És megtörtént. Fogalmam sem volt róla, hogy jutottunk el idáig, de nem maradt semmim, csak egy táskába összecsomagolt kacat halmaz, néhány ruhával. Más semmi. Kisemmizett az a szemét alak, akivel az egész életemet képzeltem. Hogy volt rá képes?! Én és az a nagy rózsaszín köd! Mindig mondták, hogy a szerelem vakká tesz, de hogy ennyire?! Hogy lehettem ennyire ostoba?! Mindent ráírattam… azt mondta, hogy a kettőnk érdeke mindez. Mindent ő akar rendezni, ne nekem legyen vele gondom, én csak csináljam, amit szeretek, vagy épp dolgoznom sem kell, mert ő mindent is megtesz. Noha ezzel sosem értettem egyet, hisz nem akartam pusztán eltartott lenni. Sosem tartottam magamat egy pátyolgatásra szoruló kislánynak.
De az ördögbe is! Átvert, csúnyán átvert és semmit sem tehettem ellene! A lakást eladta a fejem fölül, ő maga meg most néhány órája elhagyott. Kidobott, a szó legszorosabb értelmében és elhajtott a furgonjával. Soha nem fogom újra látni, ebben biztos vagyok. Rohadna meg az a szemétláda!
Azt sem tudtam, hogyan fogom fizetni az autóm fennmaradó részleteit… még a lakhatásom is kérdéses volt. Fel kellene hívnom Aurorát? Valószínűleg ő is a fejemhez fogja vágni, hogy ő megmondta. Látta előre, hogy egy szélhámossal van dolgom, de hát a szerelem…
Miért is nem lehet tisztán látni végig, az elejétől a végéig? Soha többé nincs szükségem erre. Engem egy férfi sem fog többet átverni, ezt megígérhetem!
Az, hogy valamit elhatározunk, egy dolog. Az, hogy meddig tartunk ki, pedig egy másik.
A lehető leghamarabb kerestem albérletet magamnak, próbálva kikuporgatni az alkalmi munkák alatt keresett pénzből. Jóformán semmire sem maradt belőle: csak a lakás, és némi étel. Napról-napra éltem… mígnem bele nem botlottam életem következő nagy hibájába.



John Silverbe. Ha azt mondom, hogy újabb rossz döntést hoztam, meglepődik valaki? Én nem! Bár az igaz, hogy itt szerelemről még csak szó sem volt. De azt ígérte, hogy mindent megold.
- Segíthetek neked. És segíthetsz nekem. Mindenki jól jár és nem lesz gondod sem a fedéllel a fejed felett, sem pedig az étellel a tányérodon, de még ezeken felül is bőven marad jussod. Cserébe nem kérek sokat, csak annyit, hogy legyél a szemem és a fülem, és tedd meg, amit néha kérek tőled – Nos, valahogy így indult a kettőnk története. Ó, igen, persze, hogy betévedtem az Argentumba és persze, hogy néhány pohár után hajlandó voltam kinyitni a szám. Sosem volt szokásom sajnáltatni magam, de minden csak egyre rosszabb volt az életemben és egyszerűen csak kijött. Mégsem fogadtam el egyből az ajánlatát. Elmosolyodtam ugyan, majd felszegtem az állam és így néztem rá.
- Nincs szükségem a segítségedre. Nagylány vagyok már, a cipőm is magam kötöm be – Igen, volt egyfajta stílusom és nem voltam rest egy idegennel szemben sem kimutatni a fogam fehérjét. Már ha ez annak számított.
Mégis ő győzött. Elkezdtem dolgozni nála, lett egy állandó szállásom, nem is kellett érte sokat fizetnem. Eleinte a munkával sem volt gondom, néha beugrottam a pultba, kiszolgáltam néhány rossz arcot, miközben kihallgattam, miről diskurálnak és mindezt jelentettem Silvernek. Aztán felfigyeltem arra, hogy egy fiatalabb fiú is hasonló pozícióban van, mint én. Jim Hawkins. Egy fiatal lányra kellett nagyon figyelnie, valami… ja igen. Charlotte la Bouff. Apuci hercegnője félének tűnt, sok pénzzel és tartással. Kicsit furcsa volt Jimet vele látni, miközben két külön világ voltak. De persze, nem azért volt vele, mert tetszett volna neki, hanem mert Silver erre kérte. Nekem mégis gyanús lett és egyre többször foglalkoztatott a két fiatal sorsa. De nem volt tisztem beleszólni, Jim sem árult el nekem semmit soha, ha beszélgettünk egyáltalán.

Aurorával ekkorra már teljesen megszakadt a kapcsolatom. Nem akartam belerángatni ebbe a káoszba, ebbe a sötét világba. Nem volt neki való, még nekem sem annyira, de nem volt más választásom. Kiszállni sem tudtam volna. Sok mindent láttam és kételkedtem benne, hogy Silver csak úgy elengedne – előbb végezne velem, úgy hiszem.



Egy nap Silver az irodájába hívatott. Nem tudtam, mit akar ezúttal, de mentem, amint végeztem a zárással, ahol én voltam a soros.
- Megara. Rendeztem az adósságot, amit rád hagyott a volt barátod és az autód részletei is fizetve vannak, a tiéd – Meghökkentem. Azt várta, hogy megköszönöm? Úgy voltam vele, hogy mindent apránként fizetgetek és lassan utolérem magam. Évek múltán, de… mindegy is. Nem szorultam a segítségére. Fel tudtam volna robbanni, de ehelyett csak mély levegőt vettem. – Cserébe… - És persze, itt jön a buktató! Előre kaptam a fizetséget azért, amit még meg sem csináltam? Ez az aljas, megátalkodott, kétszínű, mocskos…!
Kellett néhány perc, mire meg tudtam szólalni és el tudtam lazítani az ökölbe szorult kezem. Észre sem vettem, hogy a testem így reagált.
- Köszönöm a segítségét, és tisztában vagyok vele, hogy semmit sem tesz ingyen. Mi az ára mindennek? – Nem akartam tudni, mibe rángat újra bele, de kénytelen voltam rákérdezni.
- Az Argentum alapító okirata kell, ami a társtulajdonosomnál, Phil-nél van. – Láthatta rajtam, hogy nem értem az egészet, így folytatta. – Azt akarom, hogy csak az enyém legyen a hely. Ehhez pedig ez az okirat kell, onnantól az ügyvédem megold mindent. A társtulajdonossal nem egyeznek a nézeteink, hát el kell válnunk egymástól – Vállat vont.
A gond ott kezdődött, hogy nem Phil-nél volt az okirat, hanem Herculesnél, akire rábízta. Mintha számolt volna azzal, hogy egyszer el akarják tőle lopni. Úgy tűnt, hosszabbra nyúlik az egész herce-hurca, mint azt elsőre gondoltam. Közelebb kellett férkőznöm Herculeshez, be kellett jutnom a lakásába…



Ismerős lesz a mondat, de azért kimondom: újabb hibát vétettem. Silver egyre türelmetlenebb lett, én pedig egyre mélyebbre süllyedtem valami olyasmiben, amiben nem kellett volna. Kezdtem megkedvelni a Csodafickót. A személyi edzőm lett és túl sok időt kezdtünk együtt tölteni. Randira hívott és én igent mondtam. Már-már úgy nézett ki a dolog, hogy komolyabbra is fordulhatna.
- Megara, meddig várjak még? Elhúzódik ez az egész. Végre tudod hajtani a feladatot, ugye? – Próbáltam kiverni a fejemből Silver türelmetlenkedő hangszínét és arcát, de nem ment. Bosszantott és kétségbe is ejtett egyaránt. Nem tudtam, mit tehetnék. Törleszteni akartam a férfinak, és tulajdonképpen nem is volt más választásom, mint végigcsinálni, amit elkezdtem.
Hagytam, hogy a dolgok magukkal ragadjanak és sodródtam az árral. Hercules mit sem sejtve hívott meg magához, abban a reményben, hogy a kapcsolatunk kiteljesedhet és hivatalossá tegyünk mindent. Élveztem azt az estét, minden percét és pillanatát. Megállítottam volna akkor és ott az időt. Éreztem, hogy a szerelem, mint olyan, újra, megállíthatatlanul magával ragad: esélyem sem volt, de jól tudtam, ez az egész a kezdetektől kudarcra volt ítélve.
Bármennyire is volt szép, ami köztem és Hercules közt volt, aznap véget is ért. Pontosabban akkor, amikor végre rátaláltam arra a bizonyos okiratra és kora reggel leléptem.

A hengeralakba feltekert papír Silver asztalán landolt. Dobtam. Elegem volt az egészből és feldúlt voltam, nem is kicsit. A férfi nagy hidegvérrel kihajtogatta a lapokat és elégedetten vette tudomásul, hogy megvan, amit akart.
- Most már vége, ugye? – Szegeztem neki a kérdést, mire ő felemelte a tekintetét a sorokról.
- Hogy lenne vége? Az adósom vagy… az életed végéig, Megara – Nem tudom, hogy komolyan gondolta-e, vagy csak jól szórakozott azon, mennyire kiborultam. Szerintem pontosan tudta, hogy az érzelmeim el fognak ragadni és meg sem lepte, hogy én ebből is rosszul jöttem ki.
Ezúttal én voltam az, aki átverte azt, aki fontos volt neki.
Hercules, sajnálom, én… nem akartam ezt. De nem volt más választásom…




✦ Én volnék Hádész képességének a másik oldala: azaz az ellentéte. Az én emberségem, hősiességem jelenthet megoldást arra, amit az Alvilág istene tesz. Míg ő szétszakíthatja a kötelékeket, a kapcsolatokat, addig én képes vagyok azokat megjavítani. Újra összekötni azokat, akik összetartoznak.
✦ Apropó, ami még fontos: nem hat rám a képessége. Hádész látja mindenki valódi, mesehős alakját, de az enyémet nem. Számára láthatatlan vagyok és ismeretlen, akárcsak egy kívülálló idegen. Mint egy... hús-vér ember. De én Megara vagyok, Hádész, hát miért nem figyelsz rám?