Gyengéden kopogtatok az üvegtáblán, mit nem láthatsz, te beengedsz, noha közben azért megváratsz. Lubickolok a falak ében tengerében, hullámokat szítok szárnyaimmal a fodrozódó tükör felett szállva, fekete kabátomról Hold fényének vizét lerázva. Vadászlesem keresem, hol is legyen? Az ágy támlájánál? Az ablak előtt netán? Majd meglelem a pontot, az engem illető trónhelyet a tudat talapzatán. Ott nem strázsál most faragott vonásaival Pallasz Athéné, nem vetheti reánk némán ítélkező, márvány tekintetét. Te körbenézel, szemeiden még ott a fáradtság fátyla, mégis, a sarkokat kémleled, mintegy mozgásra várva. Kacajra késztetsz, belereszket mellkasom, azt követé szapora szívverésed. Biztosan csak az álmosság... nyugtatod most magad, míg én várom, mikor jő el a megfelelő pillanat.

És eljön.
Mindig eljön.
Akár az éj.
Akárcsak én.

Egyszerre már lefelé tartunk a lépcsőn, mert zajt hallottál. Kettőnk között tisztes a távolság, és mégis, eme fülsiketítőnek, holtnak tetsző csendben Borzongás a leghangosabb tanúja jelenlétemnek. Macskaszerű lény képében, éteri léptekkel követ, s soha, gy pillanatig sem veszi le Rólad árgus, éhes tekintetét. Megértem a kíváncsiságát, jómagam is lopva feléd pillantok, de nem sürgetem lépteidet, hideg türelemmel suttogom kérdésemet a sötétbe: ezúttal vajon mely démonod lesz éjfél utáni látogatód? Fulladás? Lángok martalékává válni? Lehagyhatatlan bestia? Sírástól hangos helység, üres bölcsővel a közepén? Kiégett karácsonyi fények a régi családi házban? Vagy tán egy magas, arctalan sziluett, a soha hajnalának képzeletbeli vándora, mely arra vár, hogy reszketeg sóhajod űzze tova? Bizonytalanul a bejárat felé pillantasz, honnét a neszezést hallottad, azt város, hogy egy betolakodó alakját pillantod meg majd, ám helyette üres korridor fogad, az ajtó pedig zárva, ahogy hagytad. Mégsem tudod levetni a takarót, mit én kanyarítottam vállaidra, s mi most azzal fenyeget, hogy összeroppant. Kiszáradsz. Folyadékra van szükséged. Ekkor pillantod meg: apró csillanás az ezüstös fényben, elenyésző, s oly jelentéktelen, észre sem vetted volna az egyébként világodat jelentő gyűrűt, ha valaki nem húzta volna félre a konyha függönyét. Most ne hálálkodj, nyugodtan olvas el előbb a levelet. Búcsúzás?
- Áh, a magány! Igazi ínyencség! Legalábbis, olyannak, aki tudja értékelni a specialitásokat. - előrébb dőlve, vállad felett átlesve vetem tekintetem az üres papírra, melynek sorait a lelked olvassa, a szavaknak feltörő zokogásod a tolmácsa. Csak egy alkalom volt, azt mondod. De nem minden éjjel ez az igazság, ugye?
- Bizony, megvan az ára minden bűnnek. És minden... - arcodhoz nyúlok, ujjbegyemmel állva útját kristályos cseppnek, mely szénporrá válik bőrömhöz érve.
- ... könnynek. - elfintorodva söpröm le, egy emóció teljes kozmoszát száműzve az obszidián végtelenbe.
Rohanni kezdesz, el az igazság elől, vissza a menedéket ígérő, emeleti háló irányába, ám a fokok egyre csak gyűlnek hátad mögött, míg nem hajlandóak fogyatkozni előtted. Különben sem várna Rád ott több egy üres szobánál, elvégre, nincs hová visszatérned, ha önmagad vagy, mit elvesztettél.

- Mr. Lord? - ki mer szólítani? Holdbéli valamelyik őrzője veszi a bátorságot? - Mr. Lord?
- Kicsoda? - órakattogás. Monoton. Igen, csippentek is magamnak pár másodercet, vékony, makulátlan ujjaimat puhán támasztva egymásnak, miközben hátradőlök a kényelmmes karosszékben. - Úgy értem, hol is tartottunk?
- Az új hitelkonstrukció áttárgyalásánál. Éppen azt mondtam, hogy igaza volt a kedvezőség... - a pacák további szavai mint az óceán morajlása, folyékony közegként elegyedik el az óra kattogásával. Magam elé nézek, de figyelmem nem az övé, hiába szeretem, ha egy jövendőbeli adósom házhoz jön eladni a lelkét. Helyette Te kötöd le. Te, ki most szintén a zavaró tényezők társaságát élvezve, mégis, egy másik perspektívából, külső szemlélőként azt gondolod, legépelt sorokként olvashatod ki fejemből a gondolatokat. Próbálsz rájönni: ismerős vagy idegen? Barát vagy fenyegetés? Miért érzed úgy, hogy láttad már valahol azt a szempárt? Miért gyötör a sejtelem, hogy mikor a múlt hajnal derekán hideg verejtékben úszva, a sírással küzdve felriadtál, valamit elárultál, elveszítve egy titkot, amit nem akartál?

Egy mosoly.
Köztünk marad.
Porcelánszerű ígéret.
Mint egy törékeny mese.

El kell szakítanod tekinteted, tudod, de már késő. Kopogtam, te vonakodva bár, de ajtót nyitottál, igaz, közben megvárattál, s ím, bent vagyok, nem távozok már. Hollók zengő kórusával tenéked éneklek. Felismered? Altatódal ez, taktusai a félelmed.

✦ Sötétség- és árnymanipuláció: Egyik árnyékból a másikba ugorhatsz, vagy akár teljesen el is tűnhetsz benne. Idővel és sok gyakorlással képes leszel ennél többre is, például bármit átemelhetsz a materiális világba, legyen az egy egyszerű virág vagy kard, a képességednek csak a fantáziád szabhat határt.
✦ Álom- és félelemmanipuláció: Képes vagy bármelyik álomba belepiszkálni, rémálommá változtatni, azt éreztetve ezzel, hogy előled nincs menekvés –  ehhez szükséged van a fekete álomporra, amit szintén az árnyékból varázsolhatsz elő. Az álmokban az emberek védtelenek, te pedig megtudhatod belőlük a legnagyobb félelmeiket és gyengeségeiket, amiket aztán ellenük fordíthatsz.