Szólít egy hang. Csalogat, magához hív. Éjjelente ébren tart, nappalonként eltereli a figyelmemet arról, hogy mennyire monoton és egyhangú az életem. Solaris elégedett azzal a munkával, amit az alapítványért teszünk, de én erre többre vágyom.
Tudom jól, hogy egy elfeledett titok vár rám valahol a messzeségben. Túl a horizonton, a fényes ég alatt lapul és arra vár, hogy rátaláljak. Ahogy reggelente a tükörbe pillantok, kellemetlenül érzem magam a bőrömben. Ez lennék én? Sugallja egy gondolat, ahogy a tükörből visszaköszönő fiatal nő arcát fürkészem. Nem, ez csak egy test, amelybe bezárva élek. Egy húsbörtön, amely korlátol és nem engedi, hogy szabad lehessek.
Inkább elfordulok a tükörtől, magam mögött hagyom a gondolataimat és készülődni kezdek, hiszen ma végre szabadnapos vagyok, így a szabadidőmet a tengerparton akarom tölteni. Régen féltem az áramlatoktól, az óriásira törő hullámoktól, de elértem egy fordulópontot. A sós víz és a tengeri levegő csábítóan édesget magához, élvezettel járok mezítláb a homokban és rohanok be a hullámok közé.
Újkeletű vakmerőségem és víz iránti vonzódásom engem is meglep, mégsem hagyom, hogy megfékezzen.

A víz a bokámat nyaldossa, ahogy a parton állok. Készen állok arra, hogy a tenger felől hívogató hang után eredjek.
Solarisnak nem árulom el, hogy a terveimet a mai nappal kapcsolatban és azt, hogy szeretnék a lehető legmesszebbre beúszni és lebukni a mélységbe. Nem is hívtam magammal, hiszen ismerem már annyira, hogy tudjam, gyűlöli a meleget. Az úszás pedig remek alibi arra, hogy átgondoljam kettőnk viszonyát is.
Mélyen a tüdőmbe szívem a sós levegő illatát. Régen meg kellett mosakodnom és szoknom kellett a hőmérsékletkülönbséget, most azonban könnyűszerrel sétálok be olyan mélységig, ahol már nem ér le a lábam. Mintha mindig is idetartoztam volna.
Eleinte élvezem a víz simogató érintését, a napsugarakat a bőrömön, lubickolok az édes magányba – mégsem érzem magam egyedül -, a hasamra fordulok, és úszni kezdek. Olyan természetes egyszerűséggel, azt az érzetet sugallva, hogy szinte sose adódott korábban ezzel problémám.
Mozdulataim több, mint megfelelőek, kellemes tempóban haladok az ismeretlen felé. Nem nézek vissza, nem gondolom meg magam, ezúttal nem visszakozom.
Bármi is vonz magához a messzeségbe meg fogom találni.

Minél több hullámot hódítok meg, annál tisztábban érzem, hogy idekint rátalálhatok önmagamra. Ez az érzés feltüzel, nagyobb vehemenciával tekintek a közeledő áramlatra, mély levegőt veszek, de arra nem számítok, hogy az ár olyan hatalmas, hogy maga alá gyűr.
A hullám folyamatosan nyom lefelé. Pánikolni kezdek, amikor láthatatlan karok ragadják meg a kezeimet és a lábaimat és húznak le a feneketlen mélységig. A levegő fokozatosan préselődik ki a tüdőmből, látom, ahogy az éltető oxigén elszökik előlem, mégsem tudok cselekedni ellene. A testemet gúzsba köti a víz. Az egész lényemben változást érezek.
A szemeim előtt egy varázslatos erdő bontakozik ki. Az erdőben lévő fuvallat ismerősen integet nekem, az egyik sziklán egy lángoló kaméleon lustálkodik, amíg a kő meg nem mozdul. Egy leánygyermek, aki a szarvasokhoz beszélő öccsét pesztrálja. Aztán a nyakam körül erős rántást érzek, mint amikor valaki megzaboláz egy vadlovat. Egy fiatal nőt húzok ki a vízből, máskor pedig áttetsző patákkal hajótesteket zúzok be és süllyesztem el őket.
Megszabadulok a húsbörtönömtől, eggyé válok a vízzel, és akkor… Minden értelmet nyer. Én magam vagyok az éltető víz, a zabolázhatatlan hullám, az özönvíz és a gyermeteg csermely. Megállíthatatlannak és korlátozhatatlannak teremtettek.
A felszín felé tartok. Már nincs szükségem levegőre, sem pedig a gyenge emberi testre, hiszen végre emlékszem. Emlékszem mindenre, amely egykor valós volt, s most mégis oly álomszerűnek tűnik.
Kiszökkennek a hullámokból, hogy aztán ismét elnyeljenek. Játszadozom az áramlatokkal, ugrándozom, versenyt úszok a halakkal, mert végre szabad lehetek.
Nem akarok visszamenni, de tudom, hogy Solaris aggódni fog, ha huzamosabb ideig nem hall felőlem. De vajon hogyan mondhatnám el neki az igazságot? Őrültnek fog hinni, ha azt mondom, az én nevem nem Sigrid Hávarðr, hanem Nokk, a vízszellem.
Ahogy közeledek a part felé, ismét érzem a változást a testemben: ismét emberként lépek ki a homokra, és zokogva tekintek a hullámok felé. Nem akarom ezt. Vissza akarok térni oda, ahová tartozom, mert nekem ebben a világban nincs helyem.
Ezért hát benyújtom a felmondásomat, egy ismerős közben járásával vadőrnek állok, hogy elszakadhassak a kúsza itteni életemtől, és azt tehessem, amely mindig is a dolgom volt: megóvjam a természetet és a világunkat.
Ehhez azonban egyedül kevés lennék. Szükségem van a társaimra, Brunira, Gale-re, a kőgólemekre és természetesen Elsára. Vajon ők is más testbe lennének zárva? Meg kell találnom őket, és segítenem kell nekik emlékezni.



✦ Képes vagy felvenni a mesebeli alakodat, ebben a formában telepatikus kapcsolatban állsz a szellemtársaiddal.
✦ Uralod a víz erejét, és képes vagy az erőddel támogatni Elsa képességeit, együtt sokkal nagyobb dolgokra vagytok képesek, mint külön-külön, de ez a többi szellemtársaiddal kapcsolatban is igaz.
✦ A legendák szerint a víz mindenre emlékszik, így amikor ráébredsz kilétedre és ismét tisztában leszel önmagaddal, képes vagy mások elméjét is kitisztítani és visszaadni az emlékeiket, vagy pedig meggyorsítani az ébredésüket.