I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
Érzékelem azt a „de” szócskát, viszont nem törődöm vele. Sejtem, mivel folytatná, de végül inkább egyértelművé teszem neki az egészet. Ha a megérzéseim nem csalnak, akkor ő az én rókám, maga Nick Wilde. Nem lőhetek mellé, ugye? Végül kimondom, vagyis rákérdezek, ő az-e. Figyelem őt, az arcát, amire a meglepettség után mosoly költözik. Nagyot nyelek, ahogy felpattan a székből és megfogja mindkét kezem. - Nick! – Elhúzom a kezeimet tőle és inkább átölelem szorosan, hozzábújva. Hiányzott. Amióta visszatértek az emlékeim, tudtam, hogy hiányzik nekem a társam. A valódi társam. – Annyira örülök neked! Sajnálom, hogy ilyen rosszul fogadtalak itt – Motyogom egy fokkal halkabban, visszagondolva arra, hogy mennyire ellene voltam annak, hogy társat kapjak magam mellé. Lassan elszakadok tőle. – Te tudod egyáltalán, mi folyik itt? – Ránézek és már komoly vagyok, hiszen nem tudok elmenni amellett, hogy valami nagy káosz volt a világunkban. A boszorkányok,a háború… még az is rémlik, hogy Hádész és Zordon a jó oldalon harcolt. – Szerinted a többiek is közülünk valóak? – Teszek fel még egy kérdést, miközben újra megfogom a kezét és azt kezdem babrálni. Hihetetlen, mennyi mindenen mentünk keresztül és végül újra egymás mellé sodort minket az élet. De ez az élet most nem mese. Ez merőben más.
♡ I won't give up, no I won't give in
Till I reach the end and then I'll start again
No I won't leave, I wanna try everything
I wanna try even though I could fail ♡
Zaklatottság. Többnyire ez uralkodott rajtam. Kényelmesen ültem a székben… ha jobban belegondolok ennyi időt még nem is töltöttem az asztalnak ezen a felén. Jess ott állt előttem és várta, hogy végre valahára választ adjak a kérdéseire. Nem tudtam értelmeset mondani, csak hebegtem. Igaz... az ismétlő kérdésére már feleltem. Lassan és tagoltan adtam tudtára, hogy mi a helyzet. Ki kellett mondanom, ami épp a fejemben volt. – Igen, pont azt… – Semmi konkrétat nem mondtam, de a reakciója alapján valamire gondolhatott. Vajon mire? Nem kellett sokat várnom és ki is mondta azt a bizonyos állatot. Róka. Néztem rá és nem értettem, hogy miért pont az a szó hagyta el a száját. – Igen, de… – Nyeltem egy nagyot és úgy szakítottam meg a mondandómat. „…Honnan jött pont ez neked?” tettem volna még hozzá, de csak a fejemben hangzott el a folytatás. Elszakadt tőlem. Valahogy úgy éreztem, hogy a szavaimmal megvilágosodott… csak én nem tudtam, hogy mi járhatott a fejében. A szemöldökömet ráncoltam, akartam, hogy feleljen valamit ő is… bármi is legyen az. Azonban… meg is tette. Én viszont nem tudtam mit mondani… először. A nevemen szólított. Igazából egy kérdéssel egybekötve… de mégis… csak úgy csengett a szájából. Nagyra nyílt szemekkel bámultam rá. Honnan tudná ezt a nevet, ha csak nem ő az, akire gondolhatok, hogy ő. A bolyhos nyuszi lenne személyesen? – Igen. Te vagy az… Répa? – Bátorságot vettem magamon, és az iménti meglepett arckifejezést is átváltottam mosolygósra. Felpattantam a székből, majd a két kezét fogtam meg és úgy tettem fel a kérdést.
Egyre biztosabb vagyok abban, miről is van szó, és mégsem. Nem lehetek egészen biztos, hiszen nem mondott még el semmit, azon túl tehát semmit nem tudok, hogy rettentően zaklatott. Lehet látott valami betörést, gyilkosságot, akármicsodát és most emiatt van ilyen sokkos állapotban. Vagy a vér látványától, amivel én olyan jól tudok drámai hatást kelteni. Igen, az a hajmeresztő előadás, amin igazából mindenki kiborult, így jobban belegondolva. Hamar elterelem a gondolataimat, vissza a valóságba. Nariel. - Mit láttál? – Kérdezek rá újra, hátha lassan megtörik a jég, vagy minimum elkezd olvadni. Mi a fene történt? Látom rajta, hogy kezd enyhülni, de még mindig nem egészen biztos benne, hogy beszéljen. Így hát csak lassan ejti ki a szavakat a száján. A kezét nem eresztem, habár nem tudom, jó ötlet-e fognom, vagy hogy ő mit gondol. Azonban ahogy befejezi a mondatot, kiül az arcomra a meglepettség. Róka? Nick? Tényleg ő lenne az? De mi van, ha csak ugrat? - Vörös bundás lény? – Szabad kezemmel a hajához érek és a nyelvem hegyén van egy mondat, hogy elüssem az egészet egy poénnal, de igazából felesleges. – Egy róka, ugye? – Elhúzom tőle a kezem, azt is, amivel az övét fogtam az imént. – Mégis hogyan lehetséges ez? – Ezzel nem mondok ugyan semmit magamról, arról, ki vagyok, de egyelőre próbálom realizálni, hogy ő a róka. A rókám. Legalábbis merem remélni, hogy nem egy másik mese rókája, hanem ő… - Nick Wilde, te vagy az…? – Pillantok rá nagy, kerek szemekkel, reménykedve. Inkább rákérdezek, minthogy továbbra is kétségek közt vergődjek.
♡ I won't give up, no I won't give in
Till I reach the end and then I'll start again
No I won't leave, I wanna try everything
I wanna try even though I could fail ♡
Még mindig a székben ültem és vártam a válaszára, azonban a ködös beszédem miatt, ő sem értette, hogy pontosan mire gondolok. Ráadásul a viselkedésem aggodalmat is keltett benne. – Hajmeresztőt… igen. – Semmi mást nem tudtam mondani a kérdésére… Mit mondhattam volna? Hogy én vagyok Nick Wilde? Egy róka? Zootropolisból? Biztosan hülyének nézett volna… Komoly arccal figyeltem és vártam bármilyen jelet, vagy éppen utalást, hogy ő is tudja az igazat. Még ha szerettem volna, hogy kiderüljön az igazság, azért féltem is tőle. Nem tudhattam, hogy ő kicsoda… a remény viszont mindig ott lebegett előttem, hogy ő az én tapsifülesem. Az idegességem csak egyre fokozottabb lett. Szinte a szék karfáját szorongattam olyan erővel, hogy azt hittem eltöröm… de nem… ő nem hagyta. Megfogta a kezemet és úgy tette fel a kérdést. Az aktuális állapotom hirtelen szűnt meg. Csak bámultam rá és nem értettem, miért tőlem várja azt, hogy eláruljam, amire gondolok. – Hogy mit láttam… – Harapom el a végét… „azt nem akarod tudni”… tettem hozzá magamban. Bár ha azt nézzük, ki is mondhattam volna hangosan, mivel amit következőnek tett fel kérdésként, az egyértelművé tette számomra, hogy ő is tud valamit. Valamit, amiről ő akar először megbizonyosodni és tőlem várja a választ. – Igen… – Hiába voltam izgatott, az ő közelsége és gyengéd érintése, nyugtató hatással volt rám. – …egy… – Szépen tagoltan válaszoltam neki, ezzel is húzva az időt… amit nem feltétlen akartam, de még mindig bennem volt a félsz. – …vörös bundás lényt… – Nem konkretizáltam, de ebből már kitalálhatta, hogy mire asszociálok, már ha ő az, akire gondolok…
Komolyan elkezdek aggódni, ahogyan őt figyelem. Olyan, mintha bármelyik pillanatban apró darabjaira hullhatna. - Ha nem lenne baj, nem néznél ki úgy, mint aki szellemet látott – Jegyzem meg egy gyors mosoly kíséretében, mert az aggodalmam rögtön vissza is tér. Felébredt? Egyre csak ez jár a fejemben, de nem lehetek biztos benne, hogy ő olyan, mint én. Mi van, ha semmi köze nincs a mesék világához? Nem csinálhatok hülyét magamból azzal, ha rázúdítom, ami a fejemben van. Ha ő is az, aminek gondolom, akkor neki kell megtennie az első lépést, vagy nem így kellene lennie? A szívem egyre jobban zakatol, ahogy egyre feszültebbé válik a légkör, ennek a titokzatosságnak a hatására. - Hajmeresztő dolog…? – Bizonytalanul kérdezek vissza és továbbra is tartom magam ahhoz, hogy nem mondok semmit. Nem mondhatok semmit. Őrültnek nézne, ha ő nem is arra gondol, amire én. Ahogy rátér arra, hogy bármilyen őrültség is van a fejemben, mondjam el neki, meglepődök. Értetlenül nézek rá, majd gondolok egyet és megfogom a kezét, elhúzva ezzel a karfáról és gyengéden megszorítom. - Miféle őrültségre gondolsz? Nariel, kérlek, mondd el, mi a baj. Mi történt veled? Mit láttál? – Hozzátenném, hogy a tükörben, de az talán túl direkt lenne. Vagy nem? Talán így, ezzel a kérdéssel megtudhatnám, ő mire gondol. Oké, Jess, mély levegő. Nagyot nyelek. - …láttál valami furcsát a tükörben ma reggel? – Szabad kezemmel az arcához érek és fejben már készítem a mentőöveket, hogy mit is mondjak, ha most másfelé terelődik a téma. Tegyek megjegyzést arra, hogy kialvatlan és biztos ezért ilyen zaklatott? Igen, nyilván. Mindig mindenre lehet magyarázatot találni, még akkor is, ha emeletes marhaság.
♡ I won't give up, no I won't give in
Till I reach the end and then I'll start again
No I won't leave, I wanna try everything
I wanna try even though I could fail ♡
Ahogy beléptem az irodába… a közérzetem egyre rosszabb lett. A szívem gyorsabban vert a kelleténél… és a lélegzetemet is szaporábban vettem. Bepánikoltam… legalábbis a viselkedésemet annak lehet nevezni. Hiába tagadtam volna, Jess is látta… ráadásul a mondatokat, amiket felé intéztem… nem mondom, de ember legyen a talpán, aki rájön ebből, hogy mit is akartam megtudni… Konkrétan magam sem tudom. Leginkább tudni akartam, hogy minden igaz és nem őrültem meg… mert mondjuk ki… nem normális az, ha az ember megtudja, hogy igazából egy mesebeli lény. A rejtélyes beszédem nem hagyott alább… végül nem is tudom, hogy kerültem a székbe… csak arra lettem figyelmes, hogy Jess fogja a karomat és próbál nyugtatni, illetve kíváncsian várja, hogy mit is akarok tőle. – Komolyan… nincs baj… – Az asztalon lévő pohárhoz nyúltam és legurítottam az egész tartalmát. – De… nem tapasztaltál valami… egészen… hajmeresztő dolgot? – Burkoltan kérdeztem rá a dologra… tudtam, hogy még mindig ködösen fogalmaztam, de muszáj volt. Fogalmam sem volt, ő ki lehet igazából… ezért kellett így beszélnem vele. – Bármilyen őrültség van most a fejedben… – Úgy néztem rá, mint még sosem… teljesen komoly arckifejezést vettem fel. – Kérlek, mondd el! – Visszatettem az üres poharat az asztalra, majd erősen a szék karfájába kapaszkodtam. – Megígérem, nem fogok viccelődni bármit is mondasz. – Bólogatással jeleztem felé, hogy nyugodt lehet, mert ezt be tudom tartani. Nagyokat nyeltem és úgy vártam a válaszát… csak reménykedni tudtam, hogy ő is látott valamit a másik világgal kapcsolatban.
Amikor elkezdtem látni a nyuszit a tükörben, azt hittem, megőrültem. Most már pontosan tudom, hogy ez az egész tényleg egy őrültség. Nyuszi vagyok. Egy valódi kis tapsifüles, de nem Zootropolisban lettem rendőr, hanem itt, Frostcallban. Mi ez, ha nem őrültség? Hogy kerültem ide? Mi történt a többiekkel? Nick Wilde? Vajon ő is itt van? Ha igen, akkor ki lehet ő? A sors vicces játéka volna, ha a közelembe került volna a róka. A tollamat rágcsálva nézem a monitort már percek óta és tudom, haladnom kéne az unalmas dokumentációval, de ehelyett csak agyalok. Gondolkozok. Töröm a fejem, és szinte hallom Nick megjegyzését, hogy ne gondolkozzak, úgyis megfájdul a buta nyuszi fejem tőle. Ahj. Mit meg nem adnék azért, hogy itt legyen. Ekkor nyit be valaki az ajtón kopogás nélkül, így felkapom a fejem és szembetalálom magam Nariellel. Egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy ő az. De aztán ezt el is vetem. Nem lehet ő. A toll kiesik a számból és a kezemből is. - Mi történt? Elég ziláltnak tűnsz – Felállok és kikerülöm az asztalt, hogy odalépjek hozzá, de végül mégis tisztes távolságban állok meg a szavait hallva. „Csak tudnom kell!” Értetlenül nézek rá. - Mégis mit kell tudnod? – Nagyot nyelek. Nem tudom, miért, de rögtön az emlékeim, a valódi énem jut eszembe. Talán ő tényleg az, akire tippeltem az imént? – Hé, ülj le! Mindjárt összeesel itt nekem – Megérintem a karját és végül meg is fogom, hogy finoman a székbe ültessem valahogyan, mindegy, hogyan. – És most mondd el, mit szeretnél tudni – Butaság lenne rákérdeznem arra, hogy ő is „felébredt-e”. Ha nem, vagy ha ő nem is olyan, mint én, valószínűleg ostobának nézne a kérdés miatt. Így csak kivárom inkább, hogy miről van szó. Talán a főnök mondott neki valami váratlan dolgot és köze sincs semmiféle mesefigura alakhoz és Zootropolishoz.
♡ I won't give up, no I won't give in
Till I reach the end and then I'll start again
No I won't leave, I wanna try everything
I wanna try even though I could fail ♡
Nem hagyott nyugodni az egész... az irodámban ültem és csak az újonnan visszakapott emlékeimen agyaltam. Nem tudtam koncentrálni a munkára... bár ha jobban belegondolok, akkor nem csak arra, hanem lényegében semmire. A papírmunka csak egyre nőtt, már lassan betemetett... de képtelen voltam haladni vele. Folyton a régi város emléke villant be. - Ezt el kell mondanom Jessnek! - Többszöri gondolkodás eredményeként, bátorságot vettem magamon és felálltam a székemből. Kimentem az irodámból és egyenesen Jess irodája felé vettem az irányt. El akartam mondani neki... legalább neki. Még a végén beleőrülök, ebbe a rengeteg információba, ami hirtelen zúdult rám... Odaértem az ajtóhoz, de mégsem léptem be rajta... legalábbis azonnal nem. Megtorpantam és vacillálni kezdtem, hogy most kopogjak, vagy csak úgy lépjek be, és mondjam ki, ami bennem van. - Bátorság, Nariel! - Ráztam meg a fejemet. Már tudom, hogy Nick Wilde az igazi nevem, mégis az új nevemen szólítottam magamat... őrület... ez az egész őrültség. Kopogásra emeltem a kezemet, majd abból mégsem azt a mozdulatot hajtottam végre. Egyszerűen lenyomtam a kilincset és beléptem az ajtón. - Ne haragudj, Jess! De beszélnünk kell... - A szívem a torkomban volt, csak úgy lüktetett... mintha muszáj lenne. Nagyokat nyeltem. - Most! Ez nem várhat! - Már a székbe kapaszkodtam, mert éreztem, hogy anélkül összeesnék. Kicsit rosszabbul is érztem magamat. Talán láthatta is rajtam, hogy nagy lehet a baj. Nem akartam megijeszteni, de megeshet, hogy sikerült mégis. - Nincs baj, csak... - Megszakítottam a mondatomat. Próbáltam a helyzeten javítani, hogy valóban érezze, nincs gond... azonban a testbeszédem nem erről árulkodott. - Csak tudnom kell! - Eléggé ködösen fogalmaztam, talán még érthetetlennek is tűnhettem, de nem voltam rá képes, hogy értelmesen beszéljek. A szavak elfogytak és csak a tekintet maradt. Néztem őt és vártam valamire, egy értelmes válaszra... bár normálisan nem kérdeztem meg. De mégis vártam azt, hogy kimondja... "hasonló dolog történt velem is..." akkor megnyugodnék. De persze ezt nem várhattam el a hablatyolásom után...
Legutóbbi képek
Érzékelem azt a „de” szócskát, viszont nem törődöm vele. Sejtem, mivel folytatná, de végül inkább egyértelművé teszem neki az egészet. Ha a megérzéseim nem csalnak, akkor ő az én rókám, maga Nick Wilde. Nem lőhetek mellé, ugye? Végül kimondom, vagyis rákérdezek, ő az-e. Figyelem őt, az arcát, amire a meglepettség után mosoly költözik. Nagyot nyelek, ahogy felpattan a székből és megfogja mindkét kezem.
Komolyan elkezdek aggódni, ahogyan őt figyelem. Olyan, mintha bármelyik pillanatban apró darabjaira hullhatna.
