Sophie & Pitch Black

Come little children

Sophie ajánlatára elmosolyodtam. Valóban milyen naiv és ártatlan volt a testvéréhez képest. A lány még csak annak a kornak a küszöbén állt, amelybe a bátyja igencsak belegyalogolt. Nem mintha problémának tartottam volna, hiszen a meginghatatlan hit olyasmi erővel rendelkezett, amelyet megfelelő irányba terelgetve a hasznomra fordíthattam. Jamie tele volt kétellyel és fájdalommal, ő másfajta megközelítést kívánt, mint a kishúga, de egyáltalán nem bántam a Sophie-val való színjátékot. A reakciói időnként megleptek, nem tudtam őket mire vélni, de eltűrtem magam mellett.
- Ugyan, csupa unalmas papírmunka – legyintettem mosolyogva, utalva arra, hogy egy bankigazgató élete rémesen monotonnak számított. Kivéve, ha mellette az illető a környezete félelméből táplálkozott és sötét terveket szőtt az éjszakában. – Az én világom kevésbé hideg és fagyos. A falevelek örökké színesek, sokat esik az eső, a reggeli és éjszakai köd már-már mindennapos barátja az embernek. Másokat talán lehangol az időjárás, de én már megszoktam a borúját.
Nem fejtettem ki ennél részletesebben, hogy merre talált engem, azért bizonyos információkat nem osztottam meg vele, jobban kedveltem az ártalmatlan féligazságokat vagy hazugságokat.
- Egyszer talán meg tudsz látogatni, ha leomlanak a falak – tettem hozzá töprengve, azonban a feltételezésem igencsak hamisnak tűnt. A falak azóta álltak, mióta világ a világ, és úgy éreztem, hogy Calypso nem mostanában tervezett felkelni, pedig talán ő rendelkezett volna akkora hatalommal, hogy átkelhessek a falakon. Nem mintha annyira szükségem volt rá, amikor beköszöntött az éjszaka, mind a négy város a játszóteremmé vált. – Nem tudom, hogy mennyire lennél fogékony az álomjárásra. Tehetünk majd rá próbát.
Azonban sokkal fontosabbnak tűnt az elméjébe férkőzni és megtudakolni mindent a kis barátaimat illetően.
- Ó, Brodie. Ismerem őt is. Borzasztóan kiállhatatlan kölyök, de tudok róla egy s mást, mivel ököl helyett visszavághatnál neki – mosolyogtam rá cinkosan, miután elmesélte, hogy szegény Jamie-t már megint bántotta valaki.
- Tudod milyenek a kamaszfiúk, ők soha nem fogják elfogadni a segítséget, még akkor sem, ha testvérük nyújtja a segítőjobbot – sóhajtottam fel, színlelve, hogy osztoztam a fájdalmán és az aggodalmán, de a titkon örültem annak, hogy a tervem megfelelő irányba haladt.
- Szeretnéd, hogy esetleg megpróbáljak én beszélni vele? Ne aggódj, nem árulnám el neki, hogy tőled tudom – fektettem a mellkasomra a kezemet, mint aki ünnepélyes esküt készülne tenni. Valójában, Sophie akár megkért arra, hogy beszéljek a bátyjával, akár nem, mindenképpen terveztem egy találkozót Jamie-vel.
Figyeltem az apró rezdülésekre a meséi közben, éreztem a levegőben vibráló haragot, aggodalmat, amely idővel csitulni kezdett, ahogy témát váltottunk.
- Ha elmondod a szüleidnek, hogy csak kiálltál a testvéredért, azért is büntetést kapsz? Nem túl logikus – ráncoltam össze a homlokomat, táplálva egy kicsit Sophie-ben az ellenérzéseket a szülei iránt. Nem mintha meglepődtem volna a szigorú szülőkön, nem egy példát láttam már rájuk a valóságban. – Egyébként, nyugodtan mondd meg a szüleidnek, hogy bankot rabolni sokkal nehezebb, mint hinnék.
Én már csak tudtam, hiszen egy bankot vezettem. A szavaimat mégis inkább fanyar humorba csomagoltam. Nem terveztem elismerni, hogy mennyi pénz folyt át a kezeim között.
- Attól függ milyen álom. Először én is csak egy idegen voltam számodra, nem igaz? – löktem meg a vállát játékosan, úgy téve, mintha a nagytestvére volnék – ha már a valódi nem állt mellette -, és igyekeztem beljebb terelni őt az álom epicentrumába.
- Én egy ideje már nem hiszek a Mikulásban, de azért kedves hasonlat. – Összekulcsoltam a kezeimet a hátam mögött, miközben felidéztem magam előtt North bamba arcát. Ő azt állította, hogy meglátta a csodát a világban, szerintem pedig egy nagyra nőtt kisbaba volt, semmi több. Sandy említésére azonban megráztam a fejemet. Ismertem Homokembert, de nem akartam bevallani, így egy másik ismerőst emlegettem fel.
- Nem, egy valakit ismerek még, aki Álomjáró, de őt Billnek hívják – emlegettem az egyik ismerősömet, akivel remekül szoktunk szórakozni mások nyomorán. Erről természetesen Sophie-nak nem kellett tudnia addig, amíg ő maga rá nem kapott az ízére.
- Hunyd le a szemed, ha úgy egyszerűbb. Képzeld magad elé, amit álmodni kívánsz. A formáját, a színét, a tapintását, ha van akkor az illatát. Minden apró részletét idézd fel magad előtt, aztán ha kinyitod a szemeidet, akkor előtted kell lennie. Semmi másra nincs szükséged, mint a saját képzelőerődre. Ha tudatosan álmodsz, akkor ebben a világban bármire képes vagy – magyaráztam neki az álmodás alapjait, amely olyan volt, mintha varázsolna, azzal az apró kivétellel, hogy mindez az ő piciny fejében történt meg. Az elméjének a játékáról szólt az egész, de azt véletlenül sem árultam el, hogy a tudatos álmodással többre is képes lehetett. Azt akartam, hogy játékként tekintsen erre a tudásra, nem pedig fegyverként.
- Még gyerekként tanultam egy másik Álomjárótól, aki véletlenül bukkant fel egy rémálmomban. Ő segített leküzdeni a félelmeimet – feleltem neki csendesen, miközben felidéztem magam előtt az elődjeimmel összemosódó emlékeket. Nem csak a saját tudásommal és emlékeimmel rendelkeztem, hanem másokéval is, de ez az én saját titkom volt, amelyről senkinek nem beszéltem.
- Semmi gond, a legjobbakkal is megesik – viszonoztam a mosolyát, miközben összekócoltam a haját. – Nos, mire szeretnél akkor először felszállni?

805 szó •••    ••• youtube

Ha a valóságban lennénk, nem lennék ennyire közvetlen. Ez is nyilvánvalóvá teszi, hogy nem ott vagyunk, ugyanis nem szoktam idegen pasasokat ölelgetni. Jó, egyszer benéztem az áruházi Mikulást, de mentségemre szóljon, hogy megszólalásig hasonlított az igazira! Fogalmam sincs, honnan szedhették azt az orosz fickót, de talán jobb is, ha nem tudom.
Ő nem idegen – emlékeztetem magam vidoran, mikor vége az ölelésnek –, igaz, nem is ismerős, de nem idegen. Olyan, mint egy képzeletbeli legjobb barát, akit én találtam ki. Talán így is van. Kitaláltam magamnak őt, hogy legyen kivel megosztanom azokat a doldokat is, amiket még a legjobb barátaimnak és a családomnak sem merek elmondani, ez... logikus, de annak itt most semmi helye, így el is engedem a gondolatot.
– Ha sok a dolgod, én is meglátogathatlak. Kíváncsi vagyok a te világodra – intek körbe jelezve, hogy ez én vagyok. Legalábbis ma.
A napom felidézése hatással van az elmém kreálta világra: a különböző intenzív impulzusoktól egy-egy villanásnyi időre átszínezi az eget, vagy elakasztja a dalt, ami végtelenül ismétli önmagát. Ő kiragadja a kérdésével a piszkálódást, bennem pedig elszabadul a haraggal vegyes elkeseredettség, amitől feltámad a szél és megnyikordulnak a hinták. Én ebből semmit sem érzékelek, legalábbis azt hiszem.
– Egy idióta izomagy a suliból, Brodie-nak hívják – kotyogom ki teljesen gyanútlanul, de ugyan miért is jutna eszembe, hogy ne tegyem? – Első óta piszkálja Lout. Undorító – rázom meg magam, mert a srác gondolatától is kiver a víz. – Lou mostanság már nem áll ki magáért – osztom meg vele ezt is. – Igazából megijeszt. Kezd eltávolodni tőlem, pedig én mindent megteszek azért, hogy higgyen. Ma is kiakadt és nem a seggfej Brodie-ra, hanem rám, amiért "beleszóltam". – Élesen kifújom a levegőt. Fel vagyok dúlva ettől az egésztől, de hihetetlenül jó érzés valakivel kertelés nélkül beszélni róla. Általában mindent Rose-ra szoktam zúdítani, a barátságunk a második legjobb dolog, ami történt velem – az első hely az Őrzőké, de fix, hogy Rose nem bánná, ha tudná, milyen kalandban volt részünk –, de nem akarom, hogy dilisnek tartson – mármint ennél is dilisebbnek –, így legfeljebb elnagyolva osztom meg vele a bátyámmal kapcsolatos félelmeimet.
– Az szuper volt – vidulok fel rögtön, mikor áttérünk a hokira. A para atmoszféra egy pillanat alatt szűnik meg, a nem messze lévő pálya dudája pedig felharsan, mire a nem létező közönség üdvrivalgásban tör ki és még a nevemet is hallani vélem a kántálásban. – Kicsit fájt a kezem, de szerencsére nem tört el, mikor behúztam a srácnak. Az edzőm tök jó fej volt, szóval egész jól ért véget a nap. Holnaptól mondjuk biztosan szobafogságban leszek, amiért kiszöktem az elzárásról, de végülis egy szavuk sem lehet, edzésre mentem, nem pedig... bankot rabolni – tárom szét a karjaimat drámaian.
Kíváncsian hallgatom a válaszát és egyáltalán nem ütközöm meg azon, amit mond. Teljesen normális dolog álmok között járkálni. Itt az.
– Elég fura lehet, ha az álmaidban jár egy idegen – kúszik grimasz az arcomra. Elfog a szorongás, mert valahol mélyen, akaratlanul is felfedezem a hátborzongató összefüggést, de képtelen vagyok racionálisan megítélni, átgondolni vagy reagálni rá, így mosolyt varázsolok az arcomra. – Tényleg sok dolgod volt. Olyan vagy, mint a Mikulás, csak te... nem ajándékokat viszel a világ összes gyerekének egyetlen éjszaka alatt, hanem megjárod az álmaikat. Emlékeztetsz egy barátomra. Vagyis... sosem találkoztam vele, mármint Sandyvel, de Lou mesélt róla is. Nem ismered véletlenül? – jövök izgalomba. A nagy számok törvénye alapján nem kizárt, hogy két ilyen álom-pasi ismerje egymást.
A kérésében sincs semmi furcsa, elvégre teljesen normális dolog azt kérni valakitől, hogy álmodjon valamit, nem?
– Hát... ha elmagyarázod, hogy hogyan csináljam... – Egy pillanatra lemaradok, de aztán sietve felzárkózom hozzá és követem. – Csak képzeljem el és kész? Esetleg csettinteni is kell? Nincs egy "Hogyan álmodjunk hullámvasútat" kézikönyv kezdőknek? – duruzsulom, mert ha izgulok, mindig beszédesebb leszek. – Te kitől tanultad ezt meg? – jut hirtelen eszembe egy egyébként nagyon is ésszerű kérdés. Nem tudom, hogy a valóság logikájának befurakodása tehet-e róla, de megváltoznak a tónusok, mintha az egész helyre valami sápadt  instagram filter borult volna.
Nem hiszem, hogy elszalasztottuk a bemutatkozást, egyszerűen csak nem emlékszem rá. De miért nem?
– Sajnálom. Nem tudom, mi lehet velem, de elfelejtettem. Pedig nagyon tetszik a neved ám. – Kiengesztelőnek szánt mosolyt küldök felé, ami általában be szokott jönni. Remélem, most is.  

Sophie & Pitch Black

Come little children

Nem szerettem az édes álmokat. Túlságosan cukormázzal borítottak voltak, színesek-szagosak. Hiányzott belőlük az izgalom, a félelem, a sikolyok hada. Mégis, ha közel akartam kerülni Sophie-hoz, akkor kénytelen voltam elviselni az időnként gyermeteg vagy lányos álmait. Mégis, remekül bújtam a barát szerepbe, az arcomról nem tudta leolvasni, hogy mennyire viszolyogtam ezektől az álomképektől. Egyetlen érintésembe került volna átfordítani mindent az ellenkezőjére, de a lány szerepelt a terveimben, így nem ijeszthettem rá. Ez természetesen nem jelentette azt, hogy a szomszéd szobában fekvő bátyjának ne okozhattam volna rémálmokat.
Így hát engedtem neki, hogy átöleljen. Furcsa, szokatlanul kellemetlen érzés egy ölelés egyébként, így ha jövőben elkerülhető lenne, azt kifejezetten tudnám értékelni. Lassú, tétova mozdulattal paskoltam meg finoman a hátát, mielőtt még elhúzódott volna.
- Sosem lehet elég dolgom ahhoz, hogy ne ugorjak be akár pár percre, vagy ne oldjam meg a látogatást – mosolyodtam el. Megtehettem volna, hogy órákig fenntartatom vele ezt a világot, és neki pillanatoknak tűnt volna, de abba az illúzióba is ringathattam volna, hogy perceket töltöttünk csak együtt, mégis óráknak tűnt számára. Aki nem igazodott ki az álomvilágban, annak rejtélyes, érthetetlen tudománynak tűnhetett az, amit az öreg Sandyvel űztünk.
- Ki volt az, és miért piszkálta a bátyádat? – kíváncsiskodtam, hiszen minden apró információmorzsa hasznos lehetett a tervem felépítéséhez. Azonban, amikor azt kezdte el taglalni, hogy büntetést kapott és megszöktették, nem tudtam megállni, hogy ne nevessem el magam. Igen, ez a lány tudta miként kellett szórakozni. Kár, hogy a múltban rossz oldalra cibálták, de nem gond, most itt voltam, hogy egyengessem az útját.
- Milyen volt az edzésed? – érdeklődtem tovább, bár a korábbi elmesélései alapján egy mérkőzés sokkal izgalmasabbnak tűnhetett.
- Nekem? – nevettem fel vidáman. Elmesélhettem volna neki, hogy milyen unalmas banki feladatokat láttam el, hogy mentális hadviselést folytattam néhány dolgozóm iránt, vagy éppen ki kellett rúgnom az IT-s embereim egy részét, de akár említhettem volna a késő délutáni kávézást Oliviával, ahol megállapítottam, hogy ennek a nőnek a lelke még a kávémnál is feketébb volt, és ez imponált. Helyette azonban ennyit mondtam: - Utaztam. Álomról-álomra. Láttam kellemes álmokat, gyermeki álmokat, vidámakat és szórakoztatóakat, álomokból szőtt légvárakat, de akadtak köztük rémálmok is, amik ellen menekülnöm kellett. Veszélyes dolog az álomjárás, ha nem vagy gyakorlott benne.
Még csak nem is hazudtam neki, hogy azt írtam le neki, miként jutottam el hozzá. Nem tudtam csak úgy, rákapcsolódni bárki elméjére, először egy közeli ember álmába kellett belépnem, utána pedig a többi már gyerekjáték volt számomra.
A kérésének eleget téve körbepillantottam, és felmértem a lufik által tarkított terepet, amely az álombéli törvényeknek megfelelően sosem telídött el léggömbökkel. Végigpásztáztam a játékokat, egy pillanatra azt kívánva, hogy bár lenne itt egy kísértetkastély, de mivel továbbra sem ronthattam el az álmait, így lemondóan felsóhajtottam.
- Arra gondoltam, hogy felülhetnénk egy hullámvasútra, de ahogy látom, az kimaradt. Mi lenne, ha megpróbálnál álmodni egyet? – javasoltam neki, hiszen ha én manipuláltam volna nagymértékben a környezetet, annak nem lett volna jó vége, így csak a hátam mögött összekulcsolt kezekkel indultam meg a játékok irányába, amikor utolért a következő kérdése.
- Ó, elnézést, ha eddig elmaradt volna a bemutatkozás, az én nevem Agnar – fordultam az irányába, miközben megejtettem a bemutatkozást. Számtalan nevet mondhattam volna neki, hogy miért éppen ez jutott eszembe? Talán csak túl sokat olvasgattam északi mitológiáról a napokban, és ez a név megragadta a figyelmemet. Azt azonban mindenképpen el akartam kerülni, hogy összekössön engem a Nyugaton található bankárral, hiszen az csak egy álca volt a sok közül. A lánynak nem kellett tudnia arról, hogy a Rémálmok Királyával barátkozott.

574 szó •••    ••• youtube

Nem tudom, hogy álmodok, pedig nyilvánvaló. Azóta nem jártam vidámparkban, hogy kilenc éves koromban bezárták azt a helyet, ahova minden születésnapunkon elvittek a szüleink engem és Jamie-t. A körhintán mindenki a csodaszép egyszarvún akart ülni, de én inkább az ütött-kopott nyuszit választottam, mert a barátomra emlékeztetett. Sírtam, mikor elvitték és a helyére szupermárketet húztak fel.
Ez a vidámpark furcsa. Nem állnak hosszú sorok a játékoknál, nem kezeli senki sem a gépeket, mégis zsibongás tölti meg helyet. Hatalmas, színes lufik szállnak a rózsaszín égen és mindenhonnan Snow Wife American Horror Showjának a refrénje szól, mintha beragadt volna a lemez. Van jéghoki pálya is, hatalmas kivetítővel, amire a csapatom neve van kiírva óriási neon betűkkel: Frostcall Snowballs, alatta pedig a meccs állása: 200-0. Beleszimatolok a vattacukor illatú levegőbe és épp elhatározom, hogy szerzek egyet, mikor meghallom az ő hangját.
Nem tudom, hogy ki ő, de az álmom logikátlanságába belefér, hogy egy kérdés megválaszolatlan maradjon. Csak azzal vagyok tisztában, hogy nem először bukkan fel, mondhatni, már ismerős.
– Te vagy! – vidulok fel és mint egy régi barátot ölelem meg, pedig a nevét sem tudom. – Nem hittem, hogy ma eljössz, azt mondtad, sok a dolgod – húzódom el mosolyogva. A kérdésén töprengenem kell, nehéz felidézni a valóságot, de történetesen mozgalmas napom volt, így elmesélem, ami eszembe jut: – Hát, ma verekedtem. Megütöttem egy srácot, aki Jamie-t piszkálta. Ő a bátyám, tudod... és büntetést kaptam, de egy másik srác segített megszökni. Nagyon izgalmas volt. És... volt ma edzésem is – összegzem nagyon koncentrálva, mert nem olyan egyszerű, mint az ember gondolná. – Na és neked? – fürkészem kíváncsian. Általában arctalanok álmomban az emberek, még azok is, akiket úgy ismerek, mint a tenyeremet, de az övé úgy rajzolódik ki, mintha csak igazi lenne.
– Válassz te – indítványozom. – Olyan jó, hogy sehol sem kell sorban állnunk, mintha az egész a miénk lenne! Mihez lenne kedved...? Öhm.... hogy is hívnak? – jövök zavarba.

Sophie & Pitch Black

Come little children

Álomról-álomra ugrottam. Némelyik ember nyugalmát megzavartam, káoszt és félelmet csöpögtetve az éjszakájukba, azonban akadtak olyan álom, amelyet nem fertőztem rémképekkel csupán áthaladtam rajtuk. Nem értem rá, hiszen éppen a kis barátnőmhöz igyekeztem, aki bizonyára alig várta a találkozásunkat. Mostanában többet időztem az álmaiban, hogy tanácsaimmal és mézédes szavaimmal jobban összezavarjam.
Ő nem emlékezett arra, hogy én ki voltam, s az álomvilágban olyan alakot öltöttem, amilyenhez éppen kedvem támadt. Kicsi Sophie… Emlékeztem rád és a kotnyeles bátyádra. Bizonyára nagyon büszkék voltatok magatokra, hogy legyőztetek. Tulajdonképpen, köszönettel tartoztam volna nektek, kicsi lány, hiszen nélkületek nem találkoztam volna Calypso-val.
Így, hogy tudomásuk sincs arról, merre jártam, még édesebb volt a bosszú. Ki gondolta volna, hogy Jamie-nek meg lehet mételyezni a szívét? Talán ő is ráébredt, ahogy telik az idő felette, úgy kevésbé hisznek a mesékben és flúgosnak tekintenek mindenkit, aki még ebben a korban is ragaszkodott az igazához. Húsvéti Nyúl, Fogtündér, Télapó? Egyszer ők is lesüllyednek arra a szintre, amelyre engem taszítottak. Én pedig vártam azt a pillanatot, hogy Jamie mikor fogja elveszteni a hitét a csodákban, talán alkalomadtán egy-egy rémálommal rásegítettem az érzéseire, ahogy a húgával is próbáltam összeugrasztani őket.
Könnyedén bejutottam az álmába, szinte észrevétlenül léptem be a fák közé, kíváncsian szemlélve, hogy ezúttal mit alkotott meg az aprócska elméje.
- Rég láttalak. Hogy telt a napod? – léptem ki a fák árnyékából. Széles, már-már kedvesnek nevezhető mosollyal az arcomon köszöntöttem őt. Nem terveztem tönkre tenni az álmát, csupán azt akartam elérni, hogy ne legyen közte és a fivére között harmónia.
A pillantásom a tisztáson lévő vidámparkra vándorolt: a körhintára, a kisvasútra, az ugrálóvárra, de akadtak még ott trambulinok és egyéb forgó-rázkódó játékok.
- Melyiket szeretnéd kipróbálni? – billentettem oldalra a fejemet, hiszen ez a lány álma volt. Kegyesen meghagytam abban az illúzióban, hogy ő irányított, sőt együttműködtem a játékban. Bármennyire is voltak ellenérzéseim és viszolyogtam a kedvességtől mégis képes voltam a szerepemben maradni. Elvégre, én voltam a kicsi Sophie álombéli barátja, nem igaz?

323szó •••    ••• youtube