Figyelmeztetés: szexuális utalás, kínzás, vér, gyilkosság, önkínzás

Bárány

Későre járt. A nyitott ablakon úgy kúszott be az ősz hűvös, párás levegője a fülledt irodába, mint egy alattomos hüllő, nesztelenül, láthatatlanul.
Phobos közönyösen hevert a kanapén és a lányt figyelte, aki mintha kissé bódult lett volna. Lassan szedte magára a ruhadarabokat, olyan lassan, hogy a férfinak kedve lett volna rákiáltani, hogy iparkodjon, de még ehhez is lustának érezte magát. A legkevésbé sem akart a lánnyal foglalkozni, nem érzett semmit, amikor ránézett a végtelen egykedvűségen kívül, ahogy akkor sem érzett semmit, mikor benne volt.
Ez üzlet. Minden valamirevaló sikeres ember tudja, hogy a kínált portékát ki kell próbálni, és ő sosem volt rest eleget tenni ennek a kimondatlan szabálynak. Testekkel kereskedett, gyönyört kínált, szenvedélyt adott, de ő maga ritkán érezte bármelyiket is. Olyan volt, mint egy éhes vadállat, akinek az étvágya végtelen, kielégíthetetlen. Valami különlegesre vágyott, és ha meg tudta volna nevezni, mi az, már megtette volna, így viszont beérte azzal, amit kapott, ami kéznél volt, ami egyáltalán nem csigázta fel.
Megmozdult, s csupa izom, csupa hús és erő teste alatt megreccsent a kanapé, ami már akkor is ott állt, mikor az apjáé volt az iroda. Gyakran kellett ott ücsörögnie büntetésből, ilyenkor az apját figyelte, aki elmélyülten temetkezett a papírjaiba. Akkor is itt kellett ülnie, mikor Zanden közölte vele, hogy megtagadja tőle mindazt, ami neki jár. Életében először pattant fel erről a kanapéról, hevesen vitáztak és később olyan elhatározásra jutott, amire az elkeseredett emberek szoktak csak: mindent, vagy semmit. Vesztenivalója már nem volt.
Lustán nyújtózott, hogy elérje a kanapé mellett elhelyezett szivaros dobozt. A lány félszegen sandított rá, mintha valamiféle ítéletre várna. Próbálta felidézni magában az elmúlt negyed óra történéseit, de nem jutott eszébe semmi értékelhető mutatvány. Megbámulta a lányt, aki nem volt különösebben szép: fakó fehér bőre, riadt, őzike szemei, széles orra és vékony szája volt, ami mintha sírásra görbült volna. A haja rövid volt és színtelen, de ezt egy parókával orvosolni lehetett, majd Miranda kipofozza, kívánatossá teszi, vagy legalább megpróbálja. Arra gondolt, hogy a félénk ártatlanság is vonzó tud lenni, az utóbbival éppenséggel neki sem volt baja, a félénkeket viszont nem szerette, nem tudott velük mit kezdeni, bosszantotta a kétségbeesésük.
– Miranda majd mindent elmond – adta meg a választ a kimondatlan kérdésre, vagyis azt hitte, de a lány ostoba tekintete arról árulkodott, hogy egészen másra számított. – Mi van? – nyöszörögte fáradt türelmetlenséggel.
– Akkor... szóval, mással is kell majd...? – hebegte a lány. Phobos sóhajtott.
– Csak ha valaki fizet az extra szolgáltatásokért, de kétlem, hogy neked ettől kellene tartanod, kedvesem – felült, s szinte már szeretettel igazította meg a lány haját. – A vendégeink válogatósak, te pedig nem vagy egy szépség– csókot nyomott a buta arcra, majd finoman taszított rajta egyet, hogy végre leszálljon a kanapéról. Ő is feltápászkodott.
– És te akarod majd, hogy...?
– Nekem bőven elég volt ez a mai – vágta rá élesen. – De ha itt akarsz dolgozni, leszokhatnál a bugyuta hebegésről, azt mondtad, felnőtt nő vagy, mi lenne, ha úgy is viselkednél?
– Tessék?!
– Mondom. – Phobos megragadta a lány állát. – Ne. Makogj. Szex – suttogta a lány ajkainak. – Ezt a szót kerested, igaz? Azt akartad kérdezni, hogy kell-e szexelned az ügyfeleinkkel. Aztán meg azt, hogy én máskor is meg akarlak-e dugni.
Nem tudta volna megmondani, mi ijesztette meg a lányt, de mióta belépett az irodába, most először érzett iránta bárminemű érdeklődést. Nézte az elkerekedett szemeit és az elnyíló ajkait, s vágyat érzett, de nem azért, hogy újra a kanapéra lökje, hanem, hogy még inkább megijessze. Olyan könnyű volt, olyan izgató.
Egy pillanatig még bámult rá, aztán elengedte.
– Eredj, keresd meg Mirandát és ha jót akarsz magadnak, őt ne zargasd az ostobaságoddal. Nem olyan jó a modora, mint nekem – vigyorodott el, és végleg elfordult a lánytól.



Az éjfekete kanca két lábra ágaskodott és kitépte magát a lovászfiú kezéből. A mester odakapott, megragadta a gyeplőt és igyekezett megfékezni a megbokrosodott lovat.
– Fájdalma van? – hangzott a lovászfiú ijedt kérdése, de a mester nem tudott rá felelni. A dolog úgy festett; a ló újra és újra összerándult és kétségbeesetten vergődött. Reggel ő maga ellenőrizte, hogy minden készen áll-e Meridián koronahercegének fogadására. Átvizsgálta a lovat is, hiszen mindennél fontosabb volt, hogy Phobos herceg a legnagyobb biztonságban legyen, mikor majd nyeregbe ül.
A kisfiú most a karám ajtajában ácsorgott és négyevesekre egyáltalán nem jellemző, már-már hátborzongató nyugalommal figyelte a hozzá képest hatalmas állat szenvedését. Az arca nem tükrözött félelmet, ahogy más érzést sem; de sötét tekintete lázas kíváncsisággal követte a ló mozgását. A mester egy pillanatra meg mert volna esküdni rá, hogy Phobos herceg élvezi, amit lát.
Ostobaság – teremtette le magát. – A gyermek valószínűleg fel sem fogja, mi történik. Talán azt hiszi, a ló bolondozik.
– Menj, kísérd fel a herceget a palotába. És Wal, egyelőre ne szólj arról, ami történt.
Néhány átvergődött órával később a ló elpusztult. A mester végig vele maradt, próbálta megérteni. Átvizsgálta a testét újra, de nem talált semmit, ami okot adott volna a történtekre. Aztán Wal legnagyobb megrökönyödésére felnyitotta az állatot.
Negyven éve szolgált már az istállókban, lovászfiúként kezdte, ahogy Wal, de sosem látott még csak hasonlót sem: ott, ahol a ló szívének kellett volna lennie nem volt más, csak egy aszott, fekete húsdarab.
További hat ló pusztult el hasonlóan rejtélyes módon az elkövetkező két évben. Nem volt más összefüggés csak az összeaszott belsőszervek és Phobos cerceg, akit sosem lehetett tetten érni.
Soha senki sem ismerte úgy a kastélyt, ahogy ő. Talán csak Cedric, aki az apja kívánsága szerint a barátja lett az évek alatt, igaz, úgy bánt a fiúval, mint egy háziállattal. Etette, idomította, magához édesgette és csupán annyit várt el tőle, mint egy kutyától várt volna: hűséget, alázatot és trükköket.
Mikor Cedric ma vele akart tartani, megtiltotta neki. Mindig mindent együtt csináltak, de mikor a fiú utána akart mászni a falba rejtett folyosóra, visszalökte és ráparancsolt, hogy maradjon.
Most, hogy a fülében vadul zubogó vértől szinte  semmit sem hallott a tanácsteremben zajló beszédből, azt kívánta, bár Cedricet is elhozta volna.
Róla volt szó és arról, ami mindenkit foglalkoztatott azóta, hogy a világra jött: a trónöröklésről. A hangokból ítélve a Kandrakar Tanácsának minden tagja eljött, hogy megvitassák ezt a kényes kérdést.
– ... a fiam. – Nem látta, de hallotta az apja hangjából kicsendülő indulatot.
– A trón nem véletlenül öröklődik már hosszú évszázadok óta női ágon Meridianban. A jóslat szerint Kandrakar Fénye...
– Bocsáss meg, hogy közbe vágok, de a jóslatban egyetlen szó sem esik arról, hogy Kandrakar Fénye majd nőnek születik, ez csupán feltételezés. – Az apja udvarias volt, mint mindig, de a szavai egy katona tekintélyével bírtak.
– Jó okunk van rá, hogy ezt gondoljuk.
– Nézzünk szembe a tényekkel: Phobos herceg kiváló neveltetést kapott, minden megvan benne, ami egy uralkodóhoz kell, mégis... aggaszt minket az, amit róla hallottunk.
– Ez nevetséges... Weira? Te nem akarsz semmit sem mondani?
Az apját épp annyira feldühítette anyja szótlansága, ahogy őt. Mióta a tanácskozás megkezdődött, Weira hallgatott. Phobos látta maga előtt azt az árnyékot, ami az utóbbi években anyja arcára vetült valahányszor kénytelen volt rá, Phobosra néznie.
– Te sem tagadhatod, hogy a fiad viselkedése nem normális. – Nem az anyja hangja volt, de akár ő is kimondhatta volna ezt a súlyos ítéletet.
– Még kölyök, de tudja, hogy ha király akar lenni, meg kell komolyodnia.
– Van más mód is.
– Mire gondolsz?
– Egy másik gyermekre. Ha szerencsénk van, ezúttal lány lesz.
– Én nem tudok. – Weira olyan halkan szólalt meg, hogy Phobosnak egészen a falhoz kellett nyomnia a fülét. – Már Phobos születése is kész csoda volt. A bábák szerint nem lehet több gyermekem.
A csend aggasztóan hosszúra nyúlt. A herceg  fejében már az is megfordult, hogy talán rájöttek, hogy hallgatózik és varázslattal kizártak őt, de hallotta a mocorgásukat. Ordítani akart, de beérte azzal, hogy rámarkolt az övébe dugott penge élére, ami felhasította a tenyerét. Nem eresztette akkor sem, mikor meghallotta a vére csöpögését a csizmáján.
– Beszéltünk az Orákulummal. Az áldásával születhetne gyermeked, de neked kell meghoznod a döntést.
– Azt kéred a feleségemtől, hogy tagadja meg a fiát és a jogait? Phobos az elsőszülött. És mi lesz, ha a gyermek egy újabb fiú?
– Akkor reménykedjünk benne, hogy nem olyan sötét a szíve, mint a hercegnek.
– Hogy merészeled?
– Zanden! – Weira minden bizonnyal megragadta és visszahúzta a felháborodott férjét mielőtt ostobaságot tehetett volna. – Átgondoljuk, mindenképp. Köszönjük.
Phobos ha akarta se tudta volna felidézni, hogyan jutott ki a folyosóról. Talán Cedric aggódott és elment érte. Ő dugta ágyba és kötözte be a kezét is?
A felismerés, hogy az anyja elfordult tőle nem lepte meg. Weira kiralynőnek mindig is jobb volt, mint anyának. Az apja legalább harcolt érte. És itt van neki Cedric. Nincs egyedül.
Bármi történjék is, ő lesz a király. Megígérték neki, jár neki, nem foszthatják meg csak úgy attól, amire született.
A trónterem üres volt. Nem világítottak meg a kristályok, ahogy máskor. Phobos alig egy karnyújtásnyira állt a vágyaitól; a trón üres volt, csak rá várt és nem kellett mást tennie, mint leülni rá. Ott pihent méltatlan bársonypárnán Meridian uralkodásának legszentebb jelképe is, a Fény Koronája. Gondolatban már ezerszer elképzelte, hogy milyen lehet viselni; érezte a súlyát a fején, a finoman megmunkált, egymásba fonódó ezüst pántok hidegét és az erőt, ami a középen elhelyezett drágakőből áradt. Csak el kell vennie...
Ám előbb megvárja, mi lesz a vége a ma esti kis közjátéknak, ami olyan bosszantóan megzavarta a vacsorát. A jövevény még a jómodort sem ismeri, és őt akarják uralkodónak? Az anyja órák óta vajúdott már, s ha kis szerencséje lesz, a poronttyal együtt belehal. Nem ő lenne az első.
Phobos lehunyta a szemeit és igyekezett elhessegetni a sötét gondolatokat, de azok már rég nem eresztették őt. Ha volt is benne bármi fény, a jóság legcsekélyebb szikrája, kiölte belőle az, amit az anyja tett vele. És az apja, természetesen. Csak Cedric maradt hűséges hozzá.
Nem mozdult, mikor a trónterem súlyos ajtaja kitárult és léptek visszhangja törte meg a csendet.
– Lány lett.
Phobos felemelte a fejét és sóhajtott. Úgy tűnt, mindenki összefogott ellene, a sors is és mind azt akarják, hogy szörnyeteggé váljon. Hát, legyen.
– Tudod a dolgod, ugye? – fordult Cedric felé, aki elszántan, félelmet vagy kétséget nem ismerve bólintott.
– Te mit fogsz tenni?
– Köszöntöm a húgomat az élők között. Aztán örökre búcsút veszek tőle.


✦ Tapintható és érezhető illúziókat tudsz létrehozni, lényegében azt láttathatsz másokkal, amit csak akarsz.
✦ Képes vagy elszívni mások életerejét megnövelve ezzel a saját hatalmadat, de sokáig nem fenntartható ez az állapot, mivel a tested nem tud elviselni ennyi plusz energiát; ha túl sokáig csapolod valaki képességeit, átmenetileg a saját varázserőd is megszűnik.
✦ Képes vagy manipulálni mások emlékeit; hamis képeket ültethetsz el mások fejében, de akár a meglévőket is elrejtheted. Fontos, hogy törölni nem tudod azokat, kizárólag blokkolni, ami így kijátszható. Minél jobban ismered a megtéveszteni kívánt személyt, annál precízebb a varázslat. A húgodnál is ezt használod.