Néhány hónappal ezelőtt... amikor a fal először megnyílt
Nuka sosem kedvelt engem, éreztette is többször, így a negédes mosolya vagy kedveskedésnek szánt megjegyzéseitől mindig is kirázott a hideg. Próbáltam vele nem törődni, ahogyan ma este is, de ő folyton-folyvást belém kötött, mígnem végül összeverekedtünk. Sosem fordult még elő, de ezt nem hagyhattam annyiban. A családomat is a szájára vette és ez roppant mód zavart. Senkinek semmi köze nem volt ahhoz, miféle dráma zajlik nálunk Simba apjának halála óta – úgy marakodtak az örökségen, mint oroszlánok az utolsó falat húson. Miközben én azon gondolkodtam, hogyan oszthatnánk el igazságosan mindent, addig apám és Simba vérre menő küzdelmet folytattak. Nem ismertem apámra. Vagyis, ha őszinte akartam volna lenni, közel sem lepett meg, ahogyan viselkedett. Kezdtem összerakni azt is, hogy mikor kicsi voltam, miért nem velem foglalkozott többet… miért… miért pont Simbával töltötte az idejét, aki akkor még csak tinédzser volt. Valószínűleg terve volt ezzel, de arra még nem tudtam rájönni, hogy össze is jött-e neki vagy sem. Talán nem, mert más különben nem lenne ekkora háború.
- Hé, fiúk, nyugodjatok már le! Úgy marakodtok, mint szavannán a vadállatok! – Állt közénk Harry, miközben mindkettőnk mellkasára tette egy-egy kezét. Én egyből lesöpörtem magamról, majd hátrébb léptem és letöröltem a vért a szám széléről.
- Én léptem mára, srácok – Köptem egyet a földre, majd felkaptam a földre ejtett kabátomat és elviharzottam. Meg sem vártam a reakciókat. Azt sem láttam, Nuka milyen diadalittasan mosolyodik el a távolodó alakomat nézve.

Fogalmam sem volt, mennyi ideig bóklásztam céltalanul, a gondolataimba merülve. Egyszer csak elértem Frostcall határát, így megtorpantam. Megfordultam és elindultam volna visszafelé, de a szemem sarkából olyasmire lettem figyelmes, amit azelőtt sosem láttam. Valaki átesett a falon – amivel én ekkor találkoztam tulajdonképpen először. Egy lány landolt a hóban és látszólag nem volt magánál. De nem ez volt a legfurcsább, hanem az öltözéke. Odarohantam hozzá.
- Jól vagy? Hé, kislány – Letérdeltem mellé, majd azonnal leszedtem magamról a kabátomat és azzal bugyoláltam be. – Mi az isten történt? – Elnéztem a fal felé, majd vissza rá és mivel nem tért magához, így pillanatokkal később a karjaimba vettem.
Első nekifutásra hazafelé indultam vele, de hamar rájöttem, hogy a legnagyobb őrültség volna őt az oroszlán barlangba vinni.
Simbáék jólelkűek, tudtam, hogy segíteni fognak. De azért reménykedtem benne, hogy nem kell közvetlenül velük találkoznom. Amúgy is maximum egy éjszakáról van szó, csak addig, amíg magához tér a lány és haza nem megy… mi baj lehet? Nos, ezt gondoltam ekkor.
- Zazu? Uh, de jó, hogy te nyitottál ajtót! – Az addig torkomban dobogó szívem csillapodni kezdett, míg a férfi értetlenül nézett rám és a karjaimban pihenő lányra.
- Kovu, te mit keresel itt? Zordon küldött? – Felvonta a szemöldökét, mire a fejemet ráztam.
- Nem, erről szó sincs… - És elmeséltem neki, hogyan találtam rá a lányra. Nem kellett több, megígérte, hogy vigyáz rá és minden tőle telhetőt megtesz érte. Hálás voltam neki és végül eljöttem.
Az utólag esett le, hogy a kabátomat nem kértem vissza, de ez közel sem zavart. Maximum a lebukás ténye. Sem Simba, sem apám nem örült volna a közbenjárásomnak, ezzel tisztában voltam. Mármint… egyértelmű volt, hogy Simbáék nem örülnének, ha a közelükben lennék. Apám miatt, aki voltaképpen annyira szétszedte a családot, amennyire csak lehetséges volt.

Napjainkban

Ilyen lehet a szerelem? Úgy értem, amit érzek, az valóban az? Imádok vele lenni, még akkor is, ha épp semmit sem csinálunk, csak ülünk egymás mellett és érzem a közelségét. Vagy épp az illatát. Imádom hallgatni a nevetését és csodálom a kedvességét, az őszinteségét. Nem is a kedvességét csodálom, hanem őt magát. Kiara, mit műveltél velem? Elcsavartad a fejem és még csak nem is tudsz róla.
Egy papírgalancsin landolt a fejemnek, így összerezzentem egy szisszenés kíséretében. Hátrafordultam és egyből kiszúrtam Nukát. Nyilván ő volt, ki más? A szemeimet forgatva fordultam vissza előre és ezúttal próbáltam koncentrálni a tanárra. Noha semmi kedvem nem volt hozzá. Tényleg semmi.
Néhány pillanattal később kaptam egy sms-t. Megmosolyogtatott.

Az elmúlt időszakban próbáltam teljesen kizárni a családi drámát. Tudtam, hogy nem hunyhatok szemet fölötte véglegesen, de élvezni akartam az élet adta szépségeket és kimaradni a felnőttek dolgából. Nem tudtam, jó ötlet-e… azt tudtam, hogy Vitanit rohadt mód zavarta. Ezért is igyekeztem elhallgatni előle a boldogságom tárgyát, de igazából nem voltam hülye, tudtam, hogy tudja. Csak azt nem tudtam, mikor jut el addig a pontig, hogy robbanjon. Nem akartam balhét. De féltem, hogy ebből az lesz…
Késő éjjel értem haza, és rögtön szembesültem a testvéremmel a félhomályban.
- Hé nagyfiú! – Nos, ekkor már éreztem, hogy a balhé, amit annyira el akartam kerülni, pillanatokon belül ki fog robbanni és feléget mindent.


✦ Fel tudod venni a mesebeli, oroszlán alakod.
✦ Hangoddal, helyesbítve az üvöltéseddel képes vagy üveget repeszteni/robbantani.