I am afraid of what I'm risking if I follow you Into the unknown
Fata Morgana mágiája
jelenleg aktív
„– Hercegnő! Mi történik? Mi ez a varázslat? – Ez egy átok, léteznie sem volna szabad, nem tudom, hogy a nővéreim miféle sötét praktikákat használtak, hogy létrehozzák, de már késő bármit is tenni. – Mi fog történni? – Egy másik világban fogunk felébredni. Mi és mindenki, akit elér az átok. Jól figyelj, Tücsök! Nem fogunk emlékezni arra, kik vagyunk, de ha előbb térnek vissza az emlékeid, mint az enyémek, el kell mondanod, ki vagyok! Tudnom kell! Nem bízok a testvéreimben, többé senkiben, csak benned! – Dehát...! Nem volt időm tiltakozni, kérdezősködni vagy tovább értetlenkedni, mert a pulzálás következő hulláma elérte a hercegnőt. Solana köddé vált, a következő hullámban pedig Notus és Boreas is, Calypsoval együtt. A falhoz hátráltam, de a harmadik hullám engem is elért. Mintha elfújták volna a gyertyát, a gondolataim, a félelmeim, az álmaim, a céljaim... minden eltűnt, eltűntem én is, egy teljes pillanatra megszűntem létezni, majd egy új világban ébredtem valaki másként.” – Részlet a Tücsök Tihamér történetéből
Nagyon szeretnék jóban lenni Yu-Naval, igazából azt sem értem pontosan, hogy miért ennyire feszült kettőnk között a viszony. Talán csak azért van mindez mert nem ismerjük annyira egymást, de én nem adom fel a reményt. Hiszen miért kellene sutba vágnunk mindent próbálkozás nélkül? Annak semmi értelme és bármi is történjék én próbálok pozitív maradni. Megfogunk békélni. Csak idő kell ahhoz, hogy megtaláljuk egymás felé az utat. Pont ezért is fordulok felé mosolyogva, kedvesen, mint mindig. Nem mintha az arcáról azt olvasnám le, hogy örül neki, de hát kiindulási alapnak lennie kell. miközben felteszem a kérdésemet és várom rá a választ más rendelésre is figyelmet fordítok. Nehogy valamelyik vendég hiányt szenvedjen akár. Persze ettől függetlenül ugyan úgy a figyelmemet Yu-Nanak is odaajándékozom, hiszen tényleg éppen azon vagyok, hogy közös időt tölthessünk egymással. Egy kiállítás jól jöhet, akár ami a munkájához kapcsolódik. Azt… gondolom élvezné, nem igaz? Ötletet is meríthetne… azt hiszem. - Remek! Mármint… örülök neki, tényleg. – mondom neki mosolyogva és látszik az öröm az arcomon is. Szóval nagyon meg kell most már választanom azt, hogy pontosan melyik kiállításra is menjünk. Szerencsére a kávézóban vannak szórólapok, brossúrák a mostani felhozatalról így míg majd várom, hogy eljöjjön az idő egyet kinézhetek vagy kettőt és maximum ketten dűlőre juthatunk. Legalábbis ebben reménykedem igazán. Valahol olyan érzésem van, hogy talán egy picit… egy egészen aprónyit sikerült megnyílnia felém. Talán nevetséges, hogy úgy örülök ennek, mint egy kislány, de valójában ez a helyzet. A kérdésére mégis picit halványul a mosolyom. Láthatóan habozok, hogy mit mondhatnék, nem azért, mert hazudni szeretnék neki. Szó sincs ilyesmiről. Csak nem akarnám elrontani azzal az egészet, hogy benyögök neki valamit… amitől talán őrültnek néz. - Mondhatni egy keveset. Legalábbis testközelből. – mondok ennyit kicsit halkabban. Látható az érdeklődő pillantása. Viszont szinte hálát rebegek most azért, hogy valaki rendel. Összeveszítve a rendelést viszem ki. Közben pedig azon töprengek nem e mondtam túl sokat vagy éppen ostobaságot. Nem küld el ezután, akkor nyert ügyem van és nem kerültem feketelistára. Nem igaz? Ahogy visszatérek felém tolja a névjegykártyát mire felpillantok rá. - Rendben, ah várj én is oda adom a számomat... hogy tudd ki hív vagy eltudj érni, ha szükséges. – leteszem gyorsan a dolgokat kezemből és elővéve odacsúsztatom én is hozzá. Nem mintha annyira sok minden lenne a névjegykártyán, de jobbnak láttam, ha van. Mintha valami régi megszokás lenne. - Nem fogom húzni az időt, ígérem! – mondom neki mosolyogva és gyorsan beírom a számát a telefonomba, elmentem névvel azt és így teszem el névjegykártyáját a mobilommal együtt, hogy letisztítsam a tálcát, mosogatóba tegyem a mosatlant. - Kérsz esetleg egy szendvicset vagy süteményt? – érdeklődöm tőle. Hiszen a kávé is sokat tud segíteni, de olykor egy jó étkezés még jobban felszabadítja a boldogsághormonokat. Azt pedig nagyon nagyra értékelem Yu-Natól, hogy próbál nyitni felém. Kedves nő ő, hiába szeretne tüskésnek mutatkozni.
Szemöldökráncolva pillantok fel rá, ahogy leteszi elém a kávét és egy igazán furcsa megjegyzéssel mosolyog tovább. Nem értettem miért akar ennyire a kedvembe járni, de a mézesmázas dumájával biztosan nem fogja beédesgetni magát a kegyeimbe. Most se kedvem, se kapacitásom nincs még egy önjelölt perszónához, aki azt hiszi megváltoztathatja az életemet. - Kösz. - ennyivel nyugtázom csak a kedvességét, majd rögtön a kezembe veszem a kávém és lassan szürcsölni kezdem, hogy ne égessem meg a nyelvemet vele. Nincs kedvem még azon is forrongani, hogy a nyelvem lebénult egy forró italtól. Az csak még több feszkót pakolna az amúgy is katasztrofálisan “csodás” napomra. Mindezek ellenére sem tudok egy karót nyelt liba lenni, aki csak úgy beletipor mások érzéseibe, mint azt most Kyung-Mival is teszem. Mézvirágékkal okkal bánok másképp. Ők a barátaim, a családom, s egészen mostanáig nem is akartam tágítani a szűk körömön. Most mégis ahogy ránézek, kezdem sajnálni a lányt. Olyan keményen próbálkozik… Az viszont igaz, hogy a munkám teljesen maga alá temetett a napokban. A Hiroval közös projektünk minden időmet felemészti, mellette a látomások és tükrös históriák sem egy kutyák. Néha kezdem megkérdőjelezni mi valós és mi nem. Vagy az is lehet ez az egész csak egy rémálom. - Rád bízom. Nem vagyok nagy fanja az ilyen kiállításoknak, de hajlandó vagyok elmenni veled. Most az egyszer. - teszem hozzá még egy korty közben. Annyira sosem érdekelt a múzeum. Én inkább a jövőt akartam fejleszteni, nem pedig a múlt árnyait kergetni. - Mit tudsz te a falon túlról? - valamennyivel érdeklődőbben pillantok fel rá, azon tűnődve, hogy vajon amit mondott abban mennyi realitás származhat. Meg aztán miért is gondolkozik ő ilyeneken? Nekem eddig még egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy a falon túli élővilágon agyaljak. Egyáltalán mi értelme van? Úgyse tudunk átjutni, sokan próbálták már, akkor meg mi értelme van azon töprengeni mi jöhetett onnan ide át és fordítva? Felhörpintem a maradék kávémat ameddig ő visszasétál a pultjához. Aztán csak előhúzom farzsebemből a névjegykártyámat, majd odacsúsztatom neki a felületen. - Itt a számom.- húzom vissza kezemet és süllyesztem vissza zsebem mélyére. - Hívj dél körül, ha nem látod itt a motoromat. Felveszlek és megyünk. De ne húzd az időt készülődéssel. Fél órát kapsz. - lehet túl kemény vagyok, de próbálom úgy igazítani az időt, hogy ne vegyen el túl sokat a munkától. Most az egyszer hajlandó vagyok nyitni felé, ha már ilyen görcsösen próbál a barátnőm lenni.
Magamban vettem egy hihetetlen mély levegőt, tényleg nagyon, de nagyon szeretnék vele összebarátkozni. Nem tudom mivel váltom ki belőle az esetleges ellenszenvet, de ha már annyira jól tudok csipogni más életébe akkor a sajátomba is menni fog, nem igaz? A nagy mindent megakarok oldani most sem hagyhat cserben mert akkor iszonyatosan szomorú leszek. Legalább most felrázhatná magát így kedves mosollyal fordultam Yu-Na irányába. Tudomásul veszem a rendelését és így is állok neki a kávéjának, szokásos dolog. Ez már szinte bevett szokás és a mozdulataimba is egészen kezd egyre inkább emlékezetből megy. Egy pillanatra megdermedek a mozdulat közben és felnézek, nem hangzott teljesen… boldognak vagy őszintének ez a „Pazar” szó. Lehet viszont nem kellene firtatnom mert talán nem vágyik ilyesmire. Még nem jött el az ideje, hogy előtörjön az analizátor belőlem, de valahol hátul már kattogtak a fogaskerekeim kegyetlenül nem hagyva egy perc nyugtot sem. - Tessék itt a kávéd. Remélem kicsit jobb kedvre derít. - újabb kedves, szelíd mosollyal ajándékozom meg őt, reménykedve abban, hogy igenleges válasza lesz az együtt eltöltendő időt illetően. Lehet, ha kettesben vagyunk akkor jobban is tudunk beszélgetni, egymásnak megnyílni. Yu-Na nem a tipikus lányos lány erre már én is rájöttem. Nem mintha én az átlagos definíciójába tartoznék úgy a teljes káosz életemmel. - Persze… tudom csak gondoltam akár meló után… vagy ilyesmi… - bátorságot próbáltam csempészni hangomba. Nem szabad meghátrálnom mert akkor tényleg soha nem fogunk előrébb jutni. Nem harap ő csak, nehezebben nyílik meg. Sokunk ilyen, nem igaz? Lehetséges túlságosan impulzív is vagyok neki ez is lehet taszító valaki számára. A hangjára felkapom kicsit fejemet, valahol nagy kő esett le a szívemről, amit mondott. - Nekem teljesen rendben van! Sok újdonságot látni lehet állítólag a kiállításon. - mondom, de nem akarok lyukat beszélni a hasába így be is harapom kis időre alsó ajkamat. Tudnám pontosan mit szeret mondjuk akár sütik szempontjából akkor azt is adnék amolyan békepipa jellegűen. Előveszek négy brosúrát, amit találtam és leteszem a kávéja mellé. Volt minden igazából, érdekes tárgyak, amiket találtak, robotika, egyéb tudományos dolog. Én ezekhez talán túlságosan is… közember voltam. Ám reméltem, hogy Yu-Na tudja ezeket értékelni, ki tudja lehet olyat talál, ami még számára is teljesen új. Vajon ugyan ilyen lehettem az amnéziám előtt? Olyan, aki megpróbál beilleszkedni, barátkozni és közben keményen dolgozik, hogy legyen tető a feje felett? Elhessegettem ezeket a gondolatokat újfent a lányra fókuszálok. - Nyugodtan kiválaszthatod mit nézzünk meg, melyik érdekelhet jobban. - ajánlom fel. Mindeközben érkezik egy vevő, kávé és némi harapnivalót kér majd leül a helyére. Az elkészítésnek nekiállok legalább a kávét megtanultam jól elkészíteni. Ez is egy bizonyos öröm, amit értékelni lehet. - Elgondolkodtam azon, hogy talán a talált tárgyak a falon kívülről érkeztek. - … mint én, de inkább ezt nem tettem hozzá. Az már egy kicsit… furcsa lett volna azt hiszem. Időközben elkészítem a rendelést, amit ki is viszek. Kedves mosollyal kívánok jóétvágyat és térek vissza a pulthoz. Érdeklődve, hogy mit is választhatott, remélhetőleg újdonsült barátnő jelöltem.
Mindenki tudja, hogy a munkahelyi kávé pocsék. Pedig azt gondolná az ember, hogy a költségvetésünkből igazán kitelne valami minőségi kávéra. Nem feltétlen kérek én cibetmacska ürülékével összekevert kávébabot, de azért jó lenne, ha a tasakos kiszolgálás mellett lenne lehetőségünk espressora. Sokkal könnyebben át tudnám vészelni az éjszakákat, főleg így, hogy Oki-val kell dekkolnom egy asztal felett Jerry ötletét elemezgetve. A srác igazán nyomasztó hangulatban van, emiatt nem is bántom, viszont semmit sem tudok az ellen tenni, ha rám ragasztja a depijét. Sajnos pontosan ez történik, még a ma reggel sem sikerült letörölnöm arcomról a lassan betegesnek tűnő sápadtságot és mélabús tekintetet. Minimum úgy nézhetek ki, mint akin átment egy kamion és most a lelkem utolsó szikrája próbálja kísérteni Stormreach kávéházát. Ám amint belépek az Anserine Cafe-ba, a rémálom nem akar megtörni. Mosolyra sem méltatom az újoncok egyikét, aki nemrégiben csatlakozott a csajbandánkhoz. Úgy Isten igazából egyikőjüket sem kedvelem annyira, hogy puszipajtás legyek velük. Ha az lennék, akkor most nem érezném kényszer- illetve vészhelyzetnek a kávés problémámat. Persze mindig elfelejtem a részleteket, így azt is, hogy Kyung-Mi itt dolgozik. - Igen-igen, a szokásosat, tripla espresso, semmi cukor, tejhabbal a tetején. - forgatom meg csuklómat, mintha valami filmvászonra vetülő képsorozatot tekernék le neki, de bizonyára már ismer annyira, hogy tudja mi a menetrendem kávé téren. Fásultan ülök le az egyik asztalhoz, miközben bőrzsekim alól előhúzom a mobilomat, a motoros sisakot pedig felcsapom az asztalra. Sikerül elég hangos zajt keltenem ezzel ahhoz, hogy a még ébredező társaság figyelme is rám kerüljön. Tekintetem találkozik pár rosszalló szempárral, melyeket hasonló sötét borúval viszonyzok, aztán csak elkezdek végiglapozni az Instagramom oldalán. - Ha a tegnap estére gondolsz, akkor…pazar. - zárom is le ennyivel a “milyen napod volt” bekezdést. “Pazar”, azaz pocsék, borzalmas, gáz, rémes, iszonyú… Ah igen, csodás volt. Talán itt volna az ideje, hogy Josefine-t elrángassam magammal valahova és feltöltődhessek. A lányból árad a pozitív energia, talán még Oki-t is ki tudná rántani a bánatából. Bár szegény amióta elvesztette a testvérét…szinte úgy viselkedik, mint egy elkenődött szellem. - Tudod, Kyung-Mi, én ma dolgozok még. - vonom összébb szemöldökömet, de aztán csak eszembe jutnak Josefine szavai arról, hogy barátságosabbnak kellene lennem, ezzel pedig bűntudat ébred bennem, aminek még inkább nem örülök. Ennek a lánynak tényleg van tehetsége hatni az emberre még kilométerekről is… - De ha ebédidőben el szeretnél menni, akkor…jó. Mehetünk kiállítást nézni. - nehezen jönnek a szavak és még ennél is nehezebben fogom magam tartani hozzájuk. Ellenben ha az a kávé hamar megérkezik, lehet a morózus hangulatom is enyhülni fog. Ez viszont csak azon múlik, hogy az új “tag” milyen gyorsan tudja felszolgálni az említett tripla espresso-t, avagy az életmentő nedűt.
Mint minden napot próbálta mezt is úgy megélni, hogy szép lesz, új élményekkel. Másokkal nem is lehet csak pozitívokkal. Mióta felbukkantam nyugaton egyre több és több inger kezd körbefonni. Új barátok, új munkahely, új tükörkép és furcsa álmok. Néha pont ezek miatt nem is aludtam a legpihentetőbben. A másik probléma pedig már csak az, hogy nem tudom kinek mondhatnám el a gondjaimat. Valaki meghallja biztos azt feltételezné teljesen őrült vagyok. Megráztam magamat nem észrevehetően. Az élet nem áll meg, dolgozni kell a megélhetésért. Vendégek jönnek és mennek, kedvesen fogadom őket mosollyal az ajkaimon. Sokuk visszajáró így már ismerem, ám van olyan is aki elsőként merészkedik be. Sokan bátortalanok, vannak olyanok, akik rögtön tudják mit szeretnének. Beszélgetés foszlányok, halk rádióból szűrődő zene. Egyet-egyet még én magam is dúdoltam. Nap folyamán megint adóztam az új hóbortomnak is. El-el merengve próbálom megfejteni egy-egy ember életét, megpróbálni megtalálni a problémájának gyökerét és megoldani. Miért teszem ezt magammal? Hiszen nem is közeli ismerősök vagy barátok. Egy fizető vendég sikersen kiragad eme gondolatmederből. Édes mosolyt villantva szolgálom ki, megyek is törölgetni a pultrészt és elpakolni a csészéket. Újfent egy dal halk dúdolása közepette hallom meg a kis csengőt az ajtó felett. Felpillantva szélesen elmosolyodom ezuttal. - Szia Yu-Na! Gyere csak, foglalj helyet. A szokásosat szeretnéd? - fogadom ezúttal is kedvesen, ám még mindig érzem azt kellemetlen légkört. Nem vagyok a szíve csücske, ezt már többször is megfigyeltem. Nála is többször azon filóztam miként lehetne megoldani eme bökkenőt. Láthatóan más is rágta, de… nemigen vagyok én az, akinek ezt kiszeretné fecsegni. Talán egyszer, ha megbékélt a jelenlétemmel. - Milyen napod volt? - egyenesedem fel az asztaltól, nyugodtan leülhet az immár tisztához. Én pedig megindulok vissza a kiszolgálópult mögé. Minél előbb jobb letenni a kezem ügyéből, végén azzal kezdek mászkálni beszéd közben. Érzem magamat újfent, hogy kényszerből szeretnék beszélni. Magamban egy nagy sóhajt veszek, nem kitűzött célom az agyára menni szegény lánynak. - Esetleg… - habozok egy kicsit. Bátornak kell lenni. - Van kedved valamerre elmenni? Láttam pár tök érdekes kiállítást. - pillantok Yu-Na felé. Jó lesz ez, kitartás nagyon jól tud jönni. Végülis a segítség és a kitartás lévén tudok megélni most már itt is.
Legutóbbi képek
