– Az már igaz... – hümmögöm elrévedve, de a következő pillanatban Celianra mosolygok. – Hát, mindegy. Most már az vagyok, legalábbis amíg itt vagy, szóval tudod, színészkedj! – Azért reméltem, hogy a szavai ellenére nem fog annyira nehezére esni a dolog. Tudom, hogy időnként elviselhetetlen, erőszakos, akaratos és rettenetesen makacs vagyok, de az elmúlt években azért güriztem, hogy neki álom élete legyen, és nem leszek álszent, nem fogok úgy tenni, mintha nekem nem csurrant-cseppent volna a jóból, de most, hogy tudom, hogy valójában ki is vagyok, az a tény, hogy lementem kutyába egy férfinak, sokkal nagyobb jelentőséggel bír, mint eddig. Ezt nyilván nem kötöm az orrára. Nem tudom, hogy köthetem-e, még nem volt időm átrágni magam a felmerülő kérdéseken, bár nyilván ott motoszkálnak bennem, mint nyughatatlan hangyák.
– Szóval, elmondod, hogy mi történt?
Soha, sem ebben az életben, sem abban, ami most távolinak és álomszerűnek tűnik nem állhattam, ha ellent mondtak nekem, de kevesebbért is veszett már oda fej a királyságomban, így befeszülök Celian hangnemétől.
– Nem engedték? Ugyan már! Engem sem akartak beengedni ide, mégis itt vagyok, nem?! – csattanok fel. – Hogy bízzam rá az életed, ha egy forgatásra sem tud bejutni? – teszem fel a szerintem jogos és logikus kérdést. – Mi a fenéért véded még ezek után is? Mindketten tudjuk, hogy egy lusta disznó.
Meglep, hogy rászorít a kezemre, eddig úgy tűnt, nincs oda az érintésemért, de nem foglalkoztam vele, mert nekem szükségem volt rá. A kérdés valamit átkattint bennem, vagy pontosabb megfogalmazás, hogy én kattanok tőle, be.
– Rózsák – kapok a halántékomhoz, mert olyan éles fájdalom hasít belém, hogy egy pillanatra beleszédülök, noha ülök. – A vörös rózsák a legszebbek, hát nem? Utálom a fehér rózsákat, így jött a gondolat – motyogom összefüggéstelenül, de választ adok a kérdésre velük. Eszembe jut, mennyire dühös voltam akkoriban a világra, és emlékszem az eufóriára, amit akkor éreztem, mikor a tiszteletlen kertész vére színezte a rózsáimat. Sosem múlt el a haragom, idővel pedig csak rosszabb lett. Egyedül Cheshire tudott igazán boldoggá tenni, hiszen megtehetett mindent, amit én nem, például... végezhetett a férjemmel.

A bit of madness is key

Queen of Hearts && Cheshire Cat

Õrültség ez az egész lét… mi ez a hely? Nem, nem is foglalkoztatott ez annyira, mint kellett volna. Talán jobb is itt, így, bármi is történt odaát. De már rémlett valami. Mintha… közöm lett volna ahhoz, hogy idejutottunk. A boszorkány!
Egy kósza pillanatra ütött csak be mindez, mielőtt tova szállt volna. A nőt figyeltem, a megjegyzését, miszerint butaság, amit mondtam. Vállat vontam. Nem voltam annyira rosszul, mint lehettem volna. Éltem, nem? A halálnál nincs rosszabb – mondaná sok tudatlan. De mi van, ha én abban lelném meg a békém?
A kérésre felvontam a szemöldökömet. Sosem volt ilyen kedves velem. Mindig parancsolgatott és utasítgatott. Talán valóban aggódna e négylábú teremtményért? Jó-jó, jogos, nem tudja, ki vagyok! Én sem, hogy az ő álruhája kit rejt.
- A feleségem? – Erre érdekes pillantást vetettem, majd felnevettem. – Nem biztos, hogy akarok bárkinek is a férje lenni. Annak mindig rossz a vége… - Bukott ki belőlem azonnal, át sem gondolva a szavakat, amiket egymás után pakoltam. Nem vele volt bajom, hanem szimplán eszembe jutott, hogy egy kedves, szerető férjet, aki a légynek sem ártana, nemesi egyszerűséggel tettem hűvösre. Persze, nem olyan durván, mint ahogyan azt a Szív királynő tette volna. Nem a fejét vettem. Sokkal inkább a szívét markoltam meg és porlasztottam szét az ujjaim között. – Bocsánat, nem ellened szólt. – A szerepemben kell maradnom. A normális emberi fickóban, aki ártatlan és egy színész életét éli. Mekkora őrültség már!
Talán igaz a mondás: színház az egész világ és benne színész minden férfi és nő…
- Nem fogod kirúgni. Nem megyünk perre. – Jelentettem ki ellentmondást nem tűrően. Bármennyire is kattant be nálam valami, bármennyire is vetekedett bennem a két énem, egy valamit pontosan tudtam. – Solomon nem ártott. Ott akart lenni, de nem engedték. A bűnös a forgatáson volt, de nem a mi emberünk az – Azért az a mondat, hogy a fejét azért nem követelné, szöget ütött a fejemben, de hogyan is kérdezhetnék rá? Mocorogtam, helyezkedtem, aztán tűnt fel, hogy fogja a kezem. Mikor fogta meg? Ennyire kihagyna az emlékezetem? Becsapna az agyam? Lesz még itt baj.
Viszonzom a kézfogást, ekkor és szorosan kicsit.
- Honnan jönnek ilyen gondolatok neked, Quinn? Még hogy fejvesztés… - Érdeklődve kezdtem vizslatni őt, a szemeit, mintha tényleg ki akarnék vagy ki tudnék olvasni belőle bármit. Mondj valamit, te nőszemély… az vagy, akire most titkon vágyok? Gondolok? A Quinn igazából… Queen?

386 szó :) aláfestõ (: lesz ez jobb is

Kő gördül le a mellkasomról, de a görcs a gyomromban nem szűnik. Utóbbi talán nem is miatta van, hanem ez az őrült nap okozza, ami ki tudja, még mit tartogat. Nem szeretem a meglepetéseket, sosem szerettem őket, de a bolondokról közismert tény, hogy hajlamosak meglepő dolgokat produkálni, így megborult elmémben sem bízhatok, hiába az enyém.
A mosolyt, ami egy pillanatra ismerős bizsergést kelt bennem, őszintétlenül viszonzom.
– Ez a legnagyobb butaság, amit ma hallottam, pedig hidd el nekem, mozgalmas egy napom volt – paskolom meg a kezét, aztán megragadom azt a széknek gúnyolt hokedlit, amit az éjjeliszekrény alá suvasztottak be és közelebb húzom, hogy le tudjak rá ülni. A másik kezem még mindig Celianét fogja, már ha egyáltalán ő vevő rá. – Mondd el, mi történt. – Magam sem tudom, hogy ez kérés vagy parancs volt-e, de mit számít? – Oh, csak hogy tudd: a feleséged vagyok, ha bárki kérdezi – jut hirtelen eszembe, de nem érzem azt a kéjes elégedettséget, amit akkor, mikor a buta libának hazudtam ezt, sőt mintha zavarban volnék kissé. Voltam már házas – jut eszembe. Kedves, jó férjem volt, aki soha egy légynek sem ártott. Bármit megtehettem, amit csak akartam és ő ugyanazzal a jámbor kedvességgel nézett rám akkor is, mikor vörösre festettem a rózsáimat a szolgálói vérével. Istenem, mennyire gyűlöltem! Eszembe jut az is, aki végül megmentett ebből a boldogtalanságból és mérhetetlen sóvárgás tör rám, szinte fojtogat, így megpróbálom elhessegetni Cheshire képét. Csak addig, míg egyedül maradok, azután átengedem magam az őrületnek, de most dolgom van, cicuskám!
– Szörnyen festesz – simítom meg az arcát, talán kissé tolakodóan, de fel sem tűnik, hogy másképp néz rám. A majdnem tragédiával végződő balesetére fogom. – Meg kell beszélnünk, hogy mit kezdünk Solomonnal. Vállalhatatlan, hogy képes volt magadra hagyni, nem ezért fizetjük! – kezdem fortyogva. – Szerintem a legkevesebb, hogy kirúgjuk, de részemről egy per is belefér – folytatom még zabosabban. – Őrüljön, hogy a fejét nem követelem – fejezem be egészen ingerülten. Már csak azért is megérdemelné, mert az idióta fivéremre emlékeztet...

A bit of madness is key

Queen of Hearts && Cheshire Cat

Benyugtatózott az az átkozott nőszemély. Nem tudtam, ki volt az pontosan, de már az sem lepett volna meg, ha kiderült volna, ő mérgezett meg. De tulajdonképpen, várjunk csak! Bárki is tette, talán pont azt akarta elérni, hogy végre felébredjek. Rádöbbentem végre, ki volt mélyen eltemetve bennem. Az őrült, csacska macska, aki az élete árán is oltalmazná az ő Királynőjét… egy a gond. Fogalmam sem volt arról, ebben a világban ki az én Királynőm. Meg kellett találnom.
Ahogy ezen törtem a fejem és oldalra néztem, felfedeztem, hogy hoztak be nekem ételt, de az is feltűnt, hogy valaki már beleevett.
- Az emberek kiábrándítóak… - Megráztam a fejem, majd inkább pihenni kezdtem. Bármennyire is jó lett volna lelépni és felkutatni a Királynőt, még nem volt annyi energiám, hogy sikerüljön.
Quinn hangja meglepett, habár nem kellett volna. Együtt dolgoztunk és be kell valljam, jó menedzserem volt. Talán egy kicsit annál több is… eddig a pontig. A Királynőé volt a szívem és nem adtam másnak. Felé fordítottam a fejem.
- Quinn. – Fürkésztem néhány másodpercig, mielőtt újra megszólaltam volna. – Ne aggódj, csak egy kis karcolás. Rendben leszek. Nem mintha kérdezted volna – Tettem hozzá egy mosollyal és még fel is nevettem röviden. Nem is tudom, miért. Lényegtelen. – Engem nem lehet olyan könnyen megölni… - A halálról beszélni nem okozott gondot. Szinte már-már kihallatszott a hangomból, hogy tetszik is a téma. Azonban jól tudtam, lepleznem kell, milyen vagyok valójában. Nem fedhettem fel a titkom, azt, hogy ki vagyok és mit tettem. Legfőképp azért, mert nem tudhattam, kivel állok szemben.
Csak a Szív Királynőnek tárhattam fel magam. Másnak aligha.

261 szó :) aláfestõ (: lesz ez jobb is

Ha valamihez, hát egy vulkánhoz hasonlítanám magam, ami eddig szunnyadt, talán időnként forrongott is kicsit, de a mai nappal kitörni készült. Az emlékeim olyan dühöt hoztak magukkal, amit régen nem éreztem. Szó szerint ölni tudtam volna, de ideát – felháborító módon – nem voltam királynő, aki csak úgy lecsapathatja akárki fejét, pedig lett volna néhány potenciális jelöltem kivégzésre, és akár én magam is tetszelegtem volna a hóhér szerepében, de egyelőre nem a csőcselékkel akartam foglalkozni, annál sürgetőbb dolgom akadt. Miután leráztam a doktornőt, elindultam a kórházba és nagyjából az első sarkon meg is bántam, hogy nem vártam meg a sofőrt, hanem gyalog vágtam neki az útnak, ugyanis az egyik bokor mellett elhaladva, mintha... egy kék hernyót láttam volna. Meg is torpantam, de mikor odafordultam, Abselom persze nem volt sehol. A kórház ajtajában pedig egy pikk katona tisztelgett nekem. Tegnap még értetlenül álltam volna a dolog előtt, most azonban csak legyintettem és a legnagyobb lelki nyugalommal állapítottam meg, hogy megőrültem. Vagy inkább visszaőrültem? Úgy értem, az elásott, eltemetett, elfeledett vagy csak elvesztegetett emlékeim nélkül is őrültnek tartottak jó páran, de most már tényleg az voltam, a régi, őrült önmagam összekeverve egy józanabb önmagammal. Ebbe belefájdul a fejem. És ezen hetykén rágózó, nyafogós hangú recepciós liba sem segít.
– Sajnálom, de ön nem hozzátartozó, így nem adhatok ki információt Mr Yaxley állapotáról, továbbá nem engedhetem be.
Szívesen leüttetném a fejét, ehelyett mézesmázos hangon újra elismétlem, amit az imént, de már tikkelő szemmel:
— Az ügynöke vagyok, én vagyok beírva kontaktnak és ha nem engedsz be, azt megemlegeted!
– Ne fenyegetőzzön – hápogja. – Nem látok ilyen adatokat, úgyhogy legyen szíves és...
– A felesége vagyok – bököm ki ingerülten hirtelen, mert jobb nem jut az eszembe és tőlem egy köpésnyire éles szikékkel teli kocsit tolnak el. Tudom, hogy ebből a hazugságból még később óriási botrány lehet, ha a csaj elhíreszteli, de momentán a presztízs az utolsó, ami izgat. A lány elmosolyodik és ciccegve válaszol:
– Ez nem igaz. Mindent tudok Mr Yaxleyról, azt is, hogy szingli.
Ismerem ezt a nézést. Celian őrült rajongói szoktak ilyen képet vágni a dedikálásokkor, ők azok, akik sírva esküdöznek, hogy sosem mosnak többé kezet, mikor egy fotó erejéig hozzá érhetnek és mindeközben arról álmodoznak, hogy Cel a semmiből beléjük szeret vagy épp... elrabolja őket. Unalmas perceimben róla szóló fanfictionökkel szórakoztatom magam, mialatt ő békésen durmol az oldalamon meztelenül – jót tesz az egomnak.
– Új hírforrást kellene keresned, szívem, Mr Yaxley nem szingli és ha tovább bosszantasz kirúgatlak. Mondd el, melyik szobában találom! – parancsolom. Nem tudom, hogy ez, vagy az eszelős tekintetem van-e rá nagyobb hatással, de végül kelletlenül elárulja a szobaszámot.
Háromszáztizenhárom, második emelet. Nem várom meg a liftet, már csak azért sem, mert tartok tőle, hogy a halott férjem ott teázna és arra momentán nem állok készen, így inkább a lépcsőn robogok fel. Nem könnyű megtalálni a szobát, de mikor végre odaérek, kopogtatás nélkül szinte berobbanok rajta és minden szörnyűségre felkészülve szegezem az ágyon fekvő férfira a tekintetem. Ugye él? Ugye jól van?
– Celian? – szólítom meg óvatosan, mikor az ágy mellé érek, hogy ha alszik, ne ijesszem meg. A francba. Meg kellett volna kérdeznem, milyen állapotban találom.