Joy
Amióta az eszemet tudom, Derű a legjobb barátnőm. Valahogy mindig is értett ahhoz, hogy mosolyt csaljon az arcomra és ő szurkolt a leghangosabban a lelátókon, amikor mérkőzésem volt. Néha irigyeltem őt, amiért képes volt mindenben meglátni jót. Azonban amióta ezek az őrültek elcipeltek ebbe a városba, azóta kevésbé vagyok boldog. Mostanában sokat voltam feszült apa hülye szabályai miatt és anya is néha indokolatlanul szigorú volt, azonban mostanában, néha hiányzott a túlzó gondoskodásuk.
Derű óriási ötlete volt elhozni engem ide, pizsamában autóba tuszkolni és uccu neki a nagyvilágnak. Eleinte haragudtam rá. Annyira dühös voltam, hogy a többiek még nem láttak ilyennek, még Haragra is a frászt hoztam. Azonban, ahogy telt az idő, kezdtem lecsillapodni és beláttam, hogy talán jobb volt nekem itt. Hiányoztak a szüleim, szerettem volna néha üzenni nekik, hogy ne aggódjanak, jól vagyok… De olyan csúnyán összekaptam apával az utolsó éjszaka, hogy nem mertem felvenni velük kapcsolatot.
Különben is, ők mindentől tiltottak, és nem voltam egyedül. Velem volt a második családom. Nem volt mitől félnem. Ráadásul, Derű mindig mindent megoldott, még ha az ötletei elsőnek kicsit őrültnek tűntek. Ő volt a legjobb barátnőm, a fogadott nővérem, a mosoly az arcomon, nem tudtam rá örökké haragudni.


Bánat mindig meghallgatott. Valamiért különleges érzéke volt mindig akkor feltűnni a színen és az oldalamra állni, amikor a leginkább magam alatt voltam. Minden kételyemet és félelmemet megoszthattam vele, hiszen tudtam: a titkaim biztonságban voltak nála.
Derű maga volt a kétlábon járó boldogság, és tényleg csodáltam őt a személyiségéért, azonban voltak pillanataim, amikor szívesebben ücsörögtem Bánattal forró csokoládét szürcsölgetve. Bánat remek hallgatóság volt. Mellette lecsitultak a gondolataim, mert éreztette velem, hogy odafigyelt rám. Derű, Undor, Majré és Harag is figyeltek rám a maguk módján, azonban mindegyikük más és más megküzdési stratégiát alkalmazott. Bánat azonban remekült idomult hozzám és engedte, hogy pityeregjek a vállán, miután kiabáltam Jamie-vel, vagy éppen kikapott a csapatunk, amelyben Sophie is játszott. Szelíden rávilágított arra, hogy ha hibát vétettem, nem korholt le érte, ahogy a szüleim szoktak.
Amíg Derű volt az örökké mosolyogós nagytesóm, addig Bánat volt az, akinek kiönthettem a szívemet és a lelkemet. Olyan volt, mint Jack Frost, az iskolai pszichológus, csak épp ugyanolyan diák volt, mint én magam.



Fear
Majré mindig aggódott valamin. Voltak pillanatok, amikor viccesnek tartottam a túlzó aggodalmát, hiszen én nem sok dologtól féltem – Majré rettegett helyettem is -, azonban előfordultak olyan percek, amikor rettenetesen bosszantott. Valahol mélyen jól tudtam, hogy csak jót akart, azonban a folyamatos stressz, amiben élt, nem volt túlzottan egészséges.
Egyszer elhatároztam, hogy megpróbálom átadni neki a bátorságom egy részét, de azt hiszem, csak rontottam a helyzeten. Azóta többet majrézott, mint valaha. Undor arcán is sokszor láttam, hogy fogytán volt a türelme vele kapcsolatban, ami érthető volt, hiszen szegény Majré nem tartozott a kiegyensúlyozott emberek közé. Ettől függetlenül kedveltem őt. Ő a maga furcsa módján illeszkedett a kis baráti közegünkbe. Ugyan Derű volt a csapat tyúkanyója, azonban Majré néha képes volt túlszárnyalni őt. Hányszor, de hányszor hallottam tőle, hogy ne csináljak valamit, mert veszélyes!
És csak azért is belevágtam. Kellően makacs voltam ahhoz, hogy azt csináljam, amit akarok, épp ez vezetett néha az engem körülvevő vitákhoz. Valaki meg akarta nekem mondani, hogy mit csináljak, én pedig azonnal az ellenkezőjéhez fogtam. Kíváncsi voltam, hogy az újdonsült edzője a hokicsapatnak hogyan boldogul majd a dinamikus duóhoz, amit Sophie-val ketten alkottunk. (Nem Majré, továbbra sem fogom elvágni a kezemet a korcsolyaéllel, de azért köszönöm, hogy aggódsz értem!)


Undor annyira menő volt! Hogy a viharba nem vettem észre eddig?! Imádtam a stílusát, az outfitjeit, épp ezért mostanában rászoktam arra, hogy a ruhatárából kérjek el egy-egy darabot, vagy éppen elcibáltam bevásárlókörútra, ugyanis alakítani akartam a stílusomon.
Eddig nem zavartak a gyerekesebb ruhák, vagy színösszeállítások, az sem zavart, hogy sportosabb ruhadarabokat hordtam, de ahogy telt az idő, bennem is valamiért feléledt a vágy, hogy időnként csajosabb legyek. Undor pedig ennek hatalmas szakértője volt, rengeteg követővel rendelkezett, így szünetekben sokszor az ő nyakán lógtam, hogy egyszer én is a legmenőbbek közé tartozzak. Nem véletlenül intett óva, hogy ne barátkozzak Jamie Bennettel, ugyanis Sophie bátyját sokan furának tartották. Majré is fura volt, mégis jól kijöttünk.
Apropó a többiek, az Undorral eltöltött szünetek miatt fordulhatott elő, hogy suliban talán kevesebbet lógtam együtt Bánattal és Majréval, de cserébe otthon mindig bepótoltam velük a kieső időt. Engedtem, hogy Majré válasszon esti tévéműsort, mert tudtam, hogy a horrort nem szereti, és hétvégéken megkértem Bánatot, hogy főzzünk együtt ebédet.


Anger
Mostanában nagyon felgyűlt bennem a harag. Egyik nap a suliban bemostam egy srácnak, mert Mabelt és Sophie-t akarta bántani. Sophie még talán megvédte volna magát, de Mabel... Az igazgató irodában kötöttem ki, ahol jól leszidtak majd büntetésre küldtek. Ezzel még semmi bajom nem lett volna, ha nem találkoztam volna kifelé menet Haraggal. Kérleltem, hogy ne árulja el Derűnek a történteket, ugyanis nem akartam, hogy a barátnőm csalódjon bennem.
Az edzéseken is a szokásosnál agresszívebben játszottam, sem a csapattársaim, sem pedig az edző nem tudta mire vélni a viselkedésemet. Minden idegesített és irritált. Olyan érzésem volt, mint belülről fel akarnék robbanni. Vajon Harag is így érzett, amikor felidegesítettük?
Szerencsére, megígérte, hogy segít kezelni az indulataimat, és elvisz majd edzeni, hogy máshol levezessem a felesleges dühömet. Nem avattuk be ebbe a többieket, ugyanis Undor kiakadt volna, hogy letörik a körmöm, Derű és Bánat talán helytelenítette volna az edzéstervünket, Majré pedig onnantól kezdve élete végéig azon aggódott volna, hogy ne essen bajom.
Voltak titkok, amiket meg kellett őrizni, különben csalódtam volna a szeretteim. Ezt pedig nem akartam megtapasztalni. Épp elég volt, hogy én szégyenkeztem a dühkitöréseim miatt. Tulajdonképpen, nem is értettem mi történik épp velem...



✦ Azon szerencsések közé tartozol, hogy Fata Morgana belső határai számodra nem okoznak akadályt. Ugyanolyan átjárásod van, akár a kívülállóknak, azaz az embereknek.
✦ Egyszerre képviselsz két mesehőst. Riley és Boo is te magad vagy. A félelem érzeted kicsi, a képzelőerőd nagy.