Talán jobban oda kellett volna figyeljek arra, hogyan viselkedek a férfi közelében: elsősorban a főnököm volt, a hotel falai között mindenben az ő szava volt a döntő és nem mellesleg volt valami a kisugárzásában, ami miatt az emberek nagy része kétszer meggondolta, milyen stílusban szólaljon meg mellette.
Amikor idekerültem mindenfélére figyelmeztettek vele kapcsolatban és én akkor minden egyes óvatosságra intő tanácsot és barátinak szánt figyelmeztetést illedelmesen végighallgattam. De nem foglalkoztam velük ennél jobban, mert nem szerettem az előítéleteket. Óhatatlan, hogy bekategorizáljunk másokat, de mivel tudtam, milyen rossz benne ragadni egyben, igyekeztem nyitott halmazként tekinteni a másokról alkotott benyomásaimra, egy rugalmasan változó, folyton alakítható dologra. Nem mindenki volt jó az első benyomásokban - lehet, hogy Maverick Macnair sem. De ez még nem jelentette azt, hogy rossz ember volt.
Szerettem mindig nyitva hagyni a szívemet, vagy legalább egy-két ablakot másoknak, különben úgy éreztem, mintha elárultam volna saját magam. Néha mindannyiunknak jól jött egy tiszta lap. Akár kínos csendben is telhetett volna ez a váratlan liftes incidens, ha még az elején elhiszem, hogy a hírhedt Mr. Macnair egy ijesztő, sznob alak, aki nem foglalkozik az alkalmazottaival.
Örülök, hogy nem tettem, mert a férfi mosolya mosolyt csalt az én arcomra is.
- Komolyan? - kérdeztem vissza nevetve, pedig biztosra vettem hogy nem az én szórakoztatásomra találta ki ezt a könyvlopásos történetet. - Szinte bánom, hogy nem voltam itt!
Pedig logikus: ha valaki könyvet akar lopni nem akkor fog próbálkozni vele, amikor a könyvtáros is ott van. Legalábbis... feltételeztem. A könyvtárosok nagyon ijesztőek tudtak ám lenni!
- Persze, nem azért, mert randizásban olyan jól ki tudtam volna segíteni! De nem gyakran hallani olyat, hogy valaki a tartalma és nem az értéke miatt akar ellopni valamit - és mert kalandvágyó szívem vágyott az olyan izgalmakra, amik nem a fejében történtek. - Örülök viszont, hogy nem lett belőle nagyobb baj.
A hangjában volt valami elnéző, amiből magamban arra következtettem, hogy nem lett rendőrségi ügy a dologból. Ez a feltételezés indokolatlan mosolyt csalt az arcomra és megmelengette a szívemet, ezért inkább elhessegettem a saját illúzióim közé.
Csodál...? Óvatos zavarral emésztgettem a szavait, de a hangja nem volt gunyoros, inkább csak mélázó, mint aki nem egészen biztos benne, mit is gondoljon rólam. Én is ezt éreztem vele kapcsolatban, és szórakoztató volt belegondolni, hogy valamiben hasonló véleményen vagyunk.
- Valójában ez így nem teljesen igaz: Mary Grace-szel például kifejezetten jóban vagyok! - vallottam be, finomítva a korábbi kijelentésemen. Hamupipőkét közeli barátomnak tartottam, még ha nem is ismertem túl régóta. Sok mindenben hasonlítottunk.  - De azt hiszem jóval nehezebb megtalálni azokat az embereket akikkel szabadon önmagunk lehetünk, mint azt meséken felnőve gondoltam volna.
Persze már rég nem voltam kisgyerek - de a gyermeteg vágy, hogy ha kapcsolódok valakivel, az valami különleges és mély, bizalmon alapuló dolog legyen, nem múlt el. Talán emiatt gondolhatta azt rólam, amit korábban mondott: az egész életemet úgy éltem, mintha még hinnék a csodákban, az igaz szerelemben és a sírig tartó barátságokban.
- És önnek? Talált már... ilyen embert? - kérdeztem finoman elterelve a szót magamról, egyúttal engedve a kíváncsiságomnak. Valamiért úgy éreztem, hogy ezzel a kérdéssel óvatosan kell bánjak, hiszen nem tudhattam milyen történet áll a bizalmatlansága és a távolságtartása mögött. Annyit tudtam csak, hogy tiszteletben fogom tartani, ha ez nem olyasmi, amit most megosztana velem, ugyanakkor mégis fontosnak éreztem, hogy tudja, nem csak egy unaloműző csevegésre vágyom amíg telik az idő, hanem hajlandó vagyok jobban megérteni őt. Ha szeretné.
- Szerintem szándékosan sosem bántana másokat. - Utólag gondoltam bele, hogy ez talán merész kijelentés volt, hiszen nem ismerjük egymást túl jól és nem is szeretem kivetíteni a saját gondolataimat másokra, mégis volt egy erős meggyőződésem ezzel kapcsolatban. Nem tudtam megragadni, hogy miért, de úgy éreztem, hogy nem olyan rossz ember, mint amilyennek mások gondolják, vagy amilyennek talán ő is gondolta saját magát.
- Bármikor mondhat nemet és megkérhet például arra, hogy maradjak csendben. Természetesen arra is, hogy beszéljek még többet, amit hasonlóan könnyű teljesíteni... - mosolyogtam, mintha csak a korábbi zavaromat próbáltam volna leplezni. - Mindkettőnknek van beleszólása abba, hogyan alakul ez a kapcsolat - mondtam ki mintegy megnyugtatásként, hogy nem feltétlen kell rosszul alakulnia, vagy ha mégis úgy alakulna, az nem egyedül az ő felelőssége. Két emberen múlt.
- Nagyon úgy néz ki - értettem vele egyet a szituációnkat illetően. - De nem hiszem, hogy meg merik kockáztatni, hogy a hotel tulajdonosa a liftben éjszakázzon. Hacsak nem egy összeesküvés áldozatai lettünk és igazából bosszút akarnak állni egyikünkön - kezdtem bele viccelődve a gondolatkísérletbe és közben kicsit arrébb csúsztam a lift padlóján, hogy a férfi mellett a falnak vethessem a hátam. Így már akár mindketten kényelmesen ki tudtuk nyújtóztatni a lábainkat amíg a várakoztunk. - Nyilván rajtam! Ne tudja meg, mennyi ellenséget szerez az ember azzal, hogy betartatja a kölcsönzési határidőket!

Beauty and the Beast

Szépség és a Szörnyeteg

Egy pillanatra kikerekedett, meglepődött szemekkel néztem, majd akaratlanul is elmosolyodtam. Nem értettem, miért vált ki belőlem ilyen reakciókat.
- Nagyon. – Ennyivel tudtam le a válasz-adást, mintegy belemenve az incselkedésbe. Vagy mi a fene volt ez…? Úgy mégis! Elgondolkodtam, ahogy mesélni kezdett. Egy szóval sem említette még nekem az apját, szóval új volt, amit mondott. Rossz anyagi helyzet? Erre felemeltem a fejem. Habár sötét volt, így alig-alig láthattuk egymást, mégis igyekeztem rászegezni a tekintetemet. Hümmentettem, mondhatnám, hogy együttérzően, de nem tudtam, annak veszi-e. Nem akartam sajnálni, de tény, hogy a rossz anyagi helyzet nem egy rózsás szituáció. Megkérdezhettem volna, mi történt, de nem voltam az a fajta, aki túlságosan faggatózott volna.
- Igen. Nem is olyan rég. Azért kezdtem el intézni a kamera rendszert – Magyaráztam, majd ahogy megkérdezte, tudom-e, mit kerestek, felnevettem röviden. Előttem volt az az alak, meg a gyámoltalan ábrázata.
- A könyv címe… „A randizás alapjai 1.” – A fejemet csóváltam. – Egy reménytelen hős szerelmes akarta ellopni, vagy legalábbis elolvasni, hogy fel tudja használni. Érthetetlen az egész – Ráncoltam a homlokomat. Azt már nem tettem hozzá, hogy az illetőt végül némi magyarázat után elengedtem. Nem volt kőből a szívem úgy, mint ahogyan azt egyesek gondolták.
Úgy tűnt, a zavarom nem ragadt át rá. Hallgattam őt és igyekeztem megérteni az álláspontját. Azt, hogy miért mer nyitni mások felé. Főleg felém miért. Sosem voltam hozzá kedves, sőt, a legtöbbször talán gonosz is voltam.
- Csodálom magát. Az egész hozzáállása az élethez, a felfogása… gyermeki és ártatlan – A fejemet a lift falának döntöttem. Elgondolkodtam. Nem tudtam dűlőre jutni abban a kérdésben, meséljek-e életem egyik árulásáról vagy sem.
- Nincsenek barátai? Pont önnek? – Kérdeztem rá meglepve, aztán ahogy a másik kérdésemre válaszolt, nyelnem kellet egy nagyot. A tőmondataiból rájöttem, hogy most ő maga sem tudta hova tenni a helyzetet. Talán a válaszát sem. Talán meg is bánta, hogy nyitott felém?
A szavai valahogy megdobogtatták a szívemet. Furcsa érzés kerített a hatalmába, de valójában nem ez volt az első ilyen alkalom.
- Érdeklődve várom, meddig képes elmenni, Be… - Belle? Nem tudom, miért ezt a nevet akartam kimondani. Gyorsan korrigáltam. – Calla. De vigyázzon. Ne sérüljön meg egy olyan ember miatt, mint én – Megvontam a vállam, aztán megnyomtam egy gombot a mobilomon, hogy fényt adjon újra. Tudni akartam, hány óra. – Van egy olyan érzésem, hogy ma már itt maradunk… - A lányra emeltem a tekintetemet.

↯ 389 szó ↯ battlefield ↯ nagyon gyenge lett, ne haragudj   ↯

- Pontosan! Ugye milyen botrányosan hangzik? - incselkedek, bele sem gondolva, hogy a főnökömmel szemtelenkedni talán nem a legokosabb döntés. Lehet, hogy túlságosan is keresem az embert a pozíció mögött. Vagy csak szimplán rossz vagyok a határok megtartásában.
Komolyabb hangon folytatom, hiszen őszinte érdeklődést hallok a hangjában.
- A könyvek különlegesek számomra. Az édesapám folyton azzal viccelődik, hogy előbb tanultam meg olvasni, mint járni! Bárhova mentem, legalább 2-3 könyvet cipeltem magammal, hogyha befejezném az egyiket, akkor is legyen mit olvasnom. De rossz anyagi helyzetbe kerültünk, el kellett költöznünk és a könyveink nagy részét eladtuk. Onnantól a város könyvtárában éltem, jobban éreztem magam ott, mint otthon - mesélem el, magam sem tudom miért. Talán csak szeretném, ha elhinné, hogy a szenvedélyem nem csak tettettem azért, hogy megkapjam ezt a munkát.
- Megértem miért reagált úgy. Köszönöm, hogy elmondta - mosolygok, de az arckifejezésemre hamar belopja magát az aggodalom. - Betörtek?
Most először hallok erről és hűvös, üres gyanú költözik a gondolataim közé. Ki tenne ilyet?
- Tudja, mit kereshettek? - ezen felül is számtalan kérdésem lenne még, de biztos vagyok benne, hogy mindegyik megfordult Maverick fejében is, talán már a válaszokat is tudja: értékes zsákmányt kerestek, vagy szimplán csak a hotelbe akartak bejutni? A megfogalmazásból nem arra következtetek, hogy sikerült is ellopniuk valamit - annak fel kellett volna tűnnie -, így megnyugszom kissé.
Az irányítással kapcsolatos álláspontját elkönyvelhetném egyszerű hatalmi kérdésnek - talán ezt szerette volna elérni vele, de nem könnyen törődöm bele, hogy ez ilyen egyszerű. Egyelőre viszont ráhagyom, hiszen nem megváltoztatni, csak megérteni szeretném.
A zavart reakcióját látva elnevetem magam, mert azt hiszem átlátott rajtam.
- Igaza van, nevezhetjük naivitásnak is. De nem, nem mondanám hogy félek. Úgy érzem, hogy muszáj bíznom magamban és abban, hogy meg tudom találni azokat, akik megérdemlik a bizalmamat. És lehet hogy menet közben olykor tévedek és később megbánom, vagy megsérülök - ismerem be, mert ezt valóban lehetetlennek tűnik elkerülni - de nem akarom megfosztani magamat a lehetőségtől, hogy megtaláljam azokat, akik tényleg kellenek az életembe...
Igen, ez így hangosan kimondva valóban elég naivan hangzik. Talán mert még sosem árultak el annyira, hogy átértékeljem mindezt? Tudom, hogy az emberek olykor kihasználják vagy cserbenhagyják egymást. De nem akarom elvetni azt sem, hogy mindenki megérdemel egy esélyt. Vagy még egyet. Azt mondják, hogy az emberek a saját hibáikból tanulnak a legjobban és előbb utóbb mindenki hibázik. Amikor megbízok valakiben vállalom, hogy esetleg megsérülök, és ha ez megtörtént, még eldönthetem, hogy vele együtt, vagy nélküle akarok gyógyulni.
Persze ezt könnyű úgy mondani, hogy soha sem gázoltak még át a szívemen. Mi van, ha valójában én is pont úgy védem az enyémet, mint az előttem ülő férfi és eddig észre sem vettem? Szeretem, ha mások úgy érzik bízhatnak bennem, de én vajon képes vagyok támaszkodni másokra, mikor szükségem lenne rá?
- Nem én vagyok a legjobb forrás ebben a témában - vallom be. - Egyedül a könyvekkel van említésre méltó kapcsolatom. - Megvonom a vállam, lassú, lemondó mozdulattal és egy darabig csak figyelem a férfit. Kíváncsi vagyok, hogy őt vajon ki árulta el annyira, hogy azóta jobbnak érzi elzárni a szívét. Mi az ő története? Vajon zavarná, ha megpróbálnám megismerni?
- Igen. - Kibukik belőlem a válasz, mielőtt átgondolnám. Nem biztos, hogy ezt akarta hallani. De összepréselem az ajkaimat, nem vonom vissza, és nem is kezdek magyarázkodni. - Veheti úgy. Ha szeretné.
Nem jellemzőek rám a tőmondatok és a sötétben úgy érzem magam, mint akit lelepleztek. Mintha beismertem volna, hogy a közelében olyan izgatott várakozást érzek, mint a kedvenc regényem folytatását várva.
- De ez egy kiszámíthatatlan játék. Lehet, hogy a következőt is én fogom tenni. És lehet, hogy nem szeretné, hogy megtegyem. De nem ígérem, hogy nem fogok próbálkozni.

Beauty and the Beast

Szépség és a Szörnyeteg

Felvontam a szemöldökömet. Igencsak meglepett volna, ha másnak is többet jelent a hotel, mint nekem. Vagy többet, mint legalábbis sejteni véltem. Kíváncsian fürkésztem a lányt, hátha kifejti, de nem teljesen így lett. Csak a saját álláspontját kezdtem el megismerni, ami majdnem ki is elégítette a kíváncsiságomat.
- Ezt vegyem úgy, hogy akkor is minden nap a könyvtárban lófrálna az engedélyem nélkül? – Oldalra biccentettem a fejem. Ezúttal nem volt semmiféle él a hangomban, csupán érdeklődés. Tényleg ennyire fontos neki ez a hely? Folytatta, így végül is választ adott a kérdésemre. – Nem tervezem kirúgni – Jegyeztem meg végül egy sóhajjal, miközben elszakítottam róla a tekintetemet. – Nem is akartam, de annyira felbosszantott, hogy úgy tűnt, azt a könyvet ellopták… nehéz volt tiszta fejjel gondolkoznom – Tartottam némi szünetet, mielőtt folytattam volna. – De majd a biztonsági rendszer megoldja ezt a problémát. Főleg, hogy valaki valóban betört a könyvtárba nem is olyan rég – Kételkedtem benne, hogy híre ment volna a dolognak, tekintve, hogy titokban tartottam, de most kikívánkozott belőlem ez az információ.
Nagyot nyeltem, mikor a többi dolgozóról kezdett beszélni. Aztán a fejemet csóváltam, de nem is kellett semmit mondanom, tudta, hogy tiltakoznék.
- Ez nem is feltétlen bizalom kérdés. Szeretem én magam kézben tartani az irányítást, ennyi az egész – Na jó, igaza volt. Ha csak egy valakiben jobban bíztam volna… akkor nyilván felosztom a feladataimat. De így nem. Úgy voltam vele, ha el is szúrok valamit, az az én saram és senkit sem hibáztathatok érte. Könnyebb volt így.
Érdeklődve emeltem fel a fejem, ahogy kinyújtotta a kezét. Aztán a homlokomat ráncoltam, mert kezdtem belezavarodni abba, amit mond.
- Nem fél, hogy megsérül, miközben nyitottnak mutatkozik és kitárja a karjait? – A fejemet végül a lift oldalának döntöttem, így vizslatva tovább a szőkeséget. – Ne vegye sértésnek, de szerintem kissé naiv. Nem mindenki olyan, mint ön… illetve úgy fogalmaznék, hogy ne önmagából induljon ki. Van sok rosszindulatú ember a világon, akik előbb ártanak a másiknak, főleg, ha az a valaki már a bizalmába fogadta. Elvégre úgy sokkal könnyebb… - Elég volt egykori barátomra gondolni, akivel végül ellenségekké váltunk. Az utolsó mondatára elgondolkodtam.
- Ezt úgy értsem, hogy ön most megtette az első lépést felém? – Igazából humorosnak szántam a kérdést, de félő volt, hogy tényleg erre gondolt, így csak kíváncsian, érdeklődve néztem Calla-t tovább.

↯ 374 szó ↯ battlefield ↯ hello, szépség  ↯

Máskor is egyedül volt. Ami... igaz. Azt hiszem, hogy sosem láttam társaságban, hacsak nem valamelyikünk körmére nézett éppen rá vagy a hotel kapcsán intézett valamit. Mégis, talán indokolatlanul is azt feltételeztem, hogy a távolságtartása egyik oka pont az, hogy éles határt húz a munka és a magánélete között, hogy a szabadidejét az utóbbinak szentelhesse.
Én lennék az utolsó ember, aki ítélkezne afelett, ha valaki egyedül szereti tölteni a szabadidejét - amiről reméltem, hogy tényleg volt neki, és nem csak az én fantáziámban létezett a hoteltulajdonosok életében is ilyesmi - hiszen én magam voltam az otthonülés mintapéldánya. Szerettem egyedül lenni. Ha valakinek az olvasás az egyetlen hobbija, eléggé felértékelődik az az idő amit kitalált karakterek társaságában tölt és emiatt olykor hajlamos vagyok elfelejteni, hogy igazából nem sok barátom van. Ez talán kínos is lehetne, ha Hamupipőkével nem lennék annyira jóban, de az én értékrendemben egy barát is bőven elég ahhoz, hogy mentse a szociális státuszomat. De van különbség aközött, hogy valaki választja az egyedüllétet, vagy nem marad más választása...
Egy pillanatra meglepett az őszintesége, amivel azt állította, nem jó vezető, és gondterhelten összeráncoltam a szemöldököm, mert nem tudtam eldönteni, hogy ezzel elégedett-e így vagy szimplán csak beletörődött. Nem vitatkoztam vele, mert még én is tudtam, hogy mi a különbség főnök és vezető között - és míg előbbinek egészen kiváló volt, utóbbinak mintha a gondolatát is elutasította volna.
A mosolya váratlanul ért és ösztönösen is viszonoztam, meglepően kellemes érzés volt átadni magam a pillanatnak - egy gondolat erejéig úgy tűnt mintha az ilyen beszélgetések teljesen természetesek lennének kettőnk között, holott ez volt az első ilyen hangnemben folytatott szóváltásunk.  
A bizalmatlansága válasznak hangzott számos ki nem mondott kérdésemre, valamiért mégis olyan érzés volt, mintha egy jeges kéz markolt volna a szívemre. Mostanában sokszor éreztem ezt, mikor olyan események fúrták be magukat a gondolataim közé, amikről határozottan úgy éreztem, egyszer már megtörténtek velem - és nem mindegyik volt kellemes.
- Sajnálom, hogy így gondolja, de sosem vonnám kétségbe, hogy nyomós oka van rá.
Észre sem vettem mikor kezdtem el a kardigánom szélével babrálni, pedig nem voltam ideges - sokkal inkább az ellenkezője. Valamiért azt szerettem volna, ha el tudnám hitetni ezzel a férfival, hogy van még értelme hinni az emberekben.
- És abban is egyetértek, hogy ez elsősorban egy munkahely. De sokunknak nem csak az. - A mosolyom halvány volt és óvatos, ahogy arra gondoltam hogy az itteni munka mennyi ember számára jelent biztos megélhetést, és abban is biztos voltam, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki nem csak napi kötelességből jár be, hanem azért mert a hivatásának tekinti azt amit itt csinál. És az ilyen emberek maradnak.
- Bevallom, bajban lennék, hogyha kirúgna. És valószínűleg sokkal több bajt is okoznék, tekintve, hogy elég erősen elkezdtem kötődni a könyvtárához. Kétlem, hogy hosszútávon kibírnám nélküle - gondolkodom el hangosan.
- Vendégként kellene elviselnie, ami szerintem sokkal rosszabb lenne. Vegye úgy, hogy előre szóltam - nevetek fel röviden, hogy még véletlenül se vegyen komolyan.  De valahogy én sem hiszem el, hogy valóban elbocsátana, és nem csak azért, mert eszem ágában sincs okot adni rá, hogy még egyszer akár csak fontolóra vegye. Hanem mert nem hittem el, hogy Maverick Macnair kegyetlen ember lenne. Hirtelen haragú, szigorú és durva a modora, amin határozottan lehetne csiszolni, de... Nem rossz ember. És a vallomása is csak ezt erősítette meg bennem. Mit mondhatnék...? Imádok nagy jelentőséget tulajdonítani az apró dolgoknak is, és ez a beszélgetés pont ilyen volt. Különleges alkalom, nemde?
- Szerintem minden itt dolgozó tudja, hogy mennyire a szívén viseli a hotel sorsát, már csak abból is, amilyen komolyan foglalkozik vele.  Megtehetné, hogy a feladatai egy részét másra bízza, de tudom-tudom, a bizalom... - Nem felejtettem el mit mondott erről az előbb, és ha őszintén belegondolok, meg tudom érteni. Az emberek olykor ijesztőek – ijesztően önzőek - tudnak lenni.
- A bizalom egyébként kacifántos dolog - kezdek fecsegni, talán azért, hogy teljen az idő, vagy még inkább azért, mert azt mégsem kérdezhetem meg, hogy ki miatt lett ennyire bizalmatlan, bármennyire is szeretném tudni, hogy mi az ami miatt így gondolkodik.
- Valakinek mindig előbb kell kinyújtania a kezét - a mondandóm hangsúlyozásaként óvatosan kinyújtom felé az egyik karomat, anélkül hogy különösebben átgondolnám. – Persze ez nem mindig ilyen egyszerű és megértem azokat, akik nem szeretnek kockáztatni, mert én sem szeretek. De tudja, mit csinálok helyette? - leeresztem a kezemet és felfelé mutatom a tenyereimet. A nyitott tenyér nyitottságot, elfogadást jelent. Őszinteséget. Azt üzeni, hogy "megbízhatsz bennem".
- Csak nyitva hagyom a lehetőséget. A legtöbb ember kész arra, hogy őszinte legyen, ha őszinték vele. Szóval aszerint élek, hogy bízom benne, hogy ha elég nyitott vagyok, akkor meg fogom találni azokat az embereket, akiknek pont az én őszinteségemre van szüksége - szórakozott mosolyom egy pillanatra a kezeimre, majd ismét a férfire téved. Ekkor jövök rá, hogy mennyire elkalandoztam.
- Fogalmam sincs ezt miért meséltem el, nem megtéríteni akarom! Tekintve hogy nekem sincs sok barátom, valószínűleg valamit én is rosszul csinálok... - gondolok bele zavartan. - Csak arra szerettem volna kilyukadni, hogy hiszem, idővel mindenki megtalálja a módot arra, hogy ő hogyan tud bízni. Vagy hogy kiben - feltéve, hogy az illető is szeretné.  – Szóval vigyázzon, mert nem biztos, hogy öné lesz az első lépés.

Beauty and the Beast

Szépség és a Szörnyeteg

Meglepődtem a válaszán, de ez nem ült ki az arcomra. Inkább csak magamban nyugtáztam, hogy talán annyira mégsem utál engem és igazából én sem utáltam őt. Valamilyen szinten vonzott ez a nő, és lehet, pont emiatt voltam annyira ellenséges vele. Ellenségesebb, mint bárkivel ezen a helyen.
- Hm. – Végül csak ennyit fűztem hozzá. Nem akartam rosszmájú megjegyzést tenni és amúgy sem jutott eszembe semmi. Egy halvány mosoly jelent meg az arcomon egy rövid időre, majd megköszörültem a torkomat. – Annyira nem unatkoznék, talán – Elgondolkodtam a szavain, majd a nőre pillantottam. – Az időm nagy részét így is egyedül töltöm, ez miben lenne más? – Ha Calla jobban belegondolt, akkor ő is egyetérthetett velem. Én amolyan magányos típus voltam, aki egyedül elzárva tökéletesen elvolt. Az irodám fogságából intéztem a legtöbb teendőt és csak akkor mozdultam ki onnan, mikor rá akartam nézni az alkalmazottak körmére. Belefeledkeztem néhány hosszabb pillanatra Calla figyelésébe, mielőtt leültem volna a földre. Lesz időnk bőven, nem? Akkor már legyünk kényelmesek… egy kicsit legalábbis.
Leült mellém a kérdésem után, így ennek kicsit megörültem, magam sem tudtam volna megmondani, miért. Ahogy az a kérdés sem tudom, mi volt a részemről, ami kicsúszott a számon. Miért kezdett érdekelni, jól érzi-e magát itt, mikor szinte minden egyes alkalommal megfenyegetem azzal, hogy kirúgom? Oké, egyszer fordult elő, de akkor tényleg nem sokon múlt, hogy ki nem raktam. A válaszát elsőre fel sem fogtam. Örül, hogy az övé a megtiszteltetés? Rövidesen leesik, mire értette, így csak nyelek egy nagyobbat.
- Ebből is látszik, hogy nem vagyok egy jó vezető. Nem törődöm az alkalmazottakkal – Megvontam a vállam, miközben félrepillantottam. Nem tartottam magam rossz vezetőnek, főnöknek, de azzal is tisztában voltam, hogy jó sem vagyok. Ahogy újból megszólalt, a szemem sarkából néztem rá. Mikor a könyvtárról kezdett beszélni, elmosolyodtam. Olyan ismerős, de ja vu érzés ragadott magával; de fogalmam sem volt, miért. Egy pillanatra láttam magam előtt egy barna hajú lányt, aztán ez el is illant. Belle? Mármint, miért jutott az eszembe ez a név? Magam elé néztem, majd vissza és újból koncentrálni kezdtem a szavaira.
- Különlegessé? Hm – Halk voltam, nem akartam félbeszakítani, csak egyszerűen elgondolkodtatott az, hogy ő miként látja ezt a helyet. A továbbiakra megköszörültem a torkomat. – Nem bízok senkiben. Talán maga is így lenne, ha valaha elárulták volna – Rápillantottam. – Ez meg mégis csak egy munkahely. Nem azért vagyunk itt, hogy barátságokat építsünk, hanem azért, hogy dolgozzunk. – A végére megráztam a fejemet. – Nem gond. Most kimondhat bármit, amit szeretne… vegye úgy, hogy ez különleges alkalom – Egy félmosolyt is megejtettem, de aztán ez el is tűnt. Nem tudtam, mi ütött belém, de kezdtem furcsán érezni magam a közelében. Még inkább, mint eddig. Belle. Ez a név visszhangzott a fejemben és nem értettem, miért.
- Egyébként örülök – Sóhajtottam, miközben a telefonom szélével kezdtem babrálni. – Örülök, hogy szeret itt dolgozni, annak ellenére, hogy keményen bánok magával. Nem maga ellen szól, mikor úgy viselkedem, hanem a hely iránti kötődésem miatt van így. Számomra csak a hotel van – Nem akartam hozzátenni, hogy szó szerint nincs semmim ezen kívül, pedig így volt. Sem egy barát, sem egy barátnő, sem semmi. A hotel volt az életem.

↯ 513 szó ↯ battlefield ↯ hello, szépség  ↯

Ha létezne egy képzeletbeli "mi nem dobja fel az emberek napját" lista valószínűleg előkelő helyen szerepelne rajta a "bent ragadni a liftben valakivel, akit még csak nem is kedvelsz" esete, ezért nem különösebben lepődöm meg a bajtársam morcosságán. Tudom, hogy a viszonyunk nem túl rózsás, bár azt nem mondanám, hogy ezzel az állapottal meg is vagyok elégedve. Talán a szerencse így akar csiszolni kicsit azon a 'nem kedvel' részen.
Rajtam ne múljon!
- Nem, nem mondanám rossznak - gondolkodom el egy pillanata a kérdésén de a válaszom végül elég ösztönösen jön. - Sokkal rosszabb lenne, ha egyedül lennék bezárva ide. - És ez még csak nem is túlzás. Nem félek az indokoltnál jobban egyedül maradni a sötét és szűk helyeken, de valahogy egészségesebbnek tartom, ha legalább annyi fény van, hogy olvasni tudjak - akkor bárhol, bármeddig képes vagyok elszórakoztatni magam, ellenkező esetben a szárnyra kapó gondolataim és aggodalmaim idővel frusztrálóan összegabalyodnak. És bár nem mondanám, hogy Maverick-nek semmi köze a kusza gondolataimhoz, a jelenléte elég ahhoz, hogy eszembe se jusson elkalandozni. - És annak sem örülnék, ha maga lenne itt egyedül. Aggódnék, hogy borzalmasan unatkozna - élcelődök.
- Megnyugtató, hogy mindketten meg tudnánk védeni magunkat - szórakozott mosollyal fordulok körbe a lift sötét sarkainak nemlétező fenyegetéseit felmérve. Talán az egyedüllét az egyetlen, amitől jelenleg képesek lehetünk megvédeni egymást, bár én ezt sem tekinteném semmitmondó érdemnek.
Újra a férfire nézek, figyelem, ahogy némi gondolkodás után leül, mint aki beletörődött abba, hogy egy darabig kénytelen lesz itt maradni. Bevallom, azt hittem az első dolga lesz, hogy legalább megsürgesse a probléma elhárítását vagy értesítse a szerelőket - arra semmiképp sem számítottam, hogy még ha rezignáltan is de belenyugszik, hogy beláthatatlan ideig be kell érnie a társaságommal.
Kellemes meglepettségemből az invitálása zökkent ki, így követem a példáját és leülök én is a lift padlójára, az ölembe téve a nálam lévő könyvet. Még mielőtt kitalálhatnám, hogy mivel tartsam szóval, hogy elkerüljük a kínos csendet, ő teszi meg az első lépést én pedig érdeklődve kapom felé a pillantásom.
Jól érzem-e magam? A szavai hamarabb csalnak mosolyt az arcomra, minthogy meg tudnám magyarázni az okát. Biztos vagyok benne, hogy én sem hallottam még tőle soha ezt a kérdést, ezért annyira váratlanul ér, hogy át kell gondoljam mit is felelhetnék erre.
- Örülök, hogy enyém lehet ez a megtiszteltetés - nevetek fel röviden, de a hangom mentes mindenféle gúnyolódástól.
Mikor olyan emberek mutatnak érdeklődést mások iránt, akik látszólag pont hogy mások érzéseivel törődnek a legkevésbé, az másokból talán bizalmatlanságot vagy óvatosságot váltana ki. Szerintem inkább lehetőség. Eddig még sosem láttam ilyen nyílt őszinteséget a férfi arcán, ezért ahelyett hogy elutasítanám vagy elszalasztanám, inkább élek vele.
Naiv volnék?
- Igen, azt hiszem jól érzem itt magam - jelentem ki őszintén és némi gondolkodás után úgy helyezkedem, hogy vele szemben üljek. - A könyvtár... csodálatos. Biztos vagyok benne, hogy ez a város legnagyobb gyűjteménye! Az ilyeneket az emberek manapság ritkán teszik közkinccsé, pedig a hozzám hasonlók enélkül rengeteg ritkaságról lemaradnának.
Meg sem próbálom leplezni a hangomban bujkáló elfogultságot. Amíg könyvekről van szó ha akarnám sem lennék képes visszafogni a lelkesedésem.
- És szeretem a hotelt. Talán ebben nem fog velem egyetérteni, de az itt dolgozók igazán különlegessé teszik. Senki sem hibátlan, viszont nagyon jó emberek - mindenkiről ezt gondolom, akik kitartanak annak ellenére, hogy olykor elég kemény kritikát kapnak a morcos főnökünktől.
- Amilyen jól ért ahhoz, hogy a megfelelő embereket válogassa össze, annyira kevéssé bízik meg bennük - jegyzem meg kissé szomorúan, anélkül, hogy végiggondolnám. Csak utólag érzem úgy, hogy ezzel talán átléptem valamilyen határt a véleménynyilvánításban, hiszen nem arra kért, hogy értékeljem a vezetői képességeit. De nem szívom vissza. - Ez most talán kritikának hangzott, de inkább csak vegye úgy, mint egy kéretlen észrevétel.

Beauty and the Beast

Szépség és a Szörnyeteg

A Sors iróniája volt, hogy együtt ragadtunk be a liftbe. Fogalmam sem volt róla, mit kellene mondanom, vagy hogyan kellene viselkednem. Nem voltunk sosem egy hullámhosszon. Mindig is mások voltunk és számtalan alkalommal szidtam le, amiért akár csak egy aprócska hibát ejtett. Nekem fontos volt a hotel – ez volt az én világom, amit szerettem rendben tartani. Mondhatnám azt is, hogy nekem csak ez volt.
A ránk zúduló sötétségben néhány percig hallgattam, mielőtt megszólaltam volna, megtörve a kínos csendet. Rögtön válaszolt, bár kihallatszott a hangjából egy cseppnyi kétely.
- Remélem. Még lenne mit elintéznem… - Tettem hozzá kissé morogva, majd a lányra kezdtem újra figyelni. Most más volt a légkör köztünk. Nem kellett semmiért leszidnom, nem volt kényszerem az ordibálásra vele kapcsolatban. De ettől még furcsa volt.
- Öhm, igen, ez az egy. De az áramszünet gyanítom, nem csak a liftet állította meg, hanem mindent a hotelben – Tettem hozzá egy sóhajjal, majd a lift falának döntöttem a hátam. A lányra világítottam továbbra is, főleg a kijelentése hallatán.
- Rosszabb? Nem elég rossz, hogy velem van ide bezárva? – Érdeklődtem, de ahogy folytatta és megadta a választ, pislogtam néhányat. – Nem egy törékeny lányra kell inkább vigyázni? Engem nem kell megóvni senkinek semmitől – Megvagyok én egyedül, bár ezt hangosan már nem tettem hozzá.
Lepillantottam a földre, majd némi töprengés után leültem a némileg koszos területre.
- Kényelmesebb így várakozni – Megfordult a fejemben, hogy azonnal hívok szerelőt, de még várhattam vele… hátha tényleg csak egy kis áramkimaradás. A telefont, a fényt bekapcsolva leraktam a földre magam mellé, így bevilágította szinte az egész lift helyiséget.
- Maga nem ül le? – Néztem fel rá, amennyiben még állt. Vártam egy kicsit, hogy leüljön vagy álljon továbbra is, tehát meghozza a döntését, mielőtt újra megszólaltam volna. – Mondja csak… jól érzi magát itt? – Na nem pont itt, velem, egy liftben összezárva, hanem amblokk a hotelben. – Nem nagyon kérdeztem ezt még meg egyik alkalmazottamtól sem, de most eszembe jutott… - Tettem hozzá őszintén, kivételesen mindenféle morgás nélkül.

↯ 326 szó ↯ battlefield ↯ hello, szépség  ↯

Az emberek nagy része mindig is elvarázsolt könyvmolynak tartott, aki folyton „más világban jár” és felesleges dolgokon töri a fejét, de az utóbbi időben kezdem úgy érezni, mintha az egész életem egy másik világban zajlana. Mintha minden, ami velem történik, egy ködös lázálom része lenne, de valójában nem tartoznék ide. Nem egészen.
Az élete egyes szakaszaiban persze mindenki ezt érzi, de rég nem tartom már magam elveszett kamaszlánynak, aki a helyét keresi a világban – úgy hittem már közel állok ahhoz, hogy megtaláljam. Egészen ezidáig.
Mostanában viszont furcsán érzem magam a bőrömben és álmatlan éjszakáim telnek azzal, hogy az elmém sötétjéből felbukkanó különös emlékeken merengjek. Emlékek egy teljesen más világról, egy másik életről, amit néha valamiért sokkal valóságosabbnak érzek, azoknál a mindennapoknál, amiknek a részese vagyok. Tévképzeteim vannak? Gyakran sodor magával a fantáziám, ha túl sokat olvasok, és olyankor komplett világok épülnek fel a fejemben – de ráfoghatom ezt is egy kelekótya hangulatú múzsára? Túlságosan is felkavaró dolgok bukkannak fel az emlékeim között ahhoz, hogy képes legyek figyelmen kívül hagyni.
Talán csak kezd elmenni az eszem. Ezen minden bizonnyal kevesen lepődnének meg.
Azzal telnek a napjaim, hogy a munkámmal igyekszem elterelni a figyelmem elátkozott hercegekről, megbűvölt rózsákról és vérszomjas falusiakról – ami teljesen életidegen tevékenység számomra, hiszen a fantáziám eddig a menedékem és nem az ellenségem volt, de mostanában már abban sem bízok, hogy különbséget tudok tenni álom és valóság között. Ha belegondolok szörnyen ijesztő. És hogy ne gondoljak bele, úgy teszek, mintha kétszer annyira elfoglalt lennék, mint valójában.
Alapvetőleg nem túl sűrűn hagyom el a könyvtárat a munkaidőm alatt, a mostanában történtek miatt pedig még annyit sem, de van a hotelben néhány olyan lakó, akiket ismerek már annyira, hogy olykor személyesen vigyek el nekik egy könyvet, vagy hozzam vissza helyettük a kiolvasott köteteket, esetleg átbeszéljem velük az olvasmányélményeiket egy forró tea mellett. Ez másnak talán feleslegesen megtett köröknek tűnhet, de az emberek rettenetesen hálásak tudnak lenni a legkisebb figyelmességért is, én pedig imádom visszahallani, ha a könyvtár – és egyben a motel – jó hírét keltik. Olyan elégedettséggel tölt el, mintha legalább a saját érdemem lenne és amikor csak tehetem előszeretettel dicsekszem el vele Mavericknek is, abban bízva, hogy egyszer morgáson kívül többre is méltatja a beszámolóimat. Szerintem azt hiszi, hogy minden, ami jó, az a legkevesebb ami elvárható, és nincs benne semmi kiemelkedő.
Mintha szélmalomharcot vívnék egy makacs maximalistával…
Ez a makacs maximalista pedig úgy jelenik meg előttem, mintha a zűrös gondolataim egyenesen megidézték volna. Pedig ha ilyen különleges képesség birtokában lennék, akkor egészen biztos rá tudtam volna venni már arra is, hogy ne nézzen levegőnek, amikor a könyvtárba jön.  Nem tudom mi az ijesztőbb: az, hogy csak akkor figyel rám, hogy ha véletlen valami rossz történik, vagy hogy megfordult a fejemben, hogy többször kéne bajba keverednem, ha emiatt hajlandó szóba állni velem? Szerencsénkre váljon, nem vagyok valami nagy bajkeverő.
Figyelem, ahogy belép mellém a liftbe, megnyomja a saját emeletét jelző gombot és komoran egyeztet valakivel a vonal túlsó felén. Talán azt várom, hogy látok valamit átsuhanni az arcán, bármit, ami arról árulkodna, hogy nem csak én kezdek el megőrülni, hanem az egész világ – ebben az esetben ő biztos sokkal morcosabb lenne, mint én, és egy pillanatig ez egész jó kiindulási pontnak tűnik. De a jól ismert, türelmetlen szemráncoláson kívül, nem látok a vonásai között mást.
Sóhajtva szorítom a mellkasomhoz a kezemben tartott könyvet, megpróbálva elhessegetni az elégedetlenségemet és inkább azt igyekszem megsaccolni, hogy kitart-e a telefonhívás addig, amíg az emeletre nem érünk.
Arra nem számítok, hogy végül a lift lesz az, ami nem bírja ki addig.
Nem gyakran ragadok be felvonókba, ezért a hirtelen ránk zúduló sötét némaságot közel sem érzem szimpatikus fordulatnak. Pár pillanatig csak csendben meredek magam elé a sötétbe, azt várva, hogy minden visszatérjen a normális kerékvágásba. De nem történik semmi. Egyedül a mellettem álló férfi hangja rángat vissza némiképp a valóságba, megnyugtatva afelől, hogy legalább nem egyedül ragadtam be ide.
- Talán nem tart sokáig – jelentem ki bizakodónak szánt hangon a megjegyzésére reagálva, de kimondva sokkal inkább hangzik kérdésnek, mint kijelentésnek.
Ha csak egy egyszerű áramkimaradásról van szó, akkor lehetnek reményeim. Ha a havazás miatt ment el az áram, akkor akár el is kezdhetnék aggódni.
- Csak ez az egy lift van az épületben, ugye? Akkor legalább más nem járhatott így…  - kezdek fecsegni magamat is meglepve és ide-oda kapom a tekintetem, mintha bármi kapaszkodót találhatnék a sötétben. - Igazából lehetne rosszabb is.
Megpróbálom egy mosollyal oldani a saját feszültségemet és a telefonja fényében megbújva magam elé képzelem a kihívó tekintetét, ami csendes kétkedéssel azt kérdezheti tőlem, hogy na mégis hogyan? Ha a meggyőzése csak egy kicsit is eltereli a figyelmemet arról, hogy be vagyok zárva egy sötét és szűk helyre, azzal a férfival, akiről talán azt hiszem, hogy az értelmezhetetlen álmaim szólnak, az már fél siker...
- Egyedül sokkal kínosabb lenne. És így legalább vigyázhatok magára – somolyodom el szelíden, pedig Maverick Macnair eddig egyszer sem adta jelét annak, hogy értékelné a humoromat.
Soha nem lesz jobb lehetőségem arra, hogy ezen változtassak.

Beauty and the Beast

Szépség és a Szörnyeteg

Mióta betörtek a könyvtárba, megállás nélkül azon gondolkodtam, hogy meg kell erősítenünk a biztonsági rendszert a hotelben. Helyesbítve nagyon is fel kell újítani, korszerűsíteni, mert ebből még komolyabb bajom is adódhat, pláne, ha Draculára gondolok, akiről tudtam, hogy még mindig keresztbe akar nekem tenni, amiért az én hotelem lett a népszerűbb, nem pedig az övé. A kimondatlan háborúnkban ő volt az, aki elbukott, de úgy éreztem, nem adja fel teljesen.
- Igen, a héten el kell intézni. Tudok előre utalni, ha szükséges, csak legyen megoldva – Közöltem a vonal túlvégén levő nővel, aki az ügyintéző volt és mondhatni, közvetítő köztem és a cég között. Láttam a liftet, így gyorsabbra kapcsoltam és az utolsó pillanatban a szabad kezemet becsúsztattam a záródni készülő ajtólapok közé, így az újra kinyílt. A lány láttán egy pillanatra kizökkentem, de visszabiccentettem neki és beléptem mellé a liftbe. Megnyomtam a megfelelő emelet gombját és úgy álltam be végül az egyik oldalra.
- Jó napot – Néztem rá újra, majd a vonal túlvégén levő nő visszakérdezett, hogy hozzá szóltam-e. – Nem, nem magának mondtam. Intézze, amit kértem, rendben? És lehetőleg még ma küldjék el e-mailben az elektronikus számlát is. A hotelben mindig van valaki, jóformán itt élünk, így a bejutással nem lesz gond, de hívjanak, mielőtt jönnek – Tettem még hozzá gyorsan, majd még néhány másodperces beszéd után rátért arra, hogy milyen plusz dolgokat tudna rám sózni. Közölni akartam vele, hogy nekem csak az kell, amit kértem, de a lift egy rázkódással megállt, majd ahogy a kijelzőre pillantottam, elsötétült. Aztán a lámpa is. – Bocsásson meg, most le kell raknom. Később visszahívom – Meg sem vártam a reakcióját, kinyomtam a telefont és a gombokhoz léptem, hogy megnyomjam újra, de se kép, se hang. – Áramszünet… – Mondtam ki a nyilvánvalót, miközben a telefonomon megkerestem az elemlámpa funkciót és azzal kezdtem világítani. – Ez is a legjobbkor jön, huh? – Költői kérdés volt, mégis a lányra néztem és valamennyire rá is világítottam, de nem akartam kisütni a szemét a fénnyel, így erre vigyáztam.

↯ 324 szó ↯ battlefield ↯ hello, szépség  ↯

Az utóbbi időben mindent megtettem annak érdekében, hogy elkerüljem Maverick-et. A legutóbbi összetűzéseink koránt sem voltak pozitívnak nevezhetőek ezért inkább nem akartam még véletlenül se belefutni. Nem mondhatnám, hogy megkönnyítettem a helyzetemet a hozzáállásommal, de azért ő sem tökéletes és ezt szerintem mindenki tudja. A legtöbben félnek még csak visszaszólni is neki én azonban az utóbbi időben igen csak nekifeszültem, ami miatt tényleg jobb, ha inkább nem találkozunk. Legalábbis egy darabig amíg nem szükséges, meg aztán akkor is, mikor nagyon muszáj. Szerencsésnek mondhatom magam, hogy ez az utóbbi időben nem történt meg vagy egyszerűen csak tényleg arról volt szó, hogy ő sem kifejezetten rajongott a társaságomért a múltkori húzásom miatt. De azóta se változott a véleményem nem adtam ki volna rögtön a kezei közé a könyvet, amit olyan nehezen kaparintottam meg újra és kis híján szívrohamot kaptam a gondolatától, hogy elveszítettem. Még így is épp elég negatív hatása volt az egészségemre.
A lift felé vettem az utamat az egyik kezemben a forró teámmal, a másikban pedig a telefonommal, amin szokásomhoz híven olvasgattam. Ha nem is egy könyv volt a kezemben, akkor a telefonon böngésztem megállás nélkül. Most például különböző információkat a kutyákról, hiszen mindent meg szeretnék adni a kutyusnak nem szeretném, ha bármiben is hiányt szenvedne egyetlen egy percig.
A lift ajtaja már-már majdnem becsukódott, mikor hirtelen a két ajtó között felbukkant egy kéz. Kicsit olyan volt, mint a horrorfilmekben, de legalább nem borítottam ki a teámat, ami határozottan pozitívumnak számított, de megremegett egy pillanatra a kezemben, amikor újra szétnyíltak a lift ajtajai és a tekintetem hamar találkozott Maverick-ével. Hát azt hiszem ennyit arról, hogy eddig sikerült elkerülnöm. Kínos éveknek érződő másodpercek következnek majd, ahogyan együtt leszünk összezárva. De szerencsére, ha minden igaz mindössze pár emeletig kell kibírnom a társaságát. - Jó napot Mr. Macnair! - Köszönök illedelmesen egy mosoly kíséretében, mintha a legutóbbi konfrontációink meg sem történtek volna.