat gyalogolnom. - na nem mintha az visszatartana, valószínűleg akkor is ugyanúgy itt enne a fene minden nap. - Talán túl gyakran is. Napi szinten, ha csak nagy ritkán nem jön közbe valami. Na és Ön? - kérdezem, miközben a táskámat leteszem magunk mellé, kicsit távolabb a víztől, hogy még egy erősebb hullám se érje el. - Mellesleg Samantha vagyok, Samantha Brown. - mutatkozok be, majd felé nyújtom az egyik kezemet. Kijelenthetem, hogy eléggé hozzám nőtt ez a név, már egészen megszoktam. Lassan az lenne furcsa, ha az egykori nevemet kellene használnom. - Ha gondolja, tegeződhetünk. - ajánlom fel, hisz nagy korkülönbség szerintem nincs köztünk.
Miután első pillantásra nem sikerül kiszúrnom a homokba esett pénzérmét – mily meglepő, ugye? Meglepődtem volna, ha bármi is elsőre sikerül nekem – a tekintetemet inkább a váratlanul felbukkanó, ismeretlen idegennek szentelem. - Semmi fontosat, csak egy apró pénzérme. Vagyis… igazából a valós értéke nem túl nagy, inkább az eszmei… - magyarázok esetlenül, miközben némileg zavartan kapkodom a tekintetem. Látványosan megbámulni sem akarom a másikat, mert mégis, hogy nézne ki, de tekintve, hogy egy szál fürdőruhában ácsorog mellettem, még a homokba se tudok lenézni úgy, hogy ne legyen félreérthető. Vele szemben meg itt vagyok én, nyakig felöltözve… Nem mint ha fáznék, sőt! Kellemetlenül meleg ez az éghajlat nekem, de mégis inkább küszködök azzal, hogy melegem van, mint hogy lengébben öltözve leégjen a falfehér bőröm, aztán utána meg azért kínlódjak, mert olyan vagyok mint egy pirosra sült rák. - Valóban? Azt megköszönném! Vagyis… ha van bármi fontosabb dolga, akkor nem szeretném feltartani, nyilván nem azért jött, hogy aztán a fél strandot feltúrja egy vacak pénzérme miatt. - teszem hozzá óvatosan, mert oda meg vissza lennék érte, ha nem egyedül kéne megkeresnem, valószínűleg előbb is rábukkannánk, de hát na… gondolom fürödni jött, így csak egy helyben toporogva várok a válaszára, miközben eszembe sem jut, hogy nem épp nyerő ötlet pont lépkednem, a süppedős homokban. Hacsak nem akarom még mélyebbre juttatni szerencsétlen érmét a homokban. Már így is érzem, hogy homok ment a cipőmbe! És még én akartam eladni a lakásomat azért, hogy egy lakókocsiba költözzek, ide a tengerpartra! Lehet, hogy átgondolom még párszor a dolgot… - Tudja, azért valahol vicces… itt élek a városban, innen ráadásul nem is olyan messze, de mióta az eszemet tudom, de még egyetlen egyszer sem fürödtem meg a tengerben. Jó a víz? - kalandozik el a gondolatom, amikor a víz felől néhány vidáman pancsoló fürdőző hangját sodorja felénk a szél. Vajon tényleg ennyire jó? - Ön a közelben lakik? Vagy gyakran szokott erre járni? - fordítom ismét a hölgy felé a tekintetem, hisz ki tudja? Lehet, hogy akárcsak én, ő is csak szökő évente egyszer merészkedik a vízbe, vagy olyankor se… vagy inkább az, aki ha tehetné, minden nap megmártózna a habokban? Mondjuk az időjárás elég jó hozzá.
Mivel reggel kissé gyengélkedtem, így engedélyt kértem arra, hogy kivételesen itthonról végezhessem a munkámat. Csak délelőtt sikerül felkelnem, akkor is elég nehézkesen. Gyorsan lezuhanyzok, hátha magamhoz térek, azt követően pedig eszem valamit, bár nincs túl nagy étvágyam. Már rég alkotnom kellett volna valamit az íróasztalomnál, azonban ihlethiányban szenvedek, ami nálam nem valami gyakori. Viszont jó hír, hogy kezdek jobban lenni. A legjobb és egyben leghasznosabb az lenne, ha kezdenék magammal valamit ahelyett, hogy itt kínlódok. Talán a parton - csobbanás előtt vagy után - majd elkap az ihlet. Néhány percen belül magamra kapok egy csinos, két részes fürdőruhát, egy táskába bepakolok néhány holmit, amikre majd szükségem lehet, majd gyalog útnak indulok. Természetesen most is megállok az egyik fagyiskocsinál, ahol most nagy mázlimra nincs akkora sor, úgyhogy hamar megkapom az eper-csoki kombóm és tovább is állhatok. Kiérve a parta körülnézek, majd miután megszabadultam a ruhámtól és bekentem magam, elfoglalok egy napágyat. Úgy fél órát süttetem magam, aztán úgy döntök, újra megpróbálkozom az alkotással, hátha most nagyobb szerencsével járok. Szerencsére lelki szemeim előtt meg is jelent egy csodás darab, amit már csak le kell rajzolnom. A táskámból kihalászom a ceruzát és a füzetemet, majd neki is látok. Csak akkor kapok észbe, mikor már lemenőben van a nap, akkor is inkább a fiatalok hangjára figyelek fel. Mára ennyi munka épp elég lesz, most pedig gyorsan megmártózom a hideg tengerben. Mivel a testem alaposan felmelegedett, a víz sokkal hidegebbnek tűnik, mint amilyennek általában érzem, de ez biztosan nem tántorít el. Miután alaposan lehűtöttem magam, fogom a holmim és sétálok egyet, távol a zajongó fiataloktól. A tájban gyönyörködöm, ami kicsit Olaszországra emlékeztet, emellett sikeresen el is bambulok, miközben beugrik a múltam. És ekkor ütközök egy idegenbe. A héten ez már a második eset, csak most nem lettem csupa ragacs a fagyimtól. - Dehogy, semmi gond. Sajnos én sem figyeltem, elnézést! - magyarázkodok, közben pedig feltűnik, hogy a homokot lesi. - Netán elhagyott valamit? - teszem fel a kérdést. Az is simán lehet, hogy csak kagylókat gyűjt, mint sok más ember. - Ha igen, szívesen segítek. - ajánlom fel szolgálataimat, feltéve, hogy tényleg arról van szó, amire gondolok.
Említettem már valaha is, hogy amúgy az érmékkel nem csak bűvészkedni szeretek, de mellette szintén egész régi időkre visszanyúló hobbim a különleges pénzérmék gyűjtése? Sajnos amilyen nagy a lelkesedés, olyannyira időigényes hobbi, és ilyen kis városban igencsak nehéz új darabbal bővíteni a gyűjteményt, meg is kell becsülni minden darabot az amúgy sem túl nagy kollekciómban. Mondhatni, már-már visszatérő vendégnek számítok minden létező régiségkereskedésben, már amennyire a tanári fizuból futja, de miután néhány hete a tengerparton sétálgatva sikerült véletlenül egy víz által partra sodort, régi érmét találni, azóta sokkal de sokkal gyakrabban kanyarodok erre a szokásos sétáim közepette. Úgy is kellett némi változatosság az esti erdei barangolások helyett, és nem tagadom, a tengerpartnak éjszaka is megvan a maga varázsa, de ezúttal inkább világosban érkeztem. Mégis csak jobban lát az ember ilyenkor… Meg meg kell hagyni, egész hangulatos ilyenkor is a part. Szerencsére hétköznap lévén még azt sem mondhatnánk, hogy olyan sokan lennének itt kint, hiába, akinek családja van, valószínűleg már javában az esti ebédhez készülődik, csak a hozzám hasonló unatkozó magányos farkasok kóvályognak idekint… Meg akik ilyenkor járnak futni. Vagy pecázni. Olvasni a partra… éjszakai fürdőzésre készülők… esti buli előtt alapozó tinik… kutyasétáltatók… na jó, talán mégis csak többen vannak errefelé, mint ahogy azt elsőre hittem, és kor alapján is változatosabb a felhozatal, mint ahogy azt tippeltem. Kezemet a zsebembe mélyesztve elő is húztam onnan egy közönségesnek pénzérmét (valójában aznap találtam, amikor a suliban ragadtunk Raelinnel, szóval mondhatni, ilyen szempontból egészen különleges volt számomra). Az ujjaim közt táncoltatva hol eltüntettem, hol „elővarázsoltam”, mintegy pótcselekvés gyanánt, miközben a süppedős homokban a hullámok felé vettem az irányt. Épp apály van, egész visszahúzódtak a hullámok, így talán nagyobb eséllyel bukkanok valami „kincsre”, már, ha a délutáni fürdőzők után maradt még valami. Inkább tovább is sétálok, a fürdőzésre kijelölt területektől távolabb, hátha ott több szerencsével járok, a tekintetemmel pedig folyamatosan a homokot pásztázom. Kavics, kavics, kavics, hínár, néhány törött kagylóhéj, egy apró rák, és ismét kavics… Megint egy rák, ahogy sietve a víz felé iszkol, egy söröskupak, egy pár cipő és hopp! - Bocsánat, elnézést! Remélem, nem esett baja! - kezdek egyből mentegetőzésbe, ahogy a nagy bambulás közepette sikeresen nekisétálok egy arra járó hölgynek, az meg már csak részletkérdés, hogy ezzel a lendülettel az érme is kiesik a kezemből, le a homokba. De hova?!