I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
Elfojtott mosollyal ingattam a fejemet. Loreley sokban hasonlított a húgomra, legalább is az álmodozó és pozitív természetét alapul véve, bizonyára kijönnének egymással, de attól tartottam, egy ilyen végzetes találkozónak én ittam volna meg a levét. Ugyanis Harmony hajlamos volt a fülemet rágni bizonyos kérdésekben, mint például nem ártana többet kimozdulnom otthonról, és ne csak a munkámba temetkezzek. Ő nem értette, hogy a munkám volt az egyetlen kapaszkodóm és a bűntudat tartott még életben. Az érzés, hogy vezekelni akartam a barátom haláláért, és szerettem volna fényt deríteni az igazságra. Ennyivel tartoztam neki. - Vannak olyan dolgok, amikről találni még spekulálni sem kellene. Isten ments, hogy ők ketten a végén a legnagyobb bajkeverők hírében álljanak – feleltem szórakozottan. Ugyan nem ismertem a nő testvérét, de a sajátomat igen, és ez épp elég indok volt arra, hogy minimális félelmet ébresszen bennem. Nem vágytam arra, hogy Harmony több fejfájást okozzon nekem, így is nehezemre esett egyben tartani az életemet. Ugyan tisztában voltam vele, hogy nem fenyegetett az a veszély, hogy a testvéreink találkozni fognak, mégis jobbnak láttam ezt a témát elengedni. - Valóban, sajnos a fiúk jobban belerángatják egymást a hülyeségekbe – bólintottam, ahogy Loreley mellett lépdeltem a havas utcákon. Noha a saját bőrömön ezt nem tapasztaltam meg, mert engem szigorúan neveltek, de ez nem jelentette azt, hogy ne néztem volna végig, ahogy néhány közeli barátom tönkreteszi magát a hírnév kedvéért. Átkos dolog volt a népszerűség. Én inkább kitartottam a saját elveim mellett, semmint hagytam volna magamat belerángatni csínyekbe, vagy idővel komolyabb balhékba. Azonban mielőtt túlságosan is elmélyedtem volna a saját emlékeimben, a figyelmemet inkább Loreleynek szenteltem. Szavakkal nem adtam a tudtára ugyan, hogy hallgattam őt, de a testtartásomból észlelhető volt, hogy ezúttal nem kalandoztam el. Éreztem hogyan feszült meg az állkapcsom, ahogy arra kényszerítettem magam, hogy ne szakítsam félbe a történetét, de azt közel sem állíthattam, hogy ne zaklatott volna fel. Nem bírtam a kegyetlenséget a világban, sem pedig az alaptalan hülyeséget, amelynek más itta meg a levét. Az arcvonásaim sem lehettek olyan kisimultak, mint pár perccel ezelőtt. - Borzasztó. Remélem, a fiúk megkapták a büntetésüket érte – feleltem kimérten, mielőtt még jobban magukkal ragadtak volna az érzelmeim. Úgy, hogy nekem is volt egy húgom, még érzékenyebb voltam azokra az esetekre, amelyek egy nő bántalmazásáról, vagy meggyalázásáról szóltak. - Legalább is, ha rajtam múlt volna, akkor az a srácok egy életre megemlegették volna a dolgot – tettem hozzá, bár korántsem arra gondoltam, hogy péppé vertem volna őket, bár tudtam, hogy a harag nagy úr volt, de azzal is tisztában voltam, hogy a törvény mindenek felett állt. Szerencsére, a mi családunkban sosem történt hasonló, senki nem mert kikezdeni egy olyan lánnyal, akinek az ősei rendőrök voltak. A lelkemnek is könnyebb volt, hogy a nő elterelte a témát olyan könnyed ostobaságokra, mint a csodák és a varázslat. Egyikben sem hittem, annyi borzasztó dolgot láttam már az életben, hogy nehezemre esett pozitívnak maradnom. Tőle viszont nem akartam megfosztani ezeket a gondolatokat, sőt valahol még hálát is éreztem azért, mert kevesek tapasztalták meg azt, amit én. Ő sem volt könnyebb helyzetben, hiszen belekeveredett egy gyilkossági ügybe, de ha csodákra volt szüksége ahhoz, hogy ne omoljon össze, akkor nem ragadtam el tőle a hitét. - Nem lenne feltétlenül unalmas, de a világ nem is haladna előre, ha mindenki egyetértésben élne – biccentettem. Szükség volt azokra az emberekre, akik azon a bizonyos dobozon kívül gondolkoztak, mert csak az vitt minket előrébb, ha az újító eszmék felbolygatták az állóvizet. Mindannyian tudtuk, hogy mi történik akkor, ha az emberekből agymosott birkák lesznek. Nem is akartam ezen merengeni tovább, ugyanis ez az elmélkedés éppolyan lehúzó volt, mint az a történet, amelyet Loreley megosztott velem. A kávézóban terjengő illatok és halk neszezés elterelte a figyelmemet, legalább is elcsitította a bennem mindig ugrásra kész ösztönöket. Tényleg igyekeztem kiszakadni abból a mókuskerékből, amelybe száműztem magamat, de nehéz volt egyszerre egyetlen dologra, vagy személyre koncentrálni, amikor könnyedén elvitték az emlékeim a fókuszt. Mégis most mindent megtettem azért, hogy a nő érezze magát kellemetlenül a társaságomban. - Én nem vagyok éhes, de te ne fogd vissza magad emiatt – mosolyodtam el halványan, amikor még a süteményekkel szemezett, hogy erre buzdítsam, még étlapot is szereztem neki. Édesanyámat alapul véve, ha nem szóltál rá, hogy ne fogja vissza magát, akkor képes lett volna lemondani az élet apró örömeiről, még akkor is, ha tudtad jól, hogy szeretett volna egy szelet süteményt. - Nagyon szívesen – biccentettem, hiszen nem tartottam olyan nagy dolognak az étlapot, de ha értékelte a gesztust, akkor nagyon szívesen teszek még hasonlóakat. Természetesen, csak azután, hogy sikeresen megválaszoltam a kérdéseit. Az orvosom azt mondta próbáljam meg kontrollálni az engem ért traumával kapcsolatos gondolataimat és érzéseimet, ha pedig a lábam meggyógyult, akkor akár jógázhatnék, vagy tai chizhetnék is, de én még arra sem álltam készen, hogy beszéljek a történesekről. Éreztem, ahogy a gerincemen végigfutott egy kellemetlen érzés, és a lehető legtárgyilagosabban akartam Loreley tudomására hozni, hogy ez nem egy olyan beszédtéma volt, amit egy kávé felett el lehetett csevegni. - Semmi gond, nem tudhattad mi történt– ráztam meg finoman a fejemet némi késéssel, miután kitisztult az elmém, és ismét képes voltam rendesen levegőt venni. A mellkasomra telepedő súly nehezen akart múlni, de minden erőmmel azon voltam, hogy elnyomjam az emlékeket. Aztán bocsánatkérő mosollyal fordultam a pincérnő irányába. - Én egy francia presszót kérnék. – Rá sem kellett néznem az itallapra, hogy tudjam mit akarok: egy erős, intenzív kávéra volt szükségem, s bár mondhattam volna a hölgynek, hogy a szokásosat kérem, nem tűnt ismerősnek. Talán újonnan kezdett dolgozni a kávézóban, vagy szimplán elkerültük egymást. Fogalmam sem volt, de nem is tartottam olyan lényegesnek ezt a részletet. - Neked sikerült választanod? – pillantottam Loreley irányába, amíg a pincérnő feljegyezte a rendelésemet. Kíváncsi voltam, hogy végül sikerült-e meggyőznöm őt a süteményt illetően, vagy ő is inkább maradt egy kávénál. - És mihez fogsz kezdeni? – szegeztem ki ezúttal én a kérdésemet, miután a pincérnő felvette a rendelésemet, és eltűnt a pult mögött. Korábban ugyan említette, hogy nem ez volt az eredeti úti célja, sem pedig terve, de azt nem említette, hogy jelenleg miként boldogult a városban, volt-e hová mennie, vagy egyáltalán talált-e magának addig valami munkát.
Röviden nevetek csak fel, mert megértem: jobb lenne nem aggódni a kistesókért, de azt hiszem, a nagytesók dolga pontosan ez. Az aggódás. Persze, ez sem mindenkinek annyira egyértelmű: mi törődtünk velük, de nem minden ember gondolkozott így. Voltak olyanok, akiknek a család nem jelentett többet, mint egy eldobható papírzacskót. - Nem tudhatod, hogy a sors mit tartogat a számukra! – Emelem fel a mutatóujjamat mosolyogva, majd le is engedem a kezemet. – Lehet, jó párost alkotnának. Sőt, jó hatással lennének egymásra… vagy… vagy rossz hatással… igen, tulajdonképpen mindkettő benne van a pakliban – Vállat vonok szórakozottan. Nehéz elképzelnem, hogy összeeresszük a tesóinkat, hisz még Nathanielt sem ismerem annyira és ki tudja, egyáltalán látom-e még a mai nap után. Jó, a nyomozás miatt még biztos, de azon túl? Lehet, sok vagyok neki és többé egy szót sem váltana velem, ha nem muszáj. Elgondolkozok a szavakra és aprót biccentek is, hisz igaza van. - Na igen, a fiúk még versenyt is csinálnak abból, ki mer nagyobb ostobaságot elkövetni – Nem feltétlenül az ivászatra vagy a drogokra, cigarettára gondolok, hanem minden másra is. – Erről eszembe jut egy sztori – Kezdek bele, de ránézek, hogy figyel-e, érdekli-e, vagy inkább hagyjam. Csak akkor fogok bele a mesélésbe, ha látom, hogy mehet. – A középsuliban volt egy baráti társaság az osztályunkban, ahol két srác fogadást kötött… vagyis hárman voltak, de kettő kötötte a fogadást a harmadikkal. – Sóhajtok. – Az volt a feladata, hogy feküdjön le az egyik osztálytársnőjével 3 nap alatt… azt hiszem, 3 nap volt a kitűzött cél. Na már most azt tudni kell, hogy az osztálytársnő fülig szerelmes volt a srácba, így nem volt nehéz dolga, de amikor kiderült minden, majdnem csúnya vége lett – A fejemet csóválom. – A lány majdnem öngyilkos lett. Hajlamos is volt ezekre a dolgokra, és ezt nagyon nem vette egyik ostoba sem számításba. Mondanám, hogy jó vége lett, de szerintem egy ilyen lelki seb az életünk végéig elkísérhet minket. – Zsebre dugom a kezeim, és alig láthatóan vállat vonok. Nem tudom, miért jutott ez most eszembe. Rég nem gondoltam már a középsulira, de Theodore és Victor elég nagy ostobaságot csinált azzal a fogadással. Lucas meg alapból nőcsábász volt. Ha jól tudom, végül egyedül maradt, miután Lily rájött, semmi sem fog változni és szakított vele. De ezt már csak pletykákból tudom. Nem láttam semmit, de aki a gyilkosságot elkövette, nem tud erről. Gondolhatja, hogy szemtanú vagyok, akit el kell tüntetni, de reménykedem benne, hogy nem így van. Újfent elmosolyodok, ahogy Nathanielt hallgatom. Lehet, nem hisz a csodákban, de mégis iszom a szavait, tetszik, ahogyan kiáll a saját igazáért és úgy egyáltalán… fel meri vállalni mindezt. - Nincs is ezzel semmi baj, szerintem. Kellenek az olyanok, mint te, és az olyanok is, mint én. A világ unalmas lenne, ha mindenki egyformán gondolkozna, nem? – Kérdezem, de a kérdés költői: nem várok valódi választ rá. A végére csak bólintok. Nekem szükségem volt rá és a legjobbkor jött a varázslat, a csoda az életembe. Kellett, hogy megismerjem Aváékat és Csillagot. Tetszik, hogy udvarias. Egy igazi úriember. Kicsit emlékeztet Zakh-re, de ő már nincs. Elengedtem. És Nathanielt sem hasonlítgatom hozzá, ostobaság lenne. Meg amúgy is, ez csak egy sima „beülünk meginni valamit” találkozó. Jó, sütizhetünk is talán. - Igaz, ebből van a pénzük – Ha veszünk is valamit, nem csak nézelődünk. Ahogy étlapot szerez, elmosolyodok és átveszem tőle. - Fantasztikus vagy! Köszönöm! – Ki is nyitom, hogy átnézhessem a kínálatot, azonban, mielőtt erre sor kerülne, kérdésekkel kezdem bombázni. Hamar rájövök, hogy ez nem volt túl jó ötlet, de nehéz lenne mindent visszaszívni. Érződik, hogy kényes pontra tapintottam, sőt. Lehet ezzel elszúrtam minden? Érzem a feszültséget, ami szinte tapinthatóvá válik kettőnk között. Lerakom magam elé az étlapot, és agyalok egy ideig, mielőtt újra szóra nyitnám a számat. Talán túl sokat hallgattam, nem tudom. – Sajnálom, nem akartam sebeket feltépni… és nem is kérem, hogy bármit is mesélj erről. – A túszmentés szó azért elgondolkodtat, mégis miféle bajba keveredhetett és mi történt vele. De a bicegéshez most már biztos vagyok benne: köze van. A pincér hangja hozzám elsőre elér, így gyorsan mondom neki, mit kérek, majd a fiút kezdem szólítgatni. - Nathaniel? Mit kérsz? – Átnyúlok az asztal fölött és megérintem a karját, hogy visszaránthassam a valóságba arról a távoli helyről, ahová én száműztem nem is olyan rég. Egy idióta vagyok.
Tisztában voltam a lehetséges következményekkel, azonban tudomásul vettem azt a tényt is, hogy az ember bármennyire igyekezett, a rosszmájú népek a legapróbb, legemberibb gesztusba is képesek voltak többet látni a szükségesnél. A hölgy elhagyta a karkötőjét, amit visszajuttattam számára, továbbá szerettem volna kiszellőztetni a fejemet, ugyanis az aktákkal teli csendes irodahelyiséget nem nekem tervezték. - Néha azért egyszerűbb lenne, ha nem kellene halálra aggódni magamat a testvéremért – feleltem keserű mosollyal, ahogy a tenyereimet a nadrágomba töröltem. Imádtam a húgomat, azonban talán túlságosan is komolyan vettem azt a neki tett ígéretet, hogy megvédem őt bármi rossztól. Utólag belegondolva eléggé könnyelmű kijelentés volt a részemről, hiszen mindentől én sem védhetem meg, azonban megpróbálhatom. - Még szerencse, hogy nem fognak összefutni, mert attól tartok, valami szörnyűséget szabadítanának együtt a világra. – Apró fejrázással nevettem fel, hiszen nem akartam, hogy a húgom bármi bajba keveredjen. A probléma azonban ott kezdődött, hogy Harmony egyszerűbben teremtett kapcsolatokat, mint én és mindig megtalálta a neki való társaságot. A végén még kiderült volna, hogy tényleg képes lett volna szoros barátságot kötni Hayley öccsével. - Valóban nem egyszerű velük – sóhajtottam fel, hiszen emlékeztem azokra az időkre, amikor a kamasz húgom körül legyeskedtek a fiúk. Nem tudtam eldönteni, hogy idővel apánktól, vagy tőlem féltek-e jobban, de jól tették, ha megtartották a kellő távolságot. – Viszont a fiúkat meggondolatlan döntésekre sarkallhatják a barátaik. Nem mintha tapasztalatból beszélnél, én mindig is tisztában voltam a határokkal. Nem véletlenül követtem a családi hagyományokat és álltam rendőrnek. Nálam szabálykövetőbb embert nem igazán lehetett találni akkoriban az iskolában. Nem is kedveltek túlságosan sokan azért, mert szemrebbenés nélkül jelentettem a rendbontásukat a tanároknak. - Bizonyára. Bármennyire is kellemetlen helyzetbe került, nem hiszem, hogy a jövőben veszélyt jelentene rád nézve. – Elvégre, nem látott semmit. Nem tudott olyan információkkal szolgálni, amelyek előrelendítették volna a nyomozást, azonban számítottunk a jelenlétére, és arra, hogy szükség esetén még egy-két alkalommal behívjuk tanúskodni, de a mindennapjait nem bolygatták fel teljesen a történtek. Legalább is, nem annyira, mintha koronatanúvá vált volna az ügyben. A kérdése a hittel és a varázslattal kapcsolatban váratlanul ért, pedig megszokhattam volna már, hogy ebben a városban mindenkinek furcsa gondolatai támadtak, mégis lekötöttek a saját démonaim, így nem volt időm mások szokatlan dolgaival foglalkozni. - Racionális ember vagyok. Abban hiszek, ami az orrom előtt van és kézzel fogható – mosolyodtam el keserűen. Már-már irigylésre méltó volt a felfogása, de én sosem voltam ilyen. – Nekem szükségem van logikus magyarázatokra, látom kell az okokat és az okozatokat. Sosem voltam olyan gyerek, akinek a figyelmét le lehetett kötni mesékkel, varázslattal és csodákkal, ahogy a vallás is távoláll tőlem. Megfoghatatlan, ködös és képlékeny dolog. A tudományok és a logika mindig közelebb álltak hozzám. A hátam mögött összekulcsolt kezekkel lépdelt Hayley mellett a hóban, miközben ügyeltem arra, hogy ne csússzak meg a járdán. Kellemetlen lett volna ráesni a sérült lábamra, így aztán még kevésbé örültem annak, hogy állandó hóesésben kellett dolgozni járnom. - Abban viszont egyetértek, hogy tragédia, vagy nyomás esetén az embernek szüksége van valamire, amibe kapaszkodhat. – Ezt a részét viszont teljes mértékben átéreztem a szavainak, hiszen nem telt el úgy nap, hogy ne gondoltam volna Jasonre, vagy arra, miként cselekedhettem volna másképp. Fejben tucatszor átgondoltam a korábbi ismereteimet, hátha csak elsiklottam valami felett, de minden esetben addig jutottam, hogy a felettesem okkal távolított el, és küldött ebbe az idegen városba. Ennél tovább nem jutottam, mégis a vágy, hogy igazságot szolgáltassak Jasonnek hajtott előre nap mint nap. Talán jobb is, hogy arcon csapott a kávézó melege, és visszarángatott a borús gondolataim ködéből, így lélekben ismét részt vettem a társalgásban. - Ugyan, nincs mit köszönnöd – ingattam a fejemet szórakozottan, hiszen ez nem volt több alapvető emberi gesztusnál. A szüleim úriembernek neveltek, tanításaikról akkor sem feledkeztem meg, amikor az elmémet megszállták a kellemetlen emlékek. Kibújtam a kabátomból és felakasztottam a nőé mellé, azonban számomra kicsit nehezebb volt helyet foglalni a lábam miatt. Kellemetlen fájdalom nyilallt a testembe, az arcom egy pillanatra összerándulhatott, de egyéb jelét nem mutattam annak, hogy problémám lenne a sérülésemmel. Szerettem volna, ha minél előbb felépülhettem volna, de az orvosok azt mondták, hogy ne sürgessem, adjak elég időt magamnak a gyógyuláshoz. - Nem gondolnám, hogy feltűnő lennél, amiért érdekel a kínálatuk – feleltem a válaszára. A kedvéért azonban körbepillantottam, hogy tudnék-e esetleg jelezni egy felszolgálónak, azonban túlságosan messze voltak ahhoz, hogy magamra tudjam hívni a figyelmet, viszont a mellettünk lévő asztalon a kelleténél több étlap hevert. Bizonyára akik előttünk tartózkodtak itt vették el a mi asztalunkról is. Kicsit hátrébb toltam a székemet, hogy elérhessem a mögöttem lévő asztalt anélkül, hogy fel kellene állnom, majd kedvesen átnyújtottam az étlapot a nőnek. - Parancsolj! Nézelődj kedvedre – húzódtam vissza az asztalunkhoz, azonban amikor megtalált a lehető legkényesebb kérdéssel, elkomorodott az arcom. Az ujjaimat összekulcsoltam az asztallapon, éreztem, ahogy a testem megfeszült az emlékek hatására, és bár próbáltam elnyomni a zajokat, amely egy távoli emlékből jutottak el hozzám, a hangulatom rohamosan romlani látszott. - Nem szívesen beszélek róla. Legyen elég annyi, hogy megsérültem egy túszmentés során. – Hirtelen minden olyan távolinak, idegennek hatott. Mintha kiszakadtam volna a valóságból, vagy mintha egy teljesen másik valóságot éltem volna meg. Akkor ocsúdtam csak fel ebben a furcsa állapotból, amikor az időközben felbukkanó pincér harmadjára érdeklődött afelől, hogy mit kérek.
Nem tudom, kellemetlen helyzetbe hoztam-e, hiszen nem mutat ki semmi erre utaló jelet. Mégis megjelenik a fejemben a vészharang, hogy egy rendőrrel nem szabad túl közeli viszonyba kerülnöm, főleg, amíg ez az egész ügy le nem rendeződik. A végén még ki tudja, mit hoznak ki belőle, ha valaki meglátja, hogy mi „összemelegedtünk”. Ami enyhe túlzás, hisz csak beszélgetünk! Oké, és elmegyünk meginni valamit. Kíváncsian hallgatom, ahogy magáról mesél, a családjáról. Elmosolyodok és aprót bólintok is mellé. - A kistesók már csak ilyenek… lázadók, azt hiszem. De a lényeg, hogy a végén megtalálják a saját útjukat, ahogyan mi, nagytesók is – Így gondolom legalábbis. Ez az élet értelme talán. Nem mintha most épp jó irányba haladnék, mert valahogy az élet szeret közbeszólni és eltéríteni az általam választott útról. – A kisöcsém is hasonló lehet, mint a húgod. A szabadságot hajkurássza, de anya egyelőre lasszóval fogja vissza, hogy ne csináljon hülyeséget – Pedig mindenki követ el hibákat és ha nem tanul belőle… nos, azt már a saját bőrén kell megtapasztalnia. Oh, most esik le, hogy csak anyáról beszéltem, nyilván, hisz apa meghalt. Istenem, de bonyolult a családi hátterem most, hogy már tudom, anyáék nem a vérszerintiek. De mindig őket fogom annak tartani. Ezen semmi sem fog változtatni, az sem, ha rátalálok az ikertestvéremre. - Ez egy jó kérdés. Szerintem a húgokkal nehezebb lehet, már csak azért is, mert ha beüt az a bizonyos tinikor és a fiúk… nehezebb őket megvédeni. Vagy tévedek? – Kérdezem kuncogva, jókedvűen. – Az öcsémet még nem érdeklik a lányok, vagy ha igen, akkor még nem kötötte senki orrára, szóval… vele akkora gond nincs – Vállat vonok. A város maga csodálatos, de az, hogy hogyan sodort ide az élet, már más kérdés. Jólesik viszont, amit Nathaniel mond. Talán így kell hozzáállni. - Remélem, nekem is van valami itt… - Rámosolygok, egy fokkal talán halványabban, mert gondolkozok ezen az egészen. Persze, minden okkal történik, ugye? Ha nem lenne itt dolgom, ha nem akarna az élet tőlem valamit itt, ezen a helyen, nem lennék itt. Nem, sosem voltam vallásos, nem hiszek Istenben, de abban igen, hogy talán van egy felsőbb hatalom, aki irányít mindent. Meg egyébként is, ha már varázslat létezik (mondjon bárki bármit, ebben a hitemben nem renget meg semmi és senki), akkor más miért ne létezhetne? - Ahhh, remélem! – Várom már, hogy odaérjünk és magamhoz vegyek valami finomságot. Érdeklődve kezdem figyelni, mikor felteszem a bűvös kérdést és kissé rosszul érint a válasza, amit szinte gondolkodás nélkül vág rá. Nem. Nem hisz. De miért? A magyarázat hamar érkezik, így egy kicsit meg is értem a gondolkodásmódját. - Ebben van valami, de én mégis azt vallom, hogy hinnünk kell valamiben, a varázslatban, a csodában, bármiben, hogy kicsit könnyebbek legyenek a szürke hétköznapok, amik amúgy is tele vannak akadályokkal, megoldandó feladatokkal és terhekkel… és ki tudja még mivel. Néha az élet borzasztóan nehéz tud lenni és ha nem tudsz mibe kapaszkodni, akkor össze tudsz alatta omlani – Nem akarom meggyőzni őt, csupán elmondani, hogy én miért vagyok nyitottabb kissé, mint ő. Nos, azon túl, hogy én első kézből tapasztaltam meg a varázslatot Csillaggal és Aváékkal. Ah, hol lehettek most? - Jaj, köszönöm! – Pillanatok tört része alatt pirulok el, de hamar visszanyerem az eredeti arcszínem, ahogy leveszi rólam a kabátot és hellyel kínál. Leülök és így nézek el a pult felé, hátha látom innen, mi a kínálat. - Nem akartam feltűnő lenni… amúgy is tudok várni, előbb az italok érjenek ide. Meg talán kapunk ilyen étlap szerűséget is – Vállat vonok, majd a pulcsim ujját kezdem babrálni. – Az előbb említetted, hogy áthelyeztek. Honnan? És… miért? – Van egy olyan megérzésem, hogy az enyhe bicegéséhez van köze, tehát van valami sérülése, ami miatt…? De lehet, mellélövök és amúgy sem akarom kimondani helyette, sőt, ha ő nem akar róla beszélni, nem is erőltethetem.
Minden erőfeszítésemre szükségem volt ahhoz, hogy ne adjak teret túlságosan a zavaromnak, amely a hölgytől származó bókot követte. - Nos, köszönöm – köszörültem meg a torkomat, miután finoman megérintette az egyenruhámat. Lehet, hogy ez nem volt túlságosan etikus, jó döntésnek pedig végképp nem számított a munkahelyemen, mégsem húzódtam el, mert azt viszont a gyengeség jelének tartottam volna. Lehetséges, hogy félreértette volna a meghívásomat? Nem állt szándékomban úgy tenni, mintha egy találkozás után bármit is akarnék tőle, csupán úgy ítéltem meg, hogy mindkettőnknek kellemetlen napja volt. - Igen, ketten vagyunk. Én vagyok az, aki mindig követte a szabályokat és mintagyereknek tűnt a szülei szemében, ő pedig… - Itt halványan elmosolyodtam, ahogy felidéztem a húgommal kapcsolatos emlékeimet. – Ő mindig is szabad lélek volt. Nem szerette a korlátokat és szabályokat, szabadságra és önállóságra vágyott. Amellyel nincs is feltétlenül baj, csak azt hiszem nem a megfelelő családba született. A szüleink szerettek minket. Nem ezzel volt a baj, hanem a tény, hogy a családunkban szinte mindenkit rokoni szálak fűztek a rendfenntartáshoz időnként nyomást helyezett a fiatalabb generációk vállára. Senki nem akarta volna rossz színben feltüntetni a családját. - És mondd, fiatalabb fivérrel könnyebb, vagy nehezebb az élet, mintha lánytestvéred lenne? – érdeklődtem, hiszen a Harmony iránti aggodalmam azóta létezett, hogy ő világra jött. Testvéri kötelességemnek tartottam, hogy vigyázzak rá és megóvjam őt minden bajtól. Valamiért a sérülésem óta úgy gondolta azonban, hogy neki kellett figyelnie rám. Felfigyeltem egyébként Hayley elharapott mondatára, de volt bennem annyi tapintat, hogy ne kérdezzek rá. Ismeretlenek voltunk egymás számára, nem kellett minden titkot megosztanunk egymással. Így hát békésen hallgattam a múltbéli terveit, amelyeket a buszos incidens alaposan keresztül húzott. - Tudod, azt mondják, hogy ez a város sok embernek jelentett új kezdetet. Lehetséges, hogy számodra is tartogat egyfajta jobb jövőt – igyekeztem vigasztalni őt, bár nehezemre esett elnyomni a magam pesszimista énjét. Én nem a jövőmet láttam itt, hanem egyfajta börtönt. Olyan érzés volt, mintha a felettesem kihajított volna, mint egy kutyát, hogy ne legyek a lába alatt, de erről Hayleynek nem kellett tudnia. - Szerintem mindenből akad majd, ha szerencsés vagy, talán még friss is – mosolyodtam el halványan a lelkendezését hallva. Egy kicsit a húgomra emlékeztetett ilyenkor. Talán még jól ki is jönnének egymással, de nem akartam, hogy Harmony rászabadítsa a felesleges energiáit. - Nem is értem, tudtommal nem az északi sarkra helyeztek át – ingattam a fejemet. Hozzászoktam a hűvös, esős időjáráshoz, de a havazás és a jég… Nem tett jót sem a mentális egészségemnek, sem pedig a lábamnak. Hayley következő kérdése olyan váratlanul ért, hogy kénytelen voltam megtorpanni, aztán halkan nevetve megráztam a fejemet. - Nem. Azt hiszem el, amit látok, tudományosan megmagyarázható, vagy logikus. Nem hinném, hogy jó rendőr lennék, ha hinnék a tündérmesékben, de a húgommal szerintem órákig tudnál beszélgetni erről – indultam meg ismét, apró mosollyal a szám szegletében. Micsoda butaság! Még hogy varázslat! Ha létezett volna varázslat, akkor Jason nem halt meg volna meg. Tényleg igyekeztem nem mindig rá gondolni, de a bűntudat sokszor nem eresztett. Most azonban kénytelen voltam elnyomni magamban ezeket az érzéseket, hiszen társaságom akadt. - Természetesen – bólintottam, amikor választott magunknak asztalt. – Kérlek, hadd segítsek! Ajánlottam fel neki, hogy lesegítem a kabátját és segítek a székkel, csak ezután vettem le a saját kabátrészemet. Helyet foglaltam, s bár láttam, hogy Hayley máris a süteményespult iránt érdeklődött, kivettem a tartóból az itallapokat, és az egyiket finoman elé csúsztattam, a másikat magam kezdtem el böngészni. - Ha szeretnéd közelebbről megnézni a kínálatot, csak nyugodtan – emeltem rá a tekintetemet, miközben leeresztettem a kezemben tartott lapot. Most sem ragadta meg semmi a fantáziámat, így terveim szerint maradtam a szokásosnál.
De még mennyire sokat! Nem akarom ezzel traktálni a férfit, és mesélni sem tudnék neki az igazság elfedése nélkül, így csak mosolygok és hálát adok magamnak, hogy némileg önmagára tereli a szót. - És milyen jól áll az egyenruha! – Még meg is érintem a mellkasán a ruhát, alig végigsimítva rajta, majd vissza is húzom a kezem. Nem akarok tolakodónak tűnni, csak adta magát a helyzet. - Az tökéletes lesz. – Jobban is szeretem, ami azt illeti. Azt nem teszem hozzá, hogy valaki simán csak Ro-nak hív, ami nyilvánvalóan a vezetéknevemből származik. Mondhatjuk úgyis, mindenre hallgatok, amit csak rám aggatnak. - Ó, szóval van egy húgod – Szívom magamba az információt és azt is, hogy ő más típusú ember lehet, mint Nathaniel. – Nekem egy öcsém van és… - Nem tudom, hogyan folytassam, hisz tudom, hogy van egy ikertestvérem, de sosem láttam még, és semmit nem is tudok róla, ahogyan azt sem, elfogad-e engem testvérnek, ha rátalálok. Sóhajtok. - Az biztos. De őszintén szólva nem tudom, merre indulok, ha ennek vége. Egy fellépésre mentem volna, de arról már rég lecsúsztam és hazamenni sem mennék már, mert mondjuk úgy, nos, felégettem magam mögött mindent, amikor útnak indultam – Sajnos vagy sem, megtettem, és most ihatom a levét a döntésemnek. Valljuk be, elég rosszul áll a szénám, de hátha lehet ebből még valami jó. Például az, hogy Nathaniel ennyire nyitott felém, annak ellenére, hogy nem tűnt ilyennek még a vallatáskor, jelenthet valamit. - Uh, az jó lesz! Ennék muffint vagy valami torta szeletet… - Kezdem el beleélni magam és még felsorolok pár süteményt, amit imádok. – Cappuccino is van? – Remélem, igen. Kíváncsian figyelem, hogyan vélekedik a városról, amire fel is nevetek. – Hidegebb? Konkrétan, mintha tél lenne, de valahogy olyan természetesnek tűnik mindez – Talán varázslat? Nem lenne annyira meglepő, ha abból indulok ki, annak idején hol jártam Csillaggal. De áh, nem, kizárt, ez csak egy egyszerű kisváros. – Nathaniel, te… hiszel a varázslatban? – Nem tudom, miért kérdezek rá, de valahogy idevágónak érzem. Ránézek kérdő tekintettel, miután az első benyomásról kezd beszélni. Megköszönöm egy biccentéssel, hogy előreenged, majd az egyik szimpatikus asztalhoz lépek, ahhoz, ami az ablaknál van, valamint elég közel van a kiszolgáló pulthoz is. - Ez jó lesz? – Nézek rá, mielőtt leraknám a táskámat, aztán levenném a kabátomat és sapkát a fejemről, hogy a szék háttámlájára rakjam azokat. Ha ezzel megvagyunk, akkor a süteményes pult felé nézek el, de még nem mozdulok semerre.
Az utóbbi hónapokban nem csak a halál gondolata vált kellemetlenné, hanem az is, amikor erről kellett beszélnem. Minden alkalommal, amikor azzal kapcsolatos ügyeket, vagy vallomásokat kellett rögzítenem, felsejlett előttem Jason esete. Valami nem hagyott nyugodni az üggyel kapcsolatban, mégsem tudtam már nyomozni utána, mert a lehető legmesszebb küldtek onnan. Most azonban nem engedhettem meg magamnak, hogy leragadjak a múltnál, így próbáltam minden figyelmemet az előttem álló hölgyre összpontosítani. Az első válasza hallattán halványan elmosolyodtam, hiszen ezek szerint nem is volt annyira téves a következtetésem, azonban ahogy folytatódott a története, egy kicsit megsajnáltam. - Sajnálom, biztos sokat jelentett – próbáltam vigasztalni, vagy a magam módján empátiát mutatni az irányába. – Viszont dicséretre méltó, hogy ennyi szenvedélye volt. Én rendőrcsaládban nőttem fel, gyerekkorom óta egyenruhát akarok viselni, és tessék… Intettem végig magamon egy keserédes mosoly kíséretében. Nem szerettem kísérletezni. A jól bevált módszerek híve voltam, továbbá olyan fickó, aki, ha egyszer a fejébe vett valamit, azt végig is vitte. Mostanában azonban sokat töprengtem azon is, hogy vajon jól választottam-e hivatást. A húgom ilyen szempontból bátrabb volt, ő úgy döntött, hogy a saját útját kövezi ki. - Egyelőre azt hiszem, maradok a Hayleynél – mosolyodtam el halványan, hiszen a Lorie számomra túlságosan is személyes lenne. Ennyire nem álltunk közel egymáshoz. - Pár hónapja, de jobban szeretem a megszokott dolgokat. A húgom volt mindig az, aki szeretett új helyeket felfedezni aztán vitt magával, de ő csak később költözött ide, azóta pedig nem akadt még lehetősége erre – feleltem neki, ahogy felidéztem Harmony mosolyát és vidám természetét. Egy kicsit bűntudatom volt, amiért nem töltöttem vele mostanában sok időt, de úgy gondoltam, ha munkába temetkezem, akkor majd kevésbé fog fájni. Talán ebben is tévedtem. - Akkor bizonyára alig várod, hogy vége legyen ennek, és tovább utazhass. – Nem akartam elkeseríteni azzal, hogy még mennyire időre tarthatták itt, mivel nem láttam bele a nyomozás további részleteibe, így nem is tudtam volna bővebben tájékoztatni. – Bízom benne, hogy hamar kinyomozzák mi történt. Felajánlottam volna a saját segítségemet, de ő is láthatta, hogy aktatologatásra voltam ítélve a lábam miatt. Hallottam, ahogy korgott a gyomra, viszont mégis úgy tettem, mintha nem történt volna semmi. - Természetesen. Valami sütemény mindig akad náluk, de nem néztem jobban körbe a kínálat kapcsán, én csak kávéért szoktam odamenni – feleltem, miközben elhagytuk az épületet és felhajtottam a galléromat. A következő kérdésére azonban nem tudtam mit válaszoljak, így némi hatásszünetet követően így feleltem: - Hidegebb, mint Anglia. Igazából, nem önszántamból jöttem, hanem áthelyeztek ide, így eleinte rossz érzéseim voltak a hellyel kapcsolatban, most már inkább csak furcsának találtam. Valami különös aura lengi körbe az egész várost, amit nem tudok hová tenni. Hayley mellett lépdelve ügyeltem arra, hogy még véletlenül se csússzak el, mert a lábam továbbra sem volt a legjobb állapotban, így könnyen lehet, hogy kicsit lassítottam a haladásunkat. Azt viszont nem részleteztem neki, hogy nem tetszett a korrupció, ami néha megcsillant a makulátlannak tűnő álca alatt. Nem kelhettünk a polgárokban félelmet, ráadásul én sem akartam, hogy meginogjon a rendőrökbe vetett hit. - De biztos vagyok benne, hogy csak a körülmények miatt gondolom így, és idővel jobb lesz. Az első benyomások mindig fontosak, de lehet rajtuk változtatni – utaltam arra, hogy neki sem feltétlenül indult szépen a városba vezető útja. Még szerencse, hogy a kávézóhoz nem kellett buszra szállni, hanem némi sétával hamar eltérünk oda. Az épülethez érve ajtót nyitottam neki, hogy előre engedhessem, mielőtt csatlakoztam volna hozzá a kabátomról és a hajamról lesöpörtem a hópelyheket. Miután köszöntem a személyzetnek, Hayley felé pillantottam, hogy ezúttal rábíznám melyik asztalnál szeretne helyet foglalni. Részemről ez is egyfajta dedukciós játéknak tűnt, amellyel további következtetéseket akartam levonni a személyiségét illetően.
Megnyugtat a válasza, hisz nem akarok újra beszélni erről az egész esetről. Abban reménykedem csupán, hogy a rendőrség rájön, mi történt és ki a felelős. Nem lenne jó, ha egy lehetséges gyilkos szaladgálna szabadlábon. Félek is kicsit itt maradni sokáig, de jelenleg nem tudom, hová mehetnék. A fellépésemet már úgyis lekéstem, így hát… haza kellene kullognom, és bevallani, hogy az álmaim nem pont úgy akarnak megvalósulni, ahogy szeretném? Konkrétan sehogy? Bólintok egyet Nathaniel szavaira, majd a kérdésre zavartan ránézek, mosolygok. - Pontosan. Annak idején lovas akadémiára jártam, később pedig tánc szakos voltam – A csillag medált érintem meg a karkötőn, miközben elmerengek, mit is válaszoljak. Nem mondhatom azt, hogy egy varázsvilágban jártam gyerekként és az ottani lovamat hívták Csillagnak. De kamuzhatok valamit, ami hihető. – A lovamat hívták úgy, még az akadémián. Nagyon kedves volt a szívemnek, de sajnos nem tarthattuk meg… mármint az akadémia engedte volna, de pénzünk az nem volt rá. Ezért is hagytam fel a lovaglással egy idő után – Magyarázom. Sosem fogom megtudni, mi történt az Akadémián azután, hogy eljöttem. Visszamennék, ha tehetném… Ava és a többiek, vajon hogy vannak? Felnevetek a válaszra és bólintok is egy aprót hozzá, jelezve, hogy örülök, ha nem kínoz tovább a vallatással. - Köszönöm! Te pedig… ahogy szeretnél. A Hayley-t használom többnyire, de van, aki Lorienak hív – Az is az én nevem, mindenre hallgatok én. - Új? Mióta vagy itt? – Érdeklődök meglepve, hisz azt hittem eddig a pillanatig, hogy ő régóta itt van. Érdekes. – Igazából én is új vagyok. Azzal a bizonyos busszal érkeztem ide… és nem is ez volt az úti célom – Sóhajtok látványosan, majd legyintek, hogy ez most nem is annyira fontos. Mármint nekem az, de őt nem akarom untatni vele. A gyomrom kordul meg, amitől zavarba jövök. – Abban a kávézóban ugye tudok venni valamit enni is…? Vagy hallgathatjuk egész idő alatt a hasam morgását – Jegyzem meg zavartan, majd kilépek az épületből. Arra indulok, amerre Nate vezet, vagyis irányít. – És… mennyire tetszik ez a hely? – Arra is rá akarok kérdezni, hogy mi történt vele, a lábával, de nem merek, ennyire még nem vagyunk közeli viszonyban. De talán, ha többet beszélgetünk, rá tudok kérdezni vagy magától mondja majd el.
Mások annyira örülhettek, hogy bizonyos esetekben a rendőrségre kellett mászkálniuk, mint amennyire én szerettem a papírmunkát. Mindazonáltal megértettem a hölgy kellemetlen fészkelődését. Ki akart volna felidézni egy halálesetet? Régen azt hittem, hozzászoktam már a vér és a holttestek látványához, ezt az ideig-óráig fenntartható szenvtelenséget csak addig volt képes az ember magára erőltetni, amíg ő maga nem veszített el valakit, aki fontos volt számára. Így aztán nem is akartam sokáig húzni a szót, egyébként sem tudott szerencsétlen olyan információval szolgálni, amely előre mozdította volna az ügyet, mégis kénytelenek voltunk lefutni a kötelező köröket. Utáltam a ciklikusságot, a kiszámíthatóságot ebben a munkakörben. Olyan érzést keltett, mintha minden érzékemet és tudásomat tompította volna a dohos irodában való ücsörgés, amikor odahaza még köztudott volt, hogy erre születtem. Tulajdonképpen, így is volt, hiszen születésem óta rendőrök vettek körül, nem volt kérdés, hogy egy napon én is mások védelmének fogom szentelni az időmet. Még inkább elfogott a tehetetlen harag, amelyet kénytelen voltam lenyelni, mert amióta áthelyeztek ide, nem sok választási lehetőségem volt. A haragom elnyomásaként összeszorítottam az ökleimet, és mély levegőt véve pillantottam le a földre, ekkor vettem észre az elhagyott karkötőt. Ahogy kézbe vettem és megérintettem a rajta lógó medálokat, akaratlanul is elmosolyodtam a lányos szimbólumokon. Valószínűleg a gazdája – ha éppen nem egy vallomás rögzítésén ült volna -, akkor talán szintén megtudott volna mosolyogtatni. A ló, a balettcipő és a táncos látványáról arra következtetésre jutottam, miközben utána siettem, hogy bizonyára gyerekkori tevékenységeket szimbolizáltak. Az is lehet, hogy helytelenül asszociáltam, de jól esett egy kis agytorna. - Nem is szükséges. – Nem akartam hangosan kimondani, hogy tisztában voltam vele, mindent elmondott, amit tudott, ráadásul nem is akartam a kelleténél jobban feltépni a trauma okozta sebeket. - Lehet, hogy a kapkodásban csúszott le, úgy vettem észre, kicsit meglazult a tartókapocs. Érdemes lenne megnézetni egy ékszerésszel – válaszoltam neki, hiszen a pontos idejét képtelen voltam megmondani az elvesztésének, abban viszont tudtam segíteni, hogy felhívjam a figyelmét az ékszer hibájára, amelyről lehetséges, hogy ő is maga is tudott. – Nagyon szívesen. - Ezek szerint szeret táncolni és lovagolni? Mi a helyzet a csillaggal, ha nem túl személyes? – érdeklődtem, hiszen a saját logikám alapján akár a csillagászat is érdekelhetné, de ha romantikus alkat volt, akkor talán csak szabadszemmel csodálta az éjszakai égboltot. Talán jobb lenne, ha most leállítanám magamat és a dedukcióimat, de nehéz így tenni, amikor az egész nap unatkoztam, és valami végre megtörte a szokásos mókuskereket. Ezért is hívtam el kávézni, hátha életemben először egy röpke pillanatra képes voltam jól érezni magamat ebben a városban. - Megértem, és nem terveztem – bólintottam határozott komolysággal, hiszen egyes kollégáimmal ellentétben, én nem akartam feleslegesen kínozni a szemtanúinkat. Más talán örömét lelte benne, vagy minden apró részletet fontosnak tartott, de kötve hiszem, hogy Ms Rodriguez olyan sokat látott volna onnan, ahol elmondása szerint ült. - Ó, persze. Hívj nyugodtan, Nathanielnek. – Ezúttal rajtam volt a sor, hogy zavartan a hajamba túrva elmosolyodjak, hiszen megszoktam már, hogy minden alkalommal megadjam a tiszteletet az embereknek, abban az esetben is, ha azonoskorúak voltunk. - Ha nincs ellenedre, akár indulhatunk is. A kávézó, ahová be szoktam ugrani egy-két utcányira van, azonban mivel új vagyok a városban, így ha ismersz egy kellemesebb helyet a környéken, arra is nyitott vagyok. – Addig sem kellett a seggfej főnököm közelében tartózkodnom, és a hideg idő ellenére szívesebben sétáltam odakint, semmint végig nézzem miként burjánzott idebent a korrupció.
Legvadabb álmaimban sem gondoltam, hogy az utam ide fog vezetni. Az új életem kapujában rá kellett döbbennem, hogy talán rosszul döntöttem. Miért keveredtem én ilyesmibe? Ha maradok otthon Zakh mellett a fenekemen, talán nem lennék boldog, de nem történt volna az, ami. Lényegtelen, már itt vagyok és megtörtént, igaz? Egy rendőrségi kihallgatáson! A karkötőmmel babrálok végig, ameddig faggatnak, de hát nem tudok semmit mondani. Legalábbis semmi olyat, ami előrelendítené az ügyet és kezd fogyni a türelmem, mikor végre kijelenti, hogy végeztünk. Végre. Egek… én ezt nem bírom. A gyomrom görcsbe van, ideges vagyok és stresszes. A fellépésnek is lőttek, azt sem tudom, hol vagyok. Le kellene mondanom a nagy karrierről, amiről álmodtam. Elköszönök sietősen, majd ahogy távozom, úgy esik le a csuklómról a kedvenc karkötőm, amin emlékek lógnak, amiket kis medálok szimbolizálnak. Van rajta ló, csillag, balett cipő, táncos lány… és még néhány másik. Alig várom, hogy kilépjek végre az épületből és friss levegőt szívjak, mikor meghallom a faggatóm hangját. Mit felejtett el? Megfordulok. - Igen? Már nem tudok semmi többet elmondani… - Kezdek bele gyorsan, mielőtt újra ő kezd faggatni engem. De kérdések helyett megpillantom a karkötőmet. Elképedek, a csuklómhoz kapok. – Ez… mikor esett le? Te jó ég! Köszönöm! – Elveszem tőle, megköszörülöm a torkom. Zavarban vagyok, hisz az előbb majdnem letoltam, amiért megint faggatni akar… hisz azt hittem, ezért jön utánam. – Igen, nagyon fontos. Minden medál egy-egy emlék vagy számomra fontos dolgot szimbolizál – Magyarázom, de nem akarom vele untatni. Visszaügyeskedem a csuklómra. Kávézni? Felpillantok a férfira. Most veszem csak észre, hogy korombeli lehet. Igen, ennyire nem foglalkoztam ezzel, mert hát mégis csak egy bűnügyi dolog miatt ültem bent nem is tudom, mennyi ideig az őrszobán! Ahogy szabadkozni kezd, avagy magyarázkodni, elmosolyodok és felkuncogok halkan. - Persze, van. De ígérje meg, hogy nem fog több kérdést feltenni a balesettel kapcsolatban. Eléggé megviselt már ez is – Nagyot nyelek. – És tegeződhetnénk? Szerintem nem lehet sokkal idősebb nálam – Teszem fel a kérdést reménykedve.
Nem értettem miért gondolták azt, hogy számomra testhez álló feladat lennék traumákról beszélgetni szemtanúkkal vallomás rögzítés címszóval. Képes voltam a tapintatosságra és empátiára, amíg nem a saját sebeimet téptem fel ezzel. Márpedig Jason halálának emléke olyan közeli volt még, hogy amikor a fiatal hölgy elmesélte mit látott a buszon, akaratlanul is felsejlett előttem az egykori partnerem arca. Szerencsére, nem volt sok mondanivalója – talán jobb is járt, hogy nem látta annyira részletesen az eseményeket, mint amennyire én láttam egy-egy tetthelyszínt a múltban -, így hamar megszabadulhattam az unalmas papírmunkától. Nem szerettem bent ülni, megőrjített az aktatologatás, mégis a lábam miatt egyelőre nem bíztak rám mást, csupán irodai munkákat, vagy olyan eseteket, amiket közrendőrökre szoktak. Úgy éltem meg, mintha lefokoztak volna az áthelyezésem után. Lemaire azt mondta, hogy az egészségem szempontjából kíméletes akar lenni, de én ezt nem így éltem meg. Számtalanszor szoktam panaszkodni a húgomnak emiatt, amikor este leültem hozzá vacsorázni. Most azonban sietősen bicegtem Miss Rodriguez után, ugyanis miután elhagyta a helyiséget, utána találtam meg a földön a karkötőjét. Hogy honnan tudtam, hogy az övé volt? A beszélgetés ideje alatt néha ráért a színes ékszerhez, ezzel a mozdulatsorral pedig az én tekintetemet is odavonzotta. - Miss Rodriguez! Kérem, várjon! – szóltam utána a folyosón, remélve, hogy meghall majd, hiszen minél sietősebb tempót diktáltam, annál erősebben nyilallt bele a fájdalom a lábamba. Nem akartam gyengének tűnni, így összepréselt ajkakkal haladtam el a kollégáim mellett, mire végre sikerült utolérnem a nőt. - Ezt elejtette – fékeztem le a nő mellett, és nyújtottam felé a tenyeremben rejlő karkötőt. Meg akartam neki spórolni egy felesleges utat ide, hiszen civilek nem szívesen jártak a rendőrség épületén belül, én pedig ezt teljességgel megértettem. - Úgy tűnt, hogy elég fontos Önnek, nem akartam, hogy elveszítse – tettem hozzá, miután átadtam az ékszert, és a kezeimet az egyenruhám zsebeibe süllyesztettem. Nem volt szokásom barátkozni másokkal, de Harmony mindig azzal piszkált, hogy nyissak más emberek felé és ne csak a munkám legyen az életem, és titkon szerettem volna kiszabadulni az irodából, így egy hirtelen ötlettől vezérelve a következőt kérdeztem tőle: - Lenne kedve kávézni? - Mármint alapból terveztem kimenni egy pohár kávéért, gondoltam megkérdezem, hogy van-e kedve csatlakozni – tettem hozzá sietősen, mielőtt félreértette volna a szándékaimat. Csak szerettem volna kiszellőztetni a fejemet, és jól esett volna egy olyan embernek a társasága, aki nem traktált azzal, miként kellett volna irányítanom az életemet, vagy mennyire rosszul végeztem a munkámat.