Kenneth & Chantelle

I was lost in the darknes then you came and showed me the light

Nem az volt a célom, hogy halálra rémisszem, s ugyan a megjelenésem valóban nem bizalomgerjesztő, attól még a szándékaim ártalmatlanok.
- Nem fog bolondnak nézni? Bár miért ne nézne bolondnak… - keserűen felnevetek, miközben a hajamba markolok az őrült szavak elsütése végett. Teljesen megbolondultam és ami a legrosszabb, hogy fogalmam sincs mikor ébredek fel végre.
- Csak foglalkozzon azzal, hogy tiszták a szándékaim. - erősítem meg, hogy nincs mitől tartania tőlem. Legalábbis, elég, ha én félek önmagamtól és a kusza, romlott agyam képzeletétől.
- A lányomnak tetszene a munkája… Kedvelte a történetét. Ő is a divat szerelmese. - ajkaimon egy gyengéd, nosztalgikus mosoly jelenik meg. Ha még mindig minden rendben lenne Lorival, akkor most nem lettem volna itt, hanem otthon maradtam volna a lányommal és a feleségemmel. De egyetlen hiba, egyetlen rossz döntés idáig vezetett és a családomat szétbombázták. Lori elköltözött a lányommal és azóta semmit sem hallottam felőlük. Talán egyszer, amikor már elég idős, meg fog találni és mindent helyre hozhatunk. Már ha az az “egyszer” számomra valaha is el fog érkezni.
- Ha felpolcolja nem fog bedagadni. - osztok meg vele egy ártalmat “trükköt”. Érzékelem rajta, hogy továbbra sem bízik meg bennem, de nem hibáztatom érte, különös figura vagyok és az imént üldöztem át egy fél utcán, így a bokaficama is az én művem. - Ígérem nem okozok több problémát magának. - próbálom továbbra is megerősíteni a szándékaimat, hogy ne könyveljen el egy bolondnak a mondottak után se. Ám akármennyire is próbálkozok, az emberek rólam alkotott képe sosem fog megváltozni.
-  Tudja, ez igazán kedves magától. - egy erőtlen félmosoly, reményteli, fásult tekintet, de a jószándéka ott van benne és ezt értékelem. Az első személy, aki hajlandó lesz meghallgatni. Talán akkor nem fogom ennyire őrültnek és kiszolgáltatottnak érezni magam, ha megosztom ezt az átokszerű őrületet. - Ezt úgy mondja, mintha magának is lenne megosztanivalója. - nem hagyom figyelmen kívül a szavait. Hallom a hangjában a tapasztaltságot, bölcsességet, ami bevallom először idegennek tűnt magától, Szörnyellától, de még a főgonoszok is rendelkezhetnek szívvel.
Bólintok egyet a cipő hiányának lerendezésére, majd megragadom a nő kezét, hogy segítsem az út további részének lejárásában. - Merre lakik? Messze innen? - kérdezem, hogy valamelyest be tudjam lőni a távolságokat. Az én apartmanom legalább közel van, de oda szégyen lenne bevinni akárkit. A kupleráj és szag elviselhetetlen, de én már megszoktam, lévén, hogy nincs miért értékelnem a környezetemet.
Felpillantok a járdáról, át a sétálóutcák túloldalára, ahol Fülöp konditerméből épp most lép ki egy magasztos, kigyúrt figura.
- Látja azt a férfit? - tekintetemmel mutatom a nőnek az irányt. - Herkules. De ő csak egy kétdimenziós rajzfigura. Nem úgy, mint maga. Hús és vér. Maga az első, aki ilyen…emberi. - osztom meg vele az első morzsát arról, hogy mégis mi folyik körülöttem ezen az elátkozott helyen. - Azt akarom kideríteni, hogy miért látom magát másként és nem úgy, mint a többi rajzfigurát. Gondolja, hogy ezt meg tudnánk fejteni közösen?

462 szó

Kenneth & Chantelle

I was lost in the darknes then you came and showed me the light

Arcizmaim zavaros sápadtsággal  görcsölnek össze, miközben a nő arcvonalaival foglalkozom továbbra is. Meredek rá. Ez tagadhatatlan, mert ő olyan...emberi. Valós. Nem egy mesefigura, kétdimenziós rajzolat mögé rejtve. Talán a bennem lévő szerek kezdenek kifakulni, vagy talán csak én hunyorítottam rosszul a pillanatban. Ám amikor ő megszólal és határozottan tagadja valós mivoltát, érzem, hogy még nagyobb zűrzavar támad bennem. Egy nem illik a kettőhöz. Tisztában voltam vele, hogy ezen a helyen csak mesekarakterek léteznek és némelyikük emlékezetkiesésben szenved ilyen szempontból, így annyira nem csodálkoztam Szörnyella válaszán. Egyedül az zavart, hogy az előttem álló nő…nem Szörnyella volt külsőleg. Ez pedig kezdett az őrültségbe hajszolni ténylegesen. Nem voltam már az a kopó, mint annakidején. Nem tudtam könnyen kiszagolni, ha valaki hazudik. Az már a múlt takarásában bújt meg, így ha Szörnyella vagy ezesetben Chantelle nem mondaná az igazat, azt sosem deríteném ki.
- Nem, nem így értem. Maga, túlreagálja én csak próbálok valaminek a végére járni, rendben? - kezemet védekezően emelem fel, majd fektetem le tenyeremet előtte, jelezve, hogy továbbra sincsenek ártó szándékaim.
- Ez volt a munkám. Képzelheti mennyi bűnöző burkolta magát selyemfátylak közé csak hogy megússzák tetteik következményeit. De...ne aggódjon, az én szándékaim nem bűnnel kapcsolatosak jelenleg. Legalábbis nem magát érintik. - azt már nem teszem hozzá, hogy én magam a bűn mélységeibe süllyedtem. Drogok, ittas vezetés... Egyikhez sem nyúltam volna, ha az életem rendben lett volna. Bár a mostani életem valóban egy rajzfilmre hasonlított, egyedül én voltam a nem ideillő alak. - Maga készítette? - kérdezek a cipő eredetiségére. Kezdek vonalat húzni Chantelle és Szörnyella között, ám tudatom rendesen megnehezít e feladatban.
- Az elsősegély minden akadémián a fontossági sorrend elejére kerül, szóval igen, oktatják és ismerek egy-két trükköt, amivel bocafikam is orvosolható. - sandítok le a lábára, bár azt már nem teszem hozzá, hogy a helyében nem bíznám magamra. Ki tudja mennyire koptak ki azok az elsősegélyi tudások is. Ettől függetlenül azt hiszem ő maga könnyedébben ellenzi, mintsem hogy a szájába rágjam. - Hazakísérhetem, ha az rendben van. - hazudnék, ha azt mondanám nincsenek hátsó szándékaim. Meg akarom érteni, hogy ő miért másabb, mint a többi. Miért emberi? Hús és vér, akárcsak én. De nem mindig. S ennek a jelenségnek a válaszait mihamarabb ki akarom deríteni. Vannak rajta kívül mások is talán?
Kérdését elsőre nem is hallom meg. Vagyis, meghallom, csupán nem realizálódik bennem, hogy az én jólétem felől érdeklődik. Továbbra is elvakít Szörnyella gondolata ahhoz, hogy a nőre másként tudjak nézni.
Korábbi halovány mosolyom ismét feltűnik, mégis sokkal fájdalmasabbnak és elkeseredettnek tűnik az előbbihez képest. Nevetségesnek tartom, hogy idáig süllyedtem. Sosem beszéltem róla senkinek. Maximum Sebastiannek, egy ráknak, valahol a múzeum környékén. Azon kívül se a feleségem, se a lányom nincs kontaktban velem. Csak a mesehősök...és a csavart kis feledékeny agyuk. - Nem. Nem vagyok jól, de köszönöm a kérdést. Gondolom nem egy vadidegen férfi kínkeserves történetét akarja hallani, ezért inkább nem is húznám az idejét. Akarja, hogy szerezzünk egy új cipőt vagy így mezítláb...? - terelem át a szót inkább az ő lábbelijének hiányára. Az én élettörténetem meséjének ideje még nem jött el.

497 szó

Kenneth & Chantelle

I was lost in the darknes then you came and showed me the light

Bevallom, józan ésszel valószínűleg higgadtabban és szakszerűbben közelítettem volna meg. Ám balszerencsémre épp elég őrültség vett már körül ahhoz, hogy megtanuljam nem szabad hezitálni. Az alkohol és a drogok közös hatása pedig roppant türelmetlenné tett az elmúlt hónapok alatt. Már abban sem vagyok biztos mi valós és mi nem. Épp ezért követem őt. Szörnyellát, akiben némi valós, kézzel foghatót keresek, mielőtt tényleg elsodor magával az őrület.
Látom, s érzem az ellenkezését, így egy kevés megbánást ébreszt bennem, mire pedig elengedem a karját, ő már lendül is a másik irányba a korábbi erőlködésének köszönhetően. Ám mielőtt még utána tudnék nyúlni, hogy megakadályozzam az esést, ő sikeresen megtartja magát, így a menetközben lévő kezemet visszahúzom magam mellé.
- Néha azt hiszem, az vagyok… - zavarodottan pillantok körbe és hátrálok el a nőtől. - Maga Szörnyella, nem? Fehér-fekete haj, szőrmekabát, magassarkú… Le akarta vadászni a dalmatákat. - homlokráncolva vizslatom őt tovább, aztán csak sikerül észrevennem magamat. A kellemetlen érzéseknek és a szégyennek köszönhetően felszakad belőlem egy erőltetett nevetés, ahogy a röhejes viselkedésemen szórakozok.
- Sajnálom, ne haragudjon, Chantelle. - hívom most már az általa adott néven, miközben próbálom összerakni az egyet a kettővel. Az is igaz, hogy még nem interaktáltam komolyabban az itteni lakosokkal. A többségükkel csak egy jónapot vagy jóestét volt a megszokott. Nem feltétlen álltam le Sebastiannel vitatkozni a múzeumban vagy jobban megismerni az Anserine kávézó mesehőseit.
- Kenneth Carter, ex NYPD rendőr. - mutatkozok be neki miután sikerül valamennyire lehiggadnom, ám így is kénytelen vagyok halántékomat masszírozni a hasogató érzések mulasztása érdekében. A fejemnek nem sikerül megemésztenie a történéseket, ezzel pedig csak azt váltja ki belőlem, hogy még inkább kívánjam az elmémet módosító szerek társaságát. - Hogy van a lába? - pillantok le a bokájára, hiszen biztosan megvan az indoka a jelenlegi testtartásának.
- Tudom, hogy nem engem tart a legmegbízhatóbb személynek jelenleg, de talán tudok segíteni. - kezdek bele. Arcvonásaimat megpróbálom ellazítani, hogy ne láthassa rajtam a depresszió jeleit. - Ha engedi. - fejemet oldalra biccentve mosolyodok el a tőlem telhető erőbedobással, tekintetem ellágyul a művelet közben. Idejét sem tudom már mikor sikerült mosolyognom. Persze a mostani sem tör ki a boldogságtól, de legalább próbának működik.

343 szó

Kenneth & Chantelle

I was lost in the darknes then you came and showed me the light

Könnyen megeshet, hogy amit láttam, az csak az itt töltött idő bolondos utószele. Esetleg az őrület előjele, ami szintén nem lenne nagy meglepetés. A lányomtól és feleségemtől való elválás óta csupán a lejtőn lefelé buckázok, ameddig az véget nem ér és beteljesedik a megírt sorsom története. Azzal, hogy most ez a szemkápráztató jelenet elsuhant előttem, a hétköznapjaim más értelmet nyernek. A belső nyomozó pedig ki szeretne törni burkából, hogy megfejthesse ezt az őrülettel teli káosz morzsáját.
A fordulónál még hallom, ahogy magában mérgelődve szeli át a járdát. Cipője ritmikus koppanásával egy pillanatra el is tereli a figyelmemet az utca zajáról, ám ez a nyugtató dallam hamar abbamarad, amikor a magassarkúja megadja magát. A szedelőzködése után szemkontaktust létesít vele, ám látom arcán, hogy nem feltétlenül a bizalmasabbik fajta érzések keringenek most benne. Mielőtt még meg tudnék szólalni, ő már iramodik is az ellenkező irányba a maga nyurga, szőrmekabátos verziójával.
- Várjon! - szólok utána jóval azután, hogy ő már megnövelte a távolságot közöttünk. - Szörnyella, várjon! - iramodok meg utána. Nem hagyhattam elfutni az egyetlen teremtést, akiben megláttam a változás jeleit. Egyszer ember...egyszer mesehős. Még kellően józan lehetek ahhoz, hogy ne tántorogva indítsam el az "üldöző hadjáratomat" utána. A rutinból persze kiestem már, de a lábaim valamennyire hajlandóak követni a fejem parancsait, így viszonylag hamar sikerül is beérnem a nőt, hogy aztán elkapva a karját megállíthassam. Most megint...ember volna?
- Várjon... - lihegem neki nem a kifulladástól, hanem a felgyülemlett adrenalin túltengéstől, ami most ellepi egész testemet, ahogy a különös helyzetet próbálom megérteni magam előtt.
- Oh, sajnálom, én csak...tudja, nem akartam magára ijeszteni, de meg kellett bizonyosodnom arról, hogy maga...valós. - dörmögöm, mialatt elengedem karját a szorításomból. Még magamat is bolondnak érzem a szavak kiejtése után, így zavarodottan teszek is egy lépést hátra, míg tekintetem céltalanul szaladgál a környék véletlenszerű pontjaira.

297 szó

Kenneth & Chantelle

I was lost in the darknes then you came and showed me the light

Ugyanolyan napnak indult, mint a többi. Az atlantiszi Milo és Kida párosa került el engem az utca szélén, miközben Ficánka és Sebastian követte őket a múzeum irányába. Ficánka... Mégis hogyan jár kétlábon? Akarom mondani, két uszonyon? Mindenesetre nem sokáig kérdőjelezem meg eme furcsaságot, inkább tovább indulok az Anserine Cafe irányába, hogy ma reggel kicsit felfrissültebben kezdhessem a napot. Egy fekete kávé lehet megteszi majd a hatását és némileg kijózanít abból a rengeteg mocsokból, amit a testembe tömtem a héten is.
Még mindig másnaposan, zsebre dugott kezekkel lépek az őszi színek között a járdaszélen. Mintha már órák óta menetelnék, pedig csak nem rég sikerült elhagynom a lakásomat. Valószínűleg az ajtót sem zártam be, sőt, még az is előfordulhat, hogy tárva-nyitva hagytam. Nem lenne meglepő, de nem feltétlen érdekel. Az efféle alap berögződések már nem voltak fontosak. Mióta Lorie elvette tőlem a lányunkat és pokollá tette az életem hátralevő részét, már nem is próbáltam visszaköltözni az államokba. Letelepedtem itt Fata Morganaban, legalább addig, ameddig be nem kopog a Halál az ajtómon.
Séta közben lesütött szemekkel haladok, csak akkor pillantok fel, amikor ő maga, Szörnyella lép el mellettem. Ez nem is volna annyira nagy rekorddöntő információ, tekintve, hogy a mesehősök társasága mindennapos. Ami meglep, az az, hogy egy pislantás után emberi alakot ölt magára. Nem két dimenziósat. Azon kapom magam, hogy indiszkréten bámulok utána, ahogy ő eltűnik az egyik fordulónál. Zavartan állok meg a járda közepén, némileg vacillálva azon, hogy utána iramodjak vagy ezt is engedjem el.
Végül elmém legmélyebbről jövő döntése noszogat a követése érdekében. Teszek egy száznyolcvan fokos fordulatot és komótos, elnyújtott léptekkel indulok meg utána. Figyelek arra, hogy ne legyek túl feltűnő, ám amint besorolok az általa járt utcára, formája ismét váltakozni kezd, mintha egy hiba volna a rendszerben. Más mesebeli alakokkal ez még nem fordult elő, így az ex rendőr énem most tovább kiált a nyomozás érdekében.

308 szó