Az arcom elkomorodott, amikor azt kezdte el ecsetelni, hogy meg akarták ütni. Tisztában voltam a húgom nehéz természetével, de még ő sem érdemelte volna meg, hogy megüssék. Az orrnyergemet masszírozva azon kezdtem töprengeni, hogy mihez kezdjek ezzel az információval.
- Legközelebb, ha bármelyik szolgálóval is problémád akadna, szólj anyánknak, vagy nekem. – Szólaltam meg higgadtságot erőltetve magamra, bár láthatóan nem értékeltem azt, hogy bárki is kezelt akart emelni a kishúgomra.
- Létezik egyáltalán olyan nevelőnő a földön, akit nem gyűlölnél? – sóhajtottam fel fáradtan, hiszen tisztában voltam az örökös harcával legyen szó az önmagával vívott csatáiról, vagy a környezetéről. Nem akartam, hogy így érezze magát, azért mert a szüleink nem fordítottak ránk kellő figyelmet. Én bizonyos szinten megtanultam együtt élni ezzel, de úgy éreztem, ő nem tudta ezt elengedni.
- Ne kezdjük ezt elölről, kérlek – ingattam a fejemet, miközben összefontam a mellkasom előtt a karjaimat. Szerinte én ennyire vágytam a koronára vagy a felelősségre? Egyetlen rossz mozdulattal, szóval, vagy gesztussal lázadásokat szíthattam volna, vagy éppen háborúba keverhettem volna a birodalmunkat. Vagy talán úgy gondolta, hogy az uralkodói élet másból sem állt, csak látszólagosan meghallgattad a néped problémáját, aztán a markodba röhögtél, miután elhagyták a tróntermet? Elképzelése sem volt arról, hogy királynak lenni mekkora teher volt, és a korona, amely szerinte megszabadít majd minden problémámtól valójában olyan súlyosnak hatott a szememben, hogy képes lett volna eltörni a nyakamat.
- Ha lesz feleségem, gyerekeim, trónom és népem, te akkor is a testvérem maradsz, és nem hagyom, hogy bajod essen – válaszoltam komoran, hiszen ismét itt tartottunk, hogy az orrom alá dörgölte a „felsőbbrendűségemet”, amit egyáltalán nem kértem senkitől. Nem vágytam hatalmas vagyonra, birodalmak meghódítására, politikai cselszövésekre, vagy esetleges merényletekre. Természetesen, szerettem volna, ha a nép boldogan és békében élhetett volna, de nem éreztem úgy, hogy mindezt megadhattam volna nekik. Azonban próbáltam erről elfeledkezni, hiszen hosszú évek álltak még előttem, mielőtt elfoglalhatnám a trónt, és bíztam benne, hogy ez idő alatt képes leszek megbarátkozni a koronával.
Átöleltem őt, éreztem a görcsös szorítását, én ennél sokkal gyengédebben, de határozottan viszonoztam a gesztust. Még azt is hagytam neki, hogy az arcomat megérinthesse. Amikor azonban arra kért, hogy esküdjek meg, finoman lefejtettem az ujjait magamról.
- Ezúton ünnepélyesen megesküszöm, amennyiben úgy érzed, hogy elárulnálak, a fejemet veheted – fektettem az egyik kezemet a mellkasomra, míg a másik felemeltem kettőnk közé. Nem tartoztam azon emberek közé, akik megszegték az ígéretüket, és nem akartam a testvéremet „eladni, mint egy haszonállatot”. Épp ezért nem gondoltam volna, hogy valaha is be tudná hajtani rajtam az ígéretét.
Akaratlanul is elvettem magamat, amikor a házasságkötésről kezdtünk beszélgetni. Úgy éreztem, hogy Gwinnie félreértette a mondanivalómat, de inkább nem javítottam ki. Mostanában talán megártott neki a sok állatos hasonlat.
- Még akkor is, a húgom vagy – ismételtem meg magamat immár sokadjára, miközben mosolyogva megpróbáltam összekócolni a haját. Isten a megmondhatója annak, hogy tényleg igyekeztem jó testvér, jó gyermek és jó leendő uralkodóvá válni. Magamat gyakran szorítottam háttérbe, ha úgy ítéltem meg, hogy Gwinnie-nek nagyobb figyelemre volt szüksége.
- Most akkor rózsabokor vagyok, vagy sündisznó? – sandítottam rá vigyorogva, de ha már ennyiszer kihangsúlyozta, hogy rémes volt a bajszom, talán meg kellett volna szabadulnom tőle.
- Ez így van, ha véletlenül valaki mégis nyerne veled szemben krikettben, akkor az ütőddel vernéd szét a fejét – ugrattam, bár az volt az igazság, hogy amennyiben szeretett a fejekkel dobálózni, teljes mértékben elhittem róla, hogy egyszer valakit alaposan eltalálna az ütőjével, ha felbosszantaná az illető. Ezt nem akartam a saját bőrömön megtapasztalni, így többnyire hagytam nyerni.
Elborzadva figyeltem, hogy mit művelt magával, hogy az alakításunk hihető legyen, és bár nem értettem egyet a módszereivel, azt nem tagadhattam, hogy kreatív húggal áldott meg az ég. Őt ismerve még a rózsákat is átfestette volna, ha nem tetszett volna neki a színük.
Úgy tűnt, Gwinnie minden erőfeszítése ellenére sem akartak minket elengedni. Gwinnie olyan erősen mélyesztettem belém az ujjaimat, hogy képes lett volna letépni a karomat, én pedig lemondó sóhajjal módosítottam az arcvonásaimon.
- Ezek szerint nem fogalmaztam világosan. A húgom nem érzi jól magát, és friss levegőre van szüksége, így kikísérem. Ha bármilyen ellenvetésetek van, akkor egy éjszaka a várbörtönben lehet megváltoztatná a véleményeteket! – A hangom komorrá vált, ellentmondást nem tűrően pillantottam végig az őrökön, majd Gwinnie-re pillantottam, hogy induljon meg. Amennyiben így is az utunkat akarták állni, tényleg képes lettem volna őket a várbörtönbe küldeni az akadékoskodásük miatt. Reméltem azonban, hogy erre nem volt szükség, és ez a két szerencsétlen emlékezett arra, hogy kivel álltak szemben.
Azonban nem jöttek utánk, legalább is, addig nem, amíg kifordultunk a folyosóról, és végre kifújhattam a visszatartott levegőt.
- Hogy érzed magad? – pillantottam a húgom felé, hogy elnyomhassam a bennem kavargó kellemetlen érzéseket. Ha senki nem állított meg minket útközben, akkor már nem volt olyan messze a célunk.

779 ❖ youtube ❖ note:  még az átok előtt, valamikor a múltban  ❖ kredit

- Teljesen más lapra tartozik az, hogy egy hölgyről van szó, vagy egy hölgyről, aki tulajdonképpen a húgod és magából kikelve ordítozik, így szeretnéd tudni a problémaforrását – replikáztam nevetve a szavaira. Igazából, csak azért nevettem ki, mert tudtam, hogy bosszankodni fog a jelenlétemen, de ettől függetlenül nagyon is komolyan vettem a problémáit. Még azokat is, amelyek egyáltalán nem voltak azok, csupán ő csinált bolhából elefántot.
- Egyébként veled ellentétben az én modoromra nem szokott panasz érkezni – dőltem meg egy kicsit az irányába, ahogy arra utaltam, hogy az elvárásoknak és az udvari etikettnek megfelelően viselkedtem, amikor éppen szem előtt voltam. Természetesen, ha nem voltam a porondon, én is szerettem lazítani egy kicsit, mert némelyik értelmet szabálynak már csak a létezése fojtogató volt.
A húgom megszólalására megilletődve pislogtam, azonban nem szóltam rá emiatt, ugyanis nem akartam még több drámát ebből az ügyből. Nem voltam híve a káromlásnak, sem pedig a pórnép közhelyes és megbotránkoztató kifejezéseinek a használatának. Tudtam jól, hogy ha Gwinnie figyelmét felhívtam volna arra, hogy nem illett így beszélnie, akkor a fejemhez vágta volna, hogy úgy viselkedek, mint atyánk.
- Számomra elhanyagolható tényező, ha világ számára nem is az. A testvérem vagy. Az egyetlen személy az életemben, aki fontos nekem. Akár férfinak, akár nőnek születtél, bárhogy is hozza a sors, nekem akkor is a testvérem maradsz. Ezt jegyezd meg jól, Guinevere – ütöttem meg jól komolyabb hangnemet, ahogy a testvéremre pillantottam. Kit érdekelt, hogy nem egy öcsém lett? Miért számított volna nekem az, hogy fiú, vagy lány, amikor csak az volt a fontos, hogy itt voltunk egymásnak még akkor is, amikor a szüleink nem álltak mellettünk.
- Nem fogom hagyni, megígérem – súgtam neki a kifakadását követően, amikor a karjaimban zártam, és finoman végigsimítottam a hátán. Nem akartam elengedni őt. Ő az egyetlen ebben a palotában, aki miatt úgy gondoltam, hogy volt életem. Aki miatt volt értelme felkelnem, és tenni a kötelességemet, akit felvidíthattam, ha szomorú volt, akit bosszanthattam, ha úgy tartotta kedvem, akit védelmezhettem, amikor senki más nem vigyázott rá. Vehetett körbe ezer szolgáló, lehet hatalmas birodalmam teli kincstárral, de a testvérem akkor is mindennél fontosabb volt számomra. Akkoriban még nem értettem, hogy nem tehettem felelőtlen kijelentéseket, ahogy azt sem, hogy akadnak olyan döntések, amelyeket sose akartam meghozni, sose kívántam ezt az áldozatot, de meg kellett tennem.
- Még szerencse, hogy túlzottan válogatós vagyok, szóval nem fog az a veszély fenyegetni, hogy valaki megragadja a figyelmemet – vigyorodtam el, hiszen én sose kergettem olyan ábrándokat, hogy egy szép napon szerelemből házasodhatok. Tudtam jól, hogy az életem minden egyes mozzanatát már a születésem pillanatában megtervezték, nekem pedig el kellett fogadnom azt, amit kaptam.
- Valóban, meglenne a jogom hozzá, de tiszteletlen lenne a leendő feleségemmel szemben. Én pedig kellően jólnevelt vagyok ezekhez – vontam meg a vállamat egykedvűen. Jobban belegondolva, nem tudtam milyen szerelmesnek lenni, hiszen, ha ideig-óráig tápláltam is valaki iránt vonzalmat, nem volt olyan erős, hogy hosszútávon kitartson. Más kérdés volt flörtölni egy-egy csinosabb szolgálólánnyal, de mint említettem: tisztelettudónak neveltek.
- Talán azt, hogy Isten összekötött téged egy férfival, és egymáshoz tartoztok. Neki tartozol hűséggel meg a szokásos maszlag. De ne engem kérdezz, nem foglalkozom ilyesmivel. – Soha nem vallottam volna be neki, hogy nem is értettem hozzá, ugyanis atyánk konzervatív nézeteivel szemben némileg liberálisabb szellemben a nők helyzete kapcsán.
- El kell keserítenem téged, Gwinnie. Ha nem is vagy hajlandó mosolyogni, én akkor is szépnek foglak találni. – Álltam meg mellette, és a halovány tükörképünket bámultam.
- Látod? Mégis elértem a célomat, és nevetsz! – löktem meg finoman a karját, de amikor a bajszomat véleményezte egy pillanatra én is elfintorodtam, és az államat megérintve félhangosan töprengeni kezdtem.
- Lehetséges, hogy mégis levágom, én is utálom egyébként. – Az sem volt utolsó szempont, hogy el akartam kerülni annak a lehetőségét is, hogy atyánkkal hasonlítsanak össze az emberek, pedig már számtalanszor hallottam, ahogy az idősebb szolgálók összesúgtak a hátam mögött, hogy mennyire emlékeztettem őket apámra fiatalabb korában.
- Mindenkinek jónak kell lennie valamiben, nekem ez jutott – tártam szét a karjaimat mosolyogva, amikor a tehetségem esett górcső alá. Egyébként igen jó lövész voltam, egyetlen ló sem dobott még le a hátára és több alkalommal elvertem atyánkat sakkban, mint a világon bárki más. (Atyánk is csak azért sakkozott velem alkalomadtán, hogy tesztelje a stratégiai képességeimet, nem azért, mert annyira időt akart tölteni velem.)
- Tehát… - Ennél a pontnál drámai hatásszünetet tartottam: - Lényegében mindenkit.
Olyan nem létezett, hogy valaki ne lett volna ostoba, vagy ne sértette volna meg valamivel a húgomat, ha pedig valaki ennek a kettőnek a keresztmetszetébe került… Nos, sajnáltam az illetőt.
- Megígérem, hogy nem hagylak magadra, és igyekszem minél többször időt tölteni veled, de akkor kérlek, fogadd el, hogy atyánk miatt vannak olyan kötelességeim, amik elől nem bújhatok ki – nyújtottam felé a másik kezemet is, hiszen ha rajtam múlt volna, akkor együtt tanultunk volna és olyan dolgokra is megtanítottam volna, amelyeket egy hölgynek nem illik tudnia, mégis érdekelte volna a húgomat.
Szerettem volna megállítani a húgomat, mielőtt pofozgatni kezdte volna magát, de túlságosan messze álltam tőle, hogy időben lefogjam a kezeit.
- Remélem, Gwinnie, tisztában vagy vele, hogy elég lett volna rám támaszkodnod és sápítoznod, hogy nem vagy jól – pillantottam rá összeráncolt homlokkal. Mi mást tehettem volna? Nők, mindig mindent túldramatizáltak…
Gyengéden belekaroltam, majd ismét kitártam az ajtót, hogy a folyosóra lépve a legközelebbi őröknek szólhassak arról, hogy bárki keresne minket, akkor kiment a kastélyparkba, ugyanis a húgom nem érezte jól magát.

888 ❖ youtube ❖ note:  még az átok előtt, valamikor a múltban  ❖ kredit

Mindig is úgy véltem, hogy ha már mi ketten voltunk egymásnak, akkor tartsunk össze, azonban a húgom – okkal – neheztelt rám az állítólagos kiváltságos sorsomért, azért, mert kettőnk közül én voltam az, akiből egy napon trónörököst faragnak. Mivel nem látott be a színfalak mögé, így nem tudtam neheztelni rá, amiért az átkomat áldásnak vélte. Nem volt egyszerű azzal a gondolattal felnőni, hogy egy napon a nemzet sorsa az én döntéseimen múlik majd. Álmatlan, csillagokkal teli éjszakákon gyakran az ablakpárkányra támaszkodva figyeltem az égboltot és azon rágódtam, hogy vajon megértem-e eme feladatra. A válaszom pedig minden alkalommal az volt, hogy nem, de kénytelen leszek. Én is lehettem volna irigy Gwinnie-re, amiért nem kellett politikát, történelmet, hadászatot tanulnia, vagy amiért jótékonyan meghagyták abban a hitben, hogy gyermekként azt csinálhat, amit akar, mert a jövőben nem lesz túl sok jelentősége. Természetesen, borzasztó volt a maga a gondolat, hogy egy napon majd politikai okokból házasodnia kell – szerelemnek köze nem lehetett egy ilyen szövetséghez -, és elhagyja majd a kastély falait. Ha rajtam múlt volna, csakis nyomós indokkal tettem volna ki őt ennek.
Mégis, ezeket a kimondatlan gondolatot és érzéseket továbbra is az ajkaim zárral pecsételték, nem osztottam meg a legbelsőbb elmélkedéseimet senkivel – még a húgommal sem. Nem értette volna a bennem kavargó aggályokat, és nem is az ő felelőssége volt feloldani azokat. Így hát részemről megtettem mindent, amelyre képes voltam, hogy jó testvére legyek, még akkor is, ha éppen a Pokolba kívánt.
- Nem is tudtam, hogy bármelyikünk is rendelkezne saját lakrésszel. Talán rajta szerepelne a neved? Névtáblát véstél minden ajtóba, vagy pontosan mire gondolsz? – próbáltam humorral csillapítani a haragját, csakhogy minél inkább figyeltem őt, annál inkább arra jutottam, hogy ma különösen rossz hangulatban volt. – Elfelejted azt az apró tény, Ő Királyi Fensége, hogy kegyed hercegnő. Nemünket leszámítva nincs köztünk túlságosan nagy különbség – fejeztem meg a mondatot közvetlenebb hangnemet megütve, hátha eszébe jutott az az aprócska, ám igen fontos információ, hogy továbbra is a testvére voltam.
- Guinevere, mondd csak, lemaradtam a saját koronázásomról, vagy miért hivatkozol ezekre az emberekre úgy, hogy csak és kizárólag nekem felel, amikor tisztában vagy vele, hogy mindkettőnk szavára ugrik az összes szolgáló? – ráncoltam össze a homlokomat értetlenséget színlelve, hiszen úgy beszélt, mintha atyánk nem is létezett volna, és enyém lett volna a birodalom.
- Gwinnie – sóhajtottam fel a kifakadása kapcsán, hiszen valahol éreztem, hogy ismét erre ment ki a játék. Abszolút megértettem a kétségbeesését, és azt, hogy nehezen akarta elfogadni a tényt, de mindkettőnknek előre megírták a sorsunkat.
- Hidd el, ha rajtam múlna, akkor soha nem engedném, hogy elküldjenek – húztam finoman magamhoz, hogy akár egy röpke pillanatra is, de átölelhessem, és úgy súghassam a fülébe ezeket a szavakat. Mégis hamar elengedtem őt, félve a reakciójától, és hagytam, hogy ablakhoz felé forduljon.
- Nos, én nem szeretném elképzelni magamat a nevelőnővel, egyrészt illetlen, másrészt pedig nem rendelkezik olyan tulajdonsággal, amely megragadná a figyelmemet. Különben sem vegyülhetünk rangon aluliakkal. – Minden erőmmel azon voltam, hogy lezárjam ezt az szörnyű témát velem és a nevelővel kapcsolatban, mielőtt a húgom újabb sületlenséggel állt volna elő.
- Tudod, ha egy kicsit kevesebbet ordibálnál, a fejed nem lenne annyira vörös. Ha pedig néha megpróbálnál mosolyogni, csodaszép lehetnél – érintettem meg finoman a vállait. Nem volt egyszerű kezelni őt, és bármennyiszer is ugrattam azzal, hogy én örököltem a jó géneket, valahol megbántam, hogy ezeket a szavakat sulykoltam belé. Talán… Ha régebben még jobban odafigyeltem volna rá, akkor nem lenne ennyire elkeseredett.
- Természetes, hogy szereted, amikor az imádnivaló fivéredtől kaptad – görbültek mosolyra az ajkaimra, abban a reményben, hogy az önteltnek álcázott szavaim talán megnevettetik végre.
- Kikérem magamnak! Birodalomszerte hírét vitték a krikett-tehetségemnek! – Szándékosan rájátszottam a korábbi szavaimra, és színlelt sértődöttséggel pöndörítettem egyet a bajszomon, amelyet annyira utált. (Én is gyűlöltem, de a divat megkövetelte tőlem ezt az arcszőrzetet.)
- Majd azt mondom neki, hogy nem érezted jól magad, így kikísértelek a levegőre. Ketten bármit meg tudunk oldani – feleltem neki cinkos kacsintással karöltve. Nem tartottam atyánktól, biztosra vettem, hogy a vendégdelegáció továbbra is minden figyelmét lefoglalta. Mit számított neki, hogy a két gyermeke egy kis időt töltött a szabadban?
- Még nem öltél meg senkit. Ha rajtad múlna, a közeli város főterét egy nyaktilóval díszítenék, és lecsapadnád mindenkinek a fejét, aki egy kicsit sem szimpatikus. – Nem tagadhatta, hogy ez így volt, hiszen heves vérmérsékletét apánktól örökölte, míg én anyánktól tanultam el miként kell mosollyal és mézes-mázas szavakkal elbűvölni az embereket.
- Csokisat. Sőt, akár többet is hozok. Csak ígérd meg, hogy legalább estig nem akarod megölni egyik szolgát sem – bólintottam a kérdésére azzal a kitétellel, hogy nem akartam még több drámát az elkövetkezendő pár órában.
A kijárathoz sétáltam, és kilestem a folyosóra. A szokásos őrökön kívül senki nem járt odakint, így visszahúztam magam után az ajtót. A vállam felett visszapillantottam a húgomra, és így szóltam: - Akkor kikísérlek a szobából, megmondom az őröknek, hogy levegőzni viszlek, aztán a szokásos helyen megvársz, amíg szerzek neked süteményt?
Vázoltam fel neki a tervemet, amely már a kettőnk által jól begyakorolt menetrend szerint zajlott. Már csak annyira volt szükségünk, hogy Gwinnie-t ne vegyék észre odakint, amíg vissza nem tértem hozzá.

838 ❖ youtube ❖ note:  még az átok előtt, valamikor a múltban  ❖ kredit

Értetlen álltam a jelenet előtt, ahogy a nevelőnő és a testvérem szembe álltak egymással. Bármennyire is tűnhetett úgy a húgom számára, hogy félvállról vettem a történteket, igenis aggasztott a viselkedése és a nevelőnőkkel való kapcsolata. Fogalmam se volt arról, hogy mi váltott ki belőle ilyen heves érzelmeket, amikor örülhetett volna annak, hogy legalább foglalkozott velünk.
- Szerencsére, drága húgom, nekem nem parancsolhatsz – emlékeztettem jótékonyan arra, hogy fiúgyermekként jóval előtte álltam az öröklési rendben, ahogy arra is, hogy ebben a korban a nők véleményét senki nem kérte ki. Engem érdekelt, hogy miről vélekedtek, vagy éppen egyes szituációkban milyen meglátásaik voltak, azonban, ha a húgomnak elködösült az elméje, akkor nem voltam kíváncsi arra a rengeteg elfojtott dühre, amelyet ilyenkor szabadjára eresztett.
- Azt tudom, hogy királyi sarjként egyikünk sem engedheti meg magának, hogy így bánjon az alattvalóival – sóhajtottam fel, elvégre ha valamit jól a fejembe vertek az az volt, hogy igenis számított milyen képet mutattunk magunkról akár az udvarban, akár vendégek vagy a pórnép előtt. Gyűlölettel és félelemmel ideig-óráig lehetett kormányozni egy országot, de mindig eljött az a pont, amikor az embereknek valami meghaladta a tűréshatárát és fellázadtak.
- Igenis érdekel – vágtam a szavába. Amikor ellökött magától, a keze után kaptam azzal a céllal, hogy visszahúzzam magamhoz. Ha nagyon erősködött, akkor végül eresztettem, nem akartam, hogy kárt tegyen magában.
- Különben is, még a feltételezés is sértő, hogy bármit is akarnék attól a nőtől. Nem mintha nem kerülne egy szavamba, hogy elérjem azt, amit akarok, de ahogy korábban is mondtam, nem érdekel. – A falnak dőltem az ablak mellett, enyhén oldalra billentett fejjel fürkésztem a testvérem arcát. Időnként fájt, hogy a haragfüggönyön keresztül nem akarta meglátni a szeretetemet, vagy elfogadni a tényt, hogy vigyázni akartam rá, gondoskodni arról, hogy ne essen baja, de nem tehettem érte semmit, ha folyamatosan maga alatt vágta a fát.
- Nem tudod megtiltani vagy lemosni magadról. Nézz csak magadra – léptem mellé, finoman a fejét fordítva az ablak irányába. Az üveg tükröződésében pedig halványan kivehette a saját duzzogó arcát.
- Mi lenne, ha félretennéd a sértettségedet, és elkísérnél? Biztos vagyok benne, hogy te is szívesen kint lennél egy kicsit. Akár még arra is hajlandó vagyok, hogy a kedvedért veszítsek krikettben – mosolyogtam rá, finoman ugratva őt azzal, hogy szándékosan hagytam nyerni. Ez nem teljesen volt igaz, voltak pillanataim, amikor tényleg szándékosan elszúrtam a játékomat, de a húgom sokkal jobb krikett-játékos volt, min én. Engem mondjuk kevésbé is mozgatott meg az a játék.
- Közben pedig elmesélhetnéd, hogy mi történt pontosan anélkül, hogy megölnél bárki mást a tekinteteddel. Sőt, ha jól viselkedsz, akkor lopok a konyháról neked süteményt. Áll az alku, Gwinnie? – vetettem be az engesztelő mosolyaim egyikét, hiszen nem állt szándékomban itt hagyni dühöngeni. A végén még… Széttört volna valamit, vagy önmagát.  

452 ❖ youtube ❖ note:  még az átok előtt, valamikor a múltban  ❖ kredit

A tanulmányaim befejeztével úgy gondoltam, hogy szükségem van egy kis friss levegőre. A napsütés ki akart csalogatni a palotából, az ellenállásomat pedig nem volt nehéz megtörni. Nem szerettem a bezártságot, a korlátokat, akkor éreztem magam igazán szabadnak, amikor kilovagolhattam és résztvehettek a vadászatokon.
Az istálló felé vettem az irányt, hiszen a palotán belül nem akartam láb alatt lenni. Fontos vendégek érkeztek hozzánk, hogy egy régi békeszerződést újítsanak meg, így a szüleink igencsak elfoglaltak volna. Bár jobban belegondolva, sose volt igazán idejük ránk, előbb érdeklődött egy szolgáló irántunk, mik ők maguk. Időnként, magányosabb óráimban, amikor nem tudtam aludni, nehezteltem rájuk, azonban amikor egyre gyakrabban vontak bele a királyság ügyes-bajos dolgaiba, megértettem őket. Nekik sem lehetett egyszerű a feladatuk, hatalmas felelősség nyomta a vállukat, és csak remélni mertem, hogy egy napon méltó utódjuk lehetek.
Apropó, felelősség… Ahogy a folyosón sétáltam éktelen rikácsolás ütötte meg a fülemet. Megtorpantam az ajtó előtt, és hallgatózni kezdtem, bár kétség sem fért hozzá, hogy a húgom tette pokollá valakinek az életét.
Szerettem a húgomat, mindennél jobban szerettem őt még a heves természete ellenére is. Rengetegszer fogtam magamban a viselkedését figyelemhiányra, én pedig bármennyire is igyekeztem, nem tudtam megadni neki azt a szeretetet, amelyre mindketten vágytunk a szüleinktől. Nem voltak ők se rossz emberek, csupán uralkodók voltak. Eleget kellett tenniük a kötelességeiknek, fontossági sorrendet kellett felállítaniuk, ami azt jelentette, hogy alkalmanként a lista aljára kerültünk.
- Hagyd már szerencsétlen nevelőnőt békén, Pukkancs. Nem tett semmi rosszat, amiért a fejét kellene venni – löktem be az ajtót mosolyt varázsolva az arcomra. A helyiségben ők ketten tartózkodtak, illetve az ajtó előtt rajtam kívül őrök ácsorogtak.
Közelebb léptem hozzájuk, finoman bearaszoltam kettejük közé, hogy ha a húgom fel akarná nyársalni a tekintetével, vagy éppen csak átkokat szórna, akkor engem találjon meg helyette. Az állammal a bejárat irányába böktem, jelezve a nevelőnőnek, hogy távozhat, majd amikor becsukódott mögötte az ajtó, fásultan a húgomra pillantottam.
- Szeretnéd megosztani velem, hogy mi történt, vagy az idők végeztéig duzzogni szeretnél, amiért nem hagytam, hogy elevenen megnyúzd immár a hetedik nevelőnődet? – fontam keresztbe a karjaimat a mellkasom előtt, pontosan olyan számonkérő arcot vághattam, mint apánk is szokott. Pedig nem akartam vele szigorú lenni, csupán nem értettem, hogy miért kellett mindig feszültséget gerjesztenie. Ha ennyire magányos lett volna, akkor itt voltam neki, tudta jól, hogy bármikor kereshetett, amikor nem bíztak rám valamilyen feladatot, vagy nem taníttattak.

388 ❖ youtube ❖ note:  még az átok előtt, valamikor a múltban  ❖ kredit