Calista & Cheryl

Mióta elhatároztam, hogy próbálok változtatni jelenlegi életemen, hát bátorságot is magamba kellett erőltetni. Azért valljuk be nem olyan könnyű a kislányból egy igazi hölgyé virágozni, de Celeste segít nekem. Áldom is érte… és most itt álok Calista üzlete előtt. Hiányzik, nagyon. Főleg a beszélgetéseink még akkor is, ha nem értünk esetlegesen egyet bizonyos dolgokban. Mondjuk itt a bátyám és Vernon ügye is beletartozó, de hát barátnők vagyunk. Csak megtudjuk ezt beszélni, nem?
Nagy levegőt veszek, hogy beléphessek az üzletbe, de nincs nyitva az ajtó. Ekkor veszem észre a táblát, ami konkrétan kitudná verni a szemeimet. Ennyit a bátorságról, de meg is rázom magamat. Nem Cheryl! Nem fogsz meghátrálni. Így fogom a kis fenekemet és leteszem egy közeli padra. Most Calista-nál meghátrálok akkor a végén még Vernon-nál is eljátszom ezt. Az pedig teljességgel megengedhetetlen. Így is pont elég rossz történt a családdal, velem… jöhetne végre valami pozitív is, nem? A teljes boldogság mindenkinek relatív, de nekem nincsenek nagy kéréseim.
Más lehet önző lenne, egyre többet akarna és nagyobb dolgokat. Ami érthető mindenkinek más az értékrendbe, más behatások érik, de mindig találhatunk közös pontokat. Legyen az jó vagy rossz. Így is úgy is olyan emberek fognak körül venni minket, akikre… szükségünk van. Nem? Legalábbis nekem ez a logikám. Elővéve a telefonomat kezdem pörgetni az internetet hátha eltudom ütni az időmet addig ameddig Calista megjelenik. Megakad a szemem egy-egy szép képek vagy csak úgy megnézek egy-egy videót.
Az időérzékem teljesen elvész, ami nem is csoda. Belefeledkezel a telefonodba abból nehezen vakarnak ki. Én nekem pedig most ez könnyebb volt mint görcsölni, hogy mit tegyek, ha szemben állok legjobb barátnőmmel. A „Mindjárt jövök!” tábla még mindig ott fityegett én pedig bő fél órája biztos itt ültem.
Sóhajtok egyet, elteszem a telefonomat és felállok, hogy elindulhassak, ekkor hallom meg nevemet. Ezt a hangot ezer közül felismerem… meg is pördülök úgy nézek szembe a szőkeséggel. Nagyot nyelek majd halovány mosoly elenik meg az ajkaimon.
- Szia Calista… én… - nyelek még egyet, hogy bátorságot vegye kvalahonnan. - Beszélni szeretnék veled, lenne pár perced szabadon? – végül csak sikerül kinyögni mit is akarok. Rá sem jövök, de kapaszkodom táskám szárába mintha az életet mentene és megvédhetne az esetleges visszautasítástól. Nagyon sok minden történt mostanában, csak próbálok tényleg… tartozni valahova, valakihez. Aki észrevesz, szeret feltétlenül és elfogad a hibáimmal. Nem nagy kérés, ugye? Pont ezért határoztam el, hogy Vernon-nak is ideje észrevennie nem vagyok egy kislány már. A szerelem nem könnyű terep, főleg nekem, aki tapasztalatlan. Tisztában vagyok vele, hogy Calista nem feltétlen osztja még mindig a nézeteimet, de tudom kibékülhetünk és… egymás mellett segíthetjük a másikat. Ugye?