I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
Mosogatás. Milyen kegyetlenül kendőzetlen szimbolikája egy koszos edény az emberi léleknek. Mindenki szeretne valamit kezdeni saját szennyesével, saját lelkével. Nem mindig nemesek a szándékok, ilyenkor piszkítunk oda saját lábtörlőnkre. Elvégre minden olyan kifejező az emberek nyelvében, minden olyan költői, olyan feszült és mégis fesztelen. Talán pont a rendszertelenség és a világ hanyag összepiszkítása miatt olyan szigorú az egész. Ezért feszült, ezért akkorák az elvárások. Sokan látjuk, hogy nincs rendben, ha piszkos a ház, a tányér, az emberek lelke, de ki tud ellene tenni? Csak az, akit érdekel, hogy mi lakozik a konyhában, mi lakozik más emberek gondolataiban. Kár, hogy az edényekkel ellentétben az emberi lélekre nem hat a mosogatószer. Nincs olyan hab, amivel tisztára lehet azt súrolni. Egyedül nem lehet megváltani a világot. Egyedül nem boldogulhat egy szakács sem, ahogyan nem lehet egy házaspár sem az igazi, ha nincs menyasszony vagy vőlegény. Az nem pár, az nem élet, az nem világ számukra, ha egyedül vannak. Kicsit ilyenek vagyuk mi is Celeste-tel, de egyre tűnik az érzés minden alkalommal, amikor eszembejut a csókjuk. Nem akarok erre gondolni, mégis mindig sikerül. Nem akarok ezzel foglalkozni, de csak ez foglalkoztat. Nem akarok nála takarítani, mert a lelkem csak mocskosabb lenne, mint a városi szemétlerakó. Már így is csak foltot látok magamon amiatt, hogy ilyen sokat gondolok rá. Nem szabadna. Nem vele fogom megváltani a világot. De akkor mit is keresek én ebben a világban, ha tisztességes takarítószolgálatom sincs arra, hogy tisztára suvickoljuk egymás és önnön lelkünk ótvaros falait? Mindent belep a sűrű, véres vizelet, az ökrök száján véres nyál csorog, az elmém egy merő romhalmaz, míg a mosogató tisztul. Fogynak az edények, ketten kétségtelenül jobban haladunk, mint amilyen eredményeket egyedül érnék el. Jaj, Celeste! Hát miért nem tudod, hogy neked nem velem kellene ezt csinálnod? Miért próbálkozol összehozni valamit, amikor ez a kapcsolatot egy tetves bírósági kalapács már halálra ítélte? - Miért, te elmondanád, ha nyomná valami a lelked? - csak egy pillanatra nézek rá, és azt is megbánom. A hangom számonkérő, pedig nem akarom megbántani. Nem tudok mit kezdeni a tehetetlenségemmel, és sosem voltam elég jó színész ahhoz, hogy megjátsszam a minden rendben szituációt. Miért van az, hogy mindent meg kell beszélni? Honnan kellene tudnom, hogy ez a megfelelő lépés? Magamat ismerve inkább meg sem szabadna szólalnom, rá sem szabadna néznem. Hisz most is csak a könnyekkel megtelt, szomorúan dühös arcomat látja, és ezzel csak problémát okozok neki. Pedig annyival jobban telhetett volna az este egy kellemes beszélgetéssel, gulyás mellett, talán még egy bor társaságában. Tökéletes lett volna, de nem ez kettőnk története. El kellene fogadnom, de nem megy. Én mindig is küzdöttem ezért a kapcsolatért, de mindhiába. Eredménye sosem lett, mindig csak barát voltam. Bár ezek után lehet, hogy ennek is vége szakad... - Sosem kezeltelek teherként, annál te sokkal fontosabb vagy számomra - visszautalok a korábbi kérdésére, és kis szünetet tartok mondandómban, közben a mosogatásban is. Megtörlöm a kezeimet, és ismét a nőre nézek. Fáj a szívem, hogy mennyire meg fogom most bántani akaratom ellenére, de muszáj megbeszélnünk a történteket. - Viszont nem tudom, hogy mit gondoljak rólatok. - biztosra veszem, hogy tudja a szó jelentését. Tudja, mert ha tényleg jelentett számára valamit, akkor azóta is rá gondol, ő férkőzött a fejébe. Ismerem a helyzetet, Celeste. Le sem tudnád tagadni, hogy menthetetlenül szerelmes vagy, már messziről érződik. Ki lehet szagolni a sorsírta történeteket. - Nekem a legfájóbb felhozni ezt a témát, mert nem szeretnélek bántani, de ha őszinték akarunk lenni egymással, akkor az ott kezdődik, hogy ezt megbeszéljük. - őszinteségről beszélek, amikor soha nem lenne merszem bevallani neki az érzéseimet... Ironikus, mégis komolyan gondolom, hogy beszéd tárgyát kell képeznie a témának. Talán neki is könnyebb lesz a helyzete, talán engem is meggyőz, hogy így a legjobb mindenkinek. De igazán mélyen lehet, hogy csak önzőbb és szennyesebb vagyok, mint azt eddig mindenki gondolta rólam. Magam elé meredek, és egy hosszú, évezrednek tűnő pillanatra megcsodálom a fazékból fodrozódó levesgőzt. Csak ezután fordulok ismét az igéző szempár felé. Minden egyes pillanatban képes vagyok újra és újra beleszeretni, ezzel pedig a vesztembe rohanni. De most erősnek kell lennem, főként bátornak. Ha megnyílik, nekem is meg kell. Ez az egyetlen és az utolsó esélyem. Talán beválik, talán megutál, de őszintén kell intéznem ahhoz, hogy később könnyebben megbékéljünk. Akármennyire nem állok erre készen... Ha most elszaladok és eltűnök az életéből, mennyire fog megutálni?
Nem tudom megmagyarázni, hogy miért futok, menekülök mindig őhozzá, Hammett-hez, történjék bármi. Amikor megtaláltam a klubbot, amikor azon tanakodtam, megveszem, és, amikor megvettem, és elneveztem a helyet, mind-mind elmeséltem neki, töviről-hegyire, gyermeteg lelkesedéssel, földöntúli boldogsággal. Ahogy aztán azt is elmeséltem neki, hogy tulajdonképpen mekkora hülye vagyok, amiért belevágtam ebbe az egészbe, hogy talán mégsem kellett volna felvenni azt a hitelt, amit hét számjegy alkot, hogy mégis csak fel kellett volna mérni, hogy kinek-, és mennyire van szüksége az Outcasts’-ra. Bolond voltam, és felelőtlen, és most más emberekért is én tartozok felelősséggel: az alkalmazottaimért, az embereimért, a csapatomért; a barátaimért. És én foggal-körömmel, őrült módon ragaszkodok a helyhez, mert oly’ annyira az enyémnek érzem, hogy, azt hiszem, valósággal fizikai fájdalmat okozna, ha el kellene engednem, és mindent, mindent, amit idáig elértem, el kellene dobnom. Az a sok befektetett pénz, idő és energia a semmiért. Így, most még legalább van értelme, mert, amíg van miért küzdeni, addig nem lehet értelmetlen és felesleges. Úgyhogy igen, magam alatt voltam. Igen, múlt időben. Magam alatt voltam, és most már van vagy harminc méter kaka, és az alatt vagyok. Pont annyira volt szükségem arra a csókra, mint egy szögre a cipőmben. Ugyanis eddig legalább vele nem kellett foglalkoznom, meg az ő érzéseivel, vagy nem érzéseivel, meg a sajátjaimmal, meg azzal a másik érzéssel, ami mindig olyan keserű ízt hagy a számban, amikor a férfi más nőkkel jön be-, vagy hagyja el az Outcasts’-ot. És mindez eléggé zavar, de az meg aztán pláne, hogy egyáltalán foglalkozom vele! Hiszen, még csak nem is az enyém, és én sem vagyok az övé... miért érdekel mégis, hogy kivel van, és mit csinál? És, nem, félreértés ne essék, nem azért megyek Hammetthez, mert lelki szemetesnek használom, egek, dehogy! Nem is tud az ipséről, sem a csókról. Hanem azért jövök hozzá, mert mellette, vele valamilyen megmagyarázhatatlan oknál fogva megnyugszik a lelkem, jó hatással van rám, ő azért szeret, aki vagyok. Különben sem panaszkodni érkeztem, hanem, mert érdekel, hogy mi újság vele, már ezer és egy éve nem járt az Outcasts’-ban. Csak nincs valami baj, ugye? Remélem. De, ha mégis, hát kihúzom belőle, bármiről is legyen szó. Aztán, amikor belépek, rövidesen meghallom a hangját az étterem hátsó részéről, és az ajtó is nyílik, amely elválasztja azt az előtértől, és az ott lévő asztaloktól; követem hát, és könnyeden libbenek be a férfi szentélyébe. Nem erős a kifejezés, pontosan tudom, hogy mennyire fontos neki ez a hely, és ez a munka, hogy neki ez tulajdonképpen nem is munka – épp úgy nem az, mint, ahogyan én sem tekintem annak a klub vezetését -, hanem szenvedély. - Már itt is vagyok – szélesen elmosolyodom, de ő ezt alig-alig látja, mert épphogy csak rám pillant. Szóra nyitom a számat, azonnal a lényegre akarok térni, minden rendben?, mi a baj, Hammett?, de kérdése megakaszt e tettben. – Még nem – felelem -, most végeztem, és szerettelek volna látni, és bíztam benne, hogy itt leszel – ó, ugyan, kit érdekel a vacsora, ha még éppen el akarod csípni a barátodat a munkahelyén, nem igaz? – Nagyon finom az illata – adózok, elismerően biccentve, a levegőbe szippantva, hogy az orromban robbanjon a gulyás esszenciája. – De tényleg nem akarok a terhedre lenni – vonom meg finoman egyik szép ívű vállamat, még mindig Hammettre mosolyogva. De csak állok ott, mint egy rakás szerencsétlenség, mert ő rám sem hederít, mélységes-mély csendbe burkolózik, áttörhetetlennek tetsző, láthatatlan várfalakat emel maga köré, mintha nem tudná, hogy úgy is bejutok valahogyan – nem erőszakkal, lerombolva azt, sokkal inkább átmászva rajta, üreget ásva, átbújva alatta, hogy beleshessek a szívébe, a lelkébe, és elűzzem onnan mindazt, ami nyomasztja. Úgyhogy biztos, hogy nem hagyom magam ott állni, mint egy rakás szerencsétlenség. Levetem a bőrdzsekimet, és az egyik székre dobom, és, miközben átszelem a kettőnk közé feszülő távolságot, felhajtom a burgundi színű blúz ujjait. Ugyanis van még egy mosogató a mellett, ahol ő tényked. - Segítek – nem kérés, nem kérdés, határozott kijelentés, és nyomatékot adva a szavamnak, megnyitom a csapot, utat engedve a víznek, némi mosogató szert locsolva a szivacsra, kezdem súrolni a felhalmozódott edényeket és eszközöket. – Elmondanád, ha valami baj lenne, ugye, Hammett? – csak a szemem sarkából sandítok rá.
Isten legyen a tanúm rá, hogy nem szoktam kihazsnálni mások jószándékát. Pont így a főnökasszonyét sem. Nem szeretek visszaélni az ilyesmivel, de mivel pár alkalommal már főztem itt vacsorát, ezért most is ezt tervezem. Természetesen nem az itteni alapanyagokból, én azért ennél jobb dolgokat szoktam összehozni magamnak. Tény, hogy a Tiana's Palace is valamilyen burzsuj hely - főként azért, mert olyan ételeket készítek, amiket más még lehet, hogy halomásból sem ismer, de csak ez garantálja, hogy megúszom hosszabb távon a kiégést. Mindenesetre az itteni hozzávalók akkor is csak a városi igények szintje, én pedig túlnőttem azt... Nem, igazából csak gulyásra vágyok, és nincs az étteremben igazi, házias csípőskolbász. Emellett minden mást innen veszek kölcsön - persze csak azt, ami kimaradt, vagy éppen közel van a lejárathoz. Kár lenne veszni hagyni, és az ilyet már általában nem főzzük meg a biztonság kedvéért... Már közeleg a zárás, az utolsó pincér is hazamnt már pihenni. Mondtam nekik, hogy ha bejön valaki, akkor elintézem, hogy ne távozzon éhesen és fizetés nélkül, de azért jó lelkiismeretel se. Mostanában még annyi türelmem sincs az emberekhez, mint régebben volt. Valamiért elszállt belőlem az a földöntúli kedvesség, és kezdem furán érezni magam. Nem véletlen az ilyen, ha kezd begolyózni az ember. Már egy púpos embert látok néha a tükörben. Első alkalommal majdnem a kezemet gyújtottam meg a gáztűzhely helyett. Nem szerencsés, ha éppen megbolondul az ember, de azóta már emlékeim is vannak, amik talán még kiakasztóbbak. Főként úgy, hogy pontosan értem, miért emlékszem... nos, lényegében az eddigi életemre, amit mint kiderült, nem egy aránylag kinéző ember testében töltöttem. Eddig az önbizalmamat csak az arcom, a fogaim és hasonlók vették el, most meg szó szerint egy púp a hátamon amit csak én látok. Azt is csak rajzolva, a hátamon! Türelmem és önbizalmam illanása mégsem csak ettől függ. Sokkal inkább attól a csóktól Celeste és a között a tahó között. Szívem sajdul, ha csak megjelenik lelki szemeim előtt, ha csak eszembejut a neve bármelyiküknek. Próbálom kiverni a fejemből az egész szituációt, de mintha csak egyre többször jutna eszembe napok, lassan hetek, hónapok elteltével. Most inkább próbálok arra koncentrálni, hogy ne tegyem tönkre teljesen a már majdnem kész ételt, mert a gyomrom azt súgja, hogy még szeretnék enni belőle, és a sajátos-szakácsos burzsuj ízlésem pedig igényli azt is, hogy ne csak valamit egyek, de az jó is legyen. Komolyan, legközelebb sült camembert csinálok, az legalább gyorsan kész van. Főleg azért, mert a sütő mindig előmelegített állapotban működik. Egész nap használom igazából. Sokszor kell pizzát csinálni, és nincs kemence az étteremben. Ezt én személy szerint hibának tartom, de költségvetési szempontból valahol érthető. Így csak egy drága szakácsot kell fizetni, nem egy még drágább fenntartású eszközt. A gondolataimban egy ismerős hang akaszt meg, és egyből az órára kapom a tekintetem. Hivatalosan még tíz percig nyitva vagyunk... Akkor viszont nem rázhatom le azzal, hogy be kell zárnom, nem érek rá. És egyébként is... Akármennyire haragszom nem is igazán tudom, hogy kire, szeretném látni Celt. Szeretnék beszélni vele, megfogni a kezét, én is szeretném megcsókolni, de tudom, hogy hol van a határ. Nem úgy, mint... - A konyhában vagyok, gyere be nyugodtan. - kinyitom neki az ajtót, és igyekszem kerülni a tekintetét, de azért ránézek, hogy biztosan értse a mondandómat. Mondjuk ezt csak a halk hangom akadályozza, nem pedig az ajtó vagy a két igéző szeme. - Vacsoráztál már? Igyekszem könnyeden viselkedni, de az sosem volt a kenyerem. Mindig én voltam az, aki túlaggódott mindent, aki vigyázott rá, aki próbálkozott, de feleslegesen. Vagy azokat a képeket csak álmodom? Annyi mindent tettem ezekben a történetfoszlányokban, annyi minden hihetetlen ehhez az élethez képest, hogy a józan eszem néha fejbe kólint. Mennyire lehet mindez igaz? Nem tudom, de nem a realitáson vagy a fikción múlik a szerelmi életem sikere. Sokkal inkább azon, hogy nem létezik. Hacsak a gulyás nem a kapcsolatok megmentője. El is zárom alatta a gázt, és elkezdtek mosogatni, mert így sem kell ránéznem a nőre. Erre a csodálatosan gyönyörű, jólelkű nőre, akit nem mellém írt az élet kegyetlen írója.
A telefonomat felhangosítva hagytam magára Damient a klubban – szívem szerint maradtam volna én is, minden nyitva tartott órában ott lennék, de a hétköznapok soha nem olyan pörgősek, mint hétvégén, és afelé közeledve. Ráadásul a rendeléseket már megírtam, és leadtam pár nappal ezelőtt, így azzal sincs további teendő. Azt persze már most tudom, hogy holnap korán bemegyek, és fényesre suvickolok minden egyes felületet az Outcasts’-ban, hogy a közelgő hétvégét-, és az ezzel együtt járó – jövő - vendégsereget legszebb pompájában várja. No, nem mintha olyan impozáns helyről beszélnénk: masszív hajópadló, mely itt-ott meg-megreccsen a léptek alatt, régi típusú sörcsapok, egyszerű, fa asztalok, a márványpult mögött fapolcok, roskadásig telve ilyen-olyan alkohollal. Időnként ünnepi díszekbe öltöztetem, ha az alkalom úgy kívánja, máskor a falon lévő képeket cserélem le valami újra, valamire, ami éppen jobban tetszik, mint az előző. Apránként építgetem, mindig adok hozzá valamit, amitől otthonosabbá válik, amitől olyan lesz, mintha tényleg az én birodalmam lenne, a maga pórias egyszerűségében. De legalább az enyém – vagyis, egyszer, ha törlesztettem minden adósságot és kifizettem minden hitelt, akkor majd az enyém lesz. Az utcán állva, még visszafordulok, és az ablakon keresztül telefont formálok ujjaimmal, és a fülemhez emelem a kezemet – hívj, ha bármi van – ezt az üzenetet hordozza tekintetem, mielőtt integetnék a fiatal férfinek, és sarkon fordulnék. Hazafelé éppen útba esik a Tiana’s Palace, még éppen nyitva találom – gondolkodás, hezitálás nélkül lépek be. Nem is az ételek, vagy az italok miatt, amit itt szolgálnak fel, nem lenne pofám ilyen késői-, záráshoz vészesen közelgő időpontban fárasztani őket. Igazság szerint abban bízom, hogy itt lelem Hammett-et. Tudom, hogy sokat dolgozik, és megígértem neki, ha ő nem ugrik be hozzám, hát majd én jövök el őhozzá. Már nincs itt senki, csak én és a csend. - Hahó...? – pár lépést teszek beljebb, és, félreértés ne essék, bár semmi bajom sincs sem Kaylával, sem Oshiróval, csalódott lennék, ha valamelyikük lépne ki az előtérbe, kedves barátom helyett. Aztán végre, végre, végre valami a számításaim szerint történik, amikor nyílik az ajtó, és megpillantom a férfit. Egy szívdobbanásnyi idő elég ahhoz, hogy fényesebbnek, színesebbnek, élénkebbnek és szebbnek lássam a világot. – Hahó – széles mosolyra húzódnak ajkaim, amikor elindulok a pult felé, hogy a tér ne-, csupán a berendezés álljon közöttünk. – Erre jártam, és... gondoltam beugrok – nem, mintha magyarázatra szorulna hirtelennek egyáltalán nem nevezhető felbukkanásom, hiszen megígértem. – De nem maradok sokáig, és nem leszek a terhedre – teszem hozzá gyorsan. – Mi újság a Palace háza tájékán?
Legutóbbi képek
