Nem egyszerű megosztani a legsötétebb gondolatainkat valakivel. Még akkor sem, ha nincs olyan személy, aki jelenleg közelebb állna hozzánk, mint az, aki éppen mellettünk van. Pont attól félek a leginkább, hogy a gondolataim lesznek azok, amelyek majd elijesztik mellőlem. Nem szeretnék újra teljesen egyedül lenni a világban. Azt hiszem azzal nem tudnék szembenézni.
Gondolkodás nélkül bújok oda hozzá, ahogy magához húz, hiszen jól esik az ölelése. Szeretek velük lenni és ezért rettegem attól, hogy egy napon majd őket is elveszítem és nem látom őket újra. Nem hiszem, hogy azzal meg tudnék birkózni. Emlékek ide, vagy oda.
- Csak.. Valakik lemondtak rólam anélkül, hogy visszanéztek volna, hogy keresnének. Mi van, ha azért nem találtunk senkit, aki foglalkozott volna velem, mert egyszerűen örülnek, hogy megszabadultak tőlem? - Nem tudom, hogy mégis mit csinálhattam olyan rosszul, hogy valaki egyszerűen csak hátat fordítson nekem és soha többet vissza ne tekintsen. Mit tehettem ami ennyire rossz volt? Legalább, ha emlékeznék rá tehetnék az ellen, hogy még egyszer előforduljon. Viszont az emlékeim nélkül semmilyen választ nem kaphatok a helyzetemre és senki nincs, aki megossza velem a titkokat.

Nem olyan egyszerű szavakba önteni mindazt, amit jelenleg érzek talán leginkább azért, mert attól félek, hogy teherré válok a számukra és majd eldobnak maguktól és megfeledkeznek rólam. Hiszen senkinek sem hiányzom így nem látok más magyarázatot rá ennyi idő után, hogy soha nem kelletem nekik. Meg aztán nem is akarnak vissza, akárkik is voltak a családom. Hiszen senki nem keres. Csak egy elfeledett emlék vagyok. Hiszen még én sem emlékszem rájuk, hogy legalább számonkérhessem rajtuk, hogy mi volt olyan rossz bennem, hogy hátat fordítottak nekem.
Habár arcomat maga felé fordítja a kezével, de a tekintetemet továbbra is makacsul lefelé szegezem szinte kerülve a tekintetét, hogy még véletlenül se árulhassa el magát a tekintetem.
Szeretnék megnyílni neki és a szavai is arra biztatnak, hogy ezt megtehetem, de mégis mérhetetlenül rettegek attól, hogy teherré válok majd és nem akarnak többé. Nem köt össze minket semmi sem így egyáltalán nem kötelességük foglalkozni velem. Talán pontosan ez az, ami igazán megrémiszt. Hogy könnyedén eldobhatnak amikor csak kedvük tartja és senkinek sem kell beszámolniuk róla.
- Nem szeretnék teherré válni a számotokra. - Jól esik az érintése, ahogy az arcomat cirógatja és az utóbbi időben tényleg otthon éreztem magam mellettük, de nagyon rettegek attól a pillanattól, amikor mindez véget ér és kiderül, hogy ez az egész csak átmeneti volt a számukra és a számomra is.

Nem szeretnék senki számára teherré válni. Úgy érzem, hogy ez lehetett az oka, amiért ide kerültem és senki nem keres. Mert örülnek, hogy megszabadultak tőlem. Talán annyira rossz volt velem? Annyira szeretném feltenni ezeket a kérdéseket valakinek, de egyedül csak saját magamnak tehetem fel őket és jelenleg koránt sem a legpozitívabb gondolataim kerülnek előtérbe. Vannak ilyen napok, amikor valahogy kicsit nehezebben esik kimozdulni, vagy valamennyire emberként viselkedni és ez a mai is ilyen volt. Néha azt kívánom, hogy bár megszűnnék létezni, de az is lehet, hogy pont ezt kívántam és ezért kerültem ide mindenféle emlék nélkül. Eltűnni nem szeretnék. Legalábbis nem igazából. Egyszerűen csak könnyebb lenne, ha tisztában lehetnék az igazsággal, hogy mégis mi történt és nem nekem kellene összerakosgatnom a darabokat anélkül, hogy meglenne a kirakós minden darabja.
Nem veszem észre a kopogást a fülemben üvöltő zenétől így egy kicsit meg is rezzenek, amikor kinyílik a szobám ajtaja és próbálom leplezni a sírásom nyomait, de hamar megbukok benne, hiszen a könnyeket letörölhetem, de attól a szemeim még ugyanolyan vörösek maradnak, amit még a szobám félhomályában is könnyedén ki lehet venni. Főleg így a kintről beszűrődő fényforrásnak köszönhetően.
- Nem bántott senki.. Nem lényeges. - Rázom meg a fejemet és kihúzom a fülhallgatókat, majd a zenét is megállítom. Nem szeretnék a terhére lenni, mert félek akkor újra a semmi közepén találnám magam teljesen egyedül. Nem akarok egyedül lenni. Nekik pedig aztán tényleg nem kötelességük velem foglalkozni. Csak a jó szívüknek köszönhetően befogadtak és lehet, hogy az egyetlen kérésüket is figyelmen kívül hagyom, de csak remélni tudom, hogy nem akarnak majd magamra hagyni. Igyekszem a lehető legkevesebb problémát szülni.
- Mi történt veled ma? - Érdeklődöm részben őszintén, másfelől pedig azért, mert szeretném elterelni a figyelmet a helyzetemről. Ezért picit kerülöm is a tekintetét, mert nem akarom, hogy a vörös szemeimet láthassa.  

Mindig voltak jobb és rosszabb napok is. Az utóbbi napokban nem volt lehetőségem találkozni Kovu-val így talán az is betett a hangulatomnak na meg persze a gondolataimnak. A szobám sötétjébe burkolódzva fekszem az ágyban, miközben össze-vissza ugrálnak a gondolataim. Ma még nagyon el sem hagytam a szobámat csak akkor, amikor éppen a mosdóba mentem vagy enni akartam. Étvágyam nem volt túl sok szóval beértem egy szimpla müzliszelettel és vissza is tértem a plédem ölelésébe, miközben a kispárnámat szorítottam magamhoz.
Valószínűleg nem segített az állapotomon a jelenlegi hozzáállásom, hiszen időnként könnyek nedvesítették arcomat. A füleimet bedugva kerestem valami zenét, ami igazán a lelkemhez szólhat, de közben nem húz le túlságosan a mélybe. Ismétlésen járt egyetlen egy dal.
Az egésztől csak még hülyébben éreztem magam, hiszen nem szoktam ennyire mély ponton lenni. Mégis a tény, hogy még senkit nem találtunk és senki felől nem hallottunk, hogy keresne valakit, akit elveszített teljesen össze tudott roppantani időnként.
Nem tudom, hogy mennyi ideje lehetek már a szobámban vagy, hogy egyáltalán van-e valaki még itthon. Olyan könnyedén vált ez a hely is az otthonommá, de ugyanakkor itt is bennem van a félelem, hogy majd egyszer elküldenek, mert nem lesz rám többé szükségük. Egyszer már megtörtént és még arra sem emlékszem, hogy mégis miért. Talán majd megunják, hogy nem fogadok szót és azért is találkozgatok Kovu-val, amikor időm engedi. Aztán majd mehetek amerre látok. Vajon akkor sem emlékeznék semmire? Miért nem emlékszem semmire?
A párnámba temetem az arcomat, hogy minden zaját elnyomhassam a sírásomnak, mert nem akarok senkit sem terhelni a problémáimmal. Már csak azért sem, mert nem akarok okot adni arra, hogy esetlegesen elküldjenek majd és újra egyes-egyedül legyek a világban.