Meredek rá a sorokra, jelenleg kint ücsörgök jelenleg a parkban és próbálom gondolataimat összeszedve megfelelő mederbe seperni a kis versikét. Ütemesen dobolok a tollammal elmerengve, belesüppedve saját világomba. Lehet ezt a tevékenységemet most jobb lenne mondjuk otthon kiélnem, de a friss levegő, finoman csípő hideg és a természet jó inspirációt adhat.

Akár maga a táj is segíthet ebben mintha mondjuk… csak még több szépséget szeretnék magamba préselni. Azt hiszem ez megfelelő gondolkodásmóddal olyan ihletet adhat, amiről nem is álmodhatom. Mindig képes voltam életem során fejtörést okozni bárkinek. De szó szerint bárkinek, családnak, barátoknak, munkaadónak. Igen bármennyire is hangzik teljesen életidegennek a magam gondolkodásmódjával is sikeresen volt munkám. Oktattam zongorát gyermekeknek vagy akár felnőtteknek is. Ám nem éreztem kényelmesnek az eme fajta komolyságot, túlságosan gúzsba kötöttnek a szabályok akkor is. Szeretek elmerülni, csak kinézni az ablakon, gondolkodni az életemről, egy versről, esetleg irodalmi műről.
Ezért adtam fel, ezt a vonalat, egyetlen egy hely maradt, ahova… mondjuk úgy eljárok dolgozni az is Elsa rendezvény szervező cége. A zongorázás iránti szeretetem megmaradt így zongorázással járulok hozzá kedves kis műsorához. Pont ekkor pattan ki fejemből egy újabb szösszenet féle így bele is bújok újra a papíromba.

Rá meredek a művemre, kritikusan… mintha… valami hiányozna belőle. Sóhaj szakad fel lelkem legmélyéből. Miért kell ennyire ezt is elrontanom? Valami…valami hiányzott belőle. Összepréselve ajkaimat szugerálom a papírdarabot. Márpedig akkor is rá fogok jönni erre! Természetesen megint belém hasít az a gondolat is, hogy… nem vár haza senki. Nincs kit köszöntsek és nincs ki köszöntsön. Ettől újfent kissé lejjebb lohad lelkivilágom napja, amely a boldogságért felelhetne. Ekkor szokott mindig az történni, hogy a belém nevelt normáknak megfelelően beülök egy színházi előadásra, elmerengek a darab mondanivalóján, olykor még nevetséges, de életemmel megegyező pontokat is találok. Hiszen az első őrületen én magam is túl estem már, mely egyszere volt üdítő, félelmetes és olyan elemi igazságokat hordozott magában, ami már-már nevetséges volt. Mostani életem is teljesen megegyezett a régivel.

Mintha tűre pontosan varták volna össze a két darabot és a szálakat. Ám ez sem hozta el azt az áttörést amire vártam. Nem tudom hol lehet Victoria, ahogy azt sem mit kezdjek életemmel.
Egy szellő megborzongat, hideg van, iszonyatosan hideg, hiszen Északon nem éppen finom szellőkkel lehet kényelmesebbé varázsolni. Füzetem lapjait is teljesen összekuszálja, amit már-már melankolikus tekintettel figyelek. Mintha magam életének lapjait látnám miként gabalyodnak össze, pörögnek tovább szemem láttára míg én megfagyva pillantok végig mindenen.

Régi emlékeim például Emilyről és a többiekről sem segít, talán annyiban, hogy egy újabb elcsépelt kis versikét hozzak létre. Vagy csak egy újabb kép találjon gazdára valamelyik lapomon, hiszen füzetemben nem csak versikéket találhatunk, hanem rajzokat. Régi életem emlékeit, minden egyes álmomat dokumentáltam. Mintha egy képeskönyvet lapoznál, egyre inkább kibontakoztatva a cselekményszálat. Egy-egy képhez egy kis szöveg is tűzve volt, pillanatként kiragadva az adott mondatot mely fejembe fészket rakott.
Ahogy a szélcsendesül, eltörpülő életem kis lapjait felpörgetve újfent egy olyan oldalra érkezünk, ahol egy kis szösszenet van hozzá firkálva…




✦ Nem is feltétlenül az én képességem, de csak én vagyok képes csatlakozni Emilyhez, amikor ő átlépi a falat. Mást nem tud magával vinni, csakis engem.