Find inspiration in the people you meet

Azt kívánom, bárcsak ne állna közénk egy ez az átlátszó fal, mert végre találtam valakit, akit szívesen megismernék. Nem pusztán a megjelenése, a rangja, a vagyona, vagy a vele járó befolyás érdekel, hanem a személye. Érdekel, hogy művészként mit tartogat a lelke, és milyen érzés lehet hallgatni a dalait.
Ismerek jó pár művészt, a többségük furcsa, mint én, vagy még nálam is elvontabb. Némelyiküknek az elméje csak szörnyűségeket tartogat, amelyeket megalkotva, papírra vetve, vászonra festve, dalba öntve vagy bármilyen más formát öltve mások csodálatának tárgyát képzik. Róla ezt nem tudom elképzelni. Ha az arcára pillantok, kedves és meleg érzéseket fakaszt még bennem is, pedig úgy hírlik, hogy az én szívemet jégből faragták.
„Bízom benne, hogy egyszer eljön a nap.” Reagálok az első szavaira, de egyet kell értenem azzal, hogy talán a mi találkozásunkat a sors akarta így. Furcsa érzés kerít hatalmába és azon kapom magam, hogy mosolygok.
„Örülök, hogy erre jártál. Feldobtad a napomat.” Ismerem el neki, hogy ez a rövidke találkozó milyen hatással van rám még ebben a pillanatban is. Talán ma először fognak az emberek mosolyogva látni az utcán.
„Igen, sokáig átláthatatlan volt.” Erősítem meg a szavaimat, és egy pillanatra a könyvbe ejtem a tollat. Szeretném azt a hajtincset én megfogni és óvatosan eltűrni a füle mögé, miközben biztosítom róla, hogy a fal nem hordoz magával veszélyt, nem volt több egy bosszantó akadálynál. Ezt sajnos nem tudom megtenni, így ismét tollat ragadok, hogy válaszolhassak neki.
„Semmi baj. Mindenkinek egy kicsit ijesztő és furcsa ez a helyzet. Nem vagy egyedül, ne félj. A mi oldalunkon lévő városban senki nem akarna ártani neked. Ugyanolyanok, mint te meg én: elmennek dolgozni, élik az életüket, élvezik az apró, de annál örömtelibb pillanatokat.” Próbálok mesélni neki az öröknyár városáról és a benne élő emberekről. Nehezen tudnám bárkiről is elképzelni, hogy bántani akarná őt, ha egyszer átkerülne erre az oldalra.
„Igyekszem még a héten megcsinálni.” Ígérem neki, s remélem, hogy Hans sem gondolja majd másképp. Szeretnék egyszer olyan történetet írni, amely nem nyomasztó és lehangoló. Freya megérdemelne egy kellemes mesét a tengerről.
A következő lepötyögött szavak, azonban zavarba hoznak. Ahogy olvasom a sorait, úgy érzem, hogy az állítólagos jégszívem olvadni kezd. Senki nem értékelte még a művészi oldalamat, a családom jóvoltából megszoktam, hogy nem tartanak emiatt férfiasnak, de az, amiket a túloldalon álló lány ír, megforgatja az egész világomat.
„Köszönöm. Nem is tudod milyen sokat jelentenek a szavaid.” Válaszolok neki röviden, félszeg mosollyal. Nem tudnám most papírra vetni, hogy milyen érzéseket vált ki belőlem, hiszen minden kavarog és zavarossá válik, hogy aztán egy pillanatra kitisztuljon majd ismét káosszá váljon. De talán, egy nap képes leszek neki elmesélni, hogy miként hat rám a jelenléte.
„Legyen így. Holnap ismét eljövök, hogy láthassalak.” Újabb ígéretet teszek neki, ezúttal a jelenlétemmel kapcsolatban. Ezzel is erősíteni akarom benne az érzést, hogy tényleg örülök a találkozásnak.
„Mennem kell, de köszönök mindent. Kérlek, ne felejtsd el, hogy te is különleges vagy.” Kezdem a búcsúzást rövid sorokkal, hiszen a kezem kezd begörcsölni, így jól lenne, ha tudnám pihentetni.
„Legyen mesés napod, Freya. Holnap találkozunk.” Köszönök el végleg tőle. A tollat eltüntetem, az egyik kezemmel a falnak nyomom a kötetet, hogy ő is olvashassa búcsúszavaimat, a másik kezemmel pedig integetek neki. Elindulok. Az autómat keresem, de néhány lépés után nem tudom megállni, hogy ne pillantsak vissza az irányába. Halvány mosoly kíséretében ismét intek neki, de kénytelen vagyok elszakadni ettől a mesébe illő lánytól, ugyanis vár rám a rideg valóság.

❀ 566 words ; youtube ; note: remélem, tetszik majd    ❀

Find inspiration in the people you meet

Egy futó pillanatra, hogy vannak még csodák a világban, és talán a jövő nekem is tartogathat valami szépet. Valahol az elmém hátsó zugában, azonban valami azt súgja, hogy ez koránt sincs így. Szívem becsvágyó, napról napra érzem, ahogy eluralkodik felettem a késztetés, miszerint ennél többre lennék hivatott. A múltbéli árnyék folyamatosan duruzsolja, hogy hagyjam magam mögött a jótékony művészlelket, hiszen uralkodásra születtem. Vezetőnek, sőt, mi több, királynak.
Azonban, ahogy Freyája pillantok, hirtelen nem akarok mást, csak empátiát, egy csipetnyi figyelmet, tartalmas beszélgetéseket. Valakit, aki tényleg megért és meghallgat engem.
„Megtiszteltetés lenne, hölgyem.” Kanyarítom a következő szavakat a papírlapra. A szám szegletében mosoly bujkál, ahogy a könyvet a fal felé emelem. Cinkos, játékos, barátságos mosoly. Egy pillanatra a tükröződő felületen is hasonlót vélek felfedezni Hanstól, de a következő másodpercben a kép szertefoszlik, mintha a szemeit előtt szaggattak volna szét egy festett képet.
„Kíváncsi vagyok a hangodra. Bárcsak hallhatnálak!” Teszem hozzá egy vágyakozó sóhaj kíséretében, hiszen valóban furdalja az oldalamat a kíváncsiság, milyen lehet a hangja. Kedves és gyengéd? Vagy vidáman csengő és játékos? Úgy érzem, hosszantartó beszélgetésekben lehetne részünk, ha nem választana el kettőnket a fal.
„Várom a pillanatot.” Fűzöm hozzá a válaszomat ahhoz a gondolatmenethez, hogy képes lenne dalolásra fakasztani. Titkon tényleg remélem, hogy egy napon átléphetünk a másik oldalra, és bevetheti a meggyőző képességeit. Talán ő is ezen töprenghetett, amikor kikérte a véleményemet.
„Egyszer talán. Ha azt nézzük, eddig nem lehetett átlátni a túloldalra, most pedig itt vagyunk.” Próbálok tőlem szokatlan módon optimista lenni. Biztatásként pedig újabb szavakat írok le: „Bármi is legyen, én megvárom. Szeretnék egyszer úgy is találkozni veled, hogy nem áll közénk semmit.”
Az utolsó szavaimnál szórakozottan megkocogtatom az üveget. Aranyosnak találom a lelkesedését, engem is nevetésre késztet.
„Egyezzünk meg abban, hogy legközelebb készítek neked képeket és a képek mellé írok neked egy történetet a tengerről. Így megfelel?” Már most akadnak ötleteim egy rövid történettel kapcsolatban, amely talán neki tetszene, de ahhoz, hogy mindezt kivitelezni tudjam, több idő kell. Most nem szívesen hagynám el, mert túlságosan is élvezem a társaságát.
Amikor felemeli a telefonját, összeráncolom a homlokomat, aztán amikor felém fordítja a képet, mindent megértek. Nem engem lát. Vagyis, engem lát, de nem ezt az énemet, nem ezt a valóságot, hanem a múltamat. A múltbéli személyemet.
Nem engedem, hogy rossz érzések üljenek ki az arcomra a fénykép láttán, azonban Freyának köszönhetem, amiért nem süllyedek vissza a rosszkedvű mocsaramba.
„Különlegesnek tartasz?” Pillantok rá kétkedve. Még… Senki nem tartott annak. Néztek már levegőnek, neveztek jégszívűnek, de senki nem látta meg Hansban a pozitívumokat. Talán csak Sitron volt képes rá.
„Nem tartjuk a kapcsolatot. De nem jövök ki jól velük.” Megvonom a vállamat. Nem tudom hol vannak. Rendelkezem homályos emlékképekkel őket illetően, de minden egyes alkalommal, amikor megpróbálom felidézni az arcukat olyan szintű fejfájás tör rám, hogy inkább ignorálom a létezésüket.
„Lassan mennem kellene. Van néhány dolog, amit el kell intéznem. Láthatlak még valamikor?” Szeretném megismételni ezt a találkát, sőt, ha benne lenne, rendszeressé tenném őket. Van benne valami, ami ténylegesen mosolygásra késztet. A vele való ismeretségem sem tűnik hamisnak, mint oly’ sok másik.

❀ 503 words ; youtube ; note: remélem, tetszik majd    ❀

Find inspiration in the people you meet

Nem tartok annyira a fal túloldalán húzódó világtól, sőt izgalmas, már-már újszerűnek tűnik ahhoz a közeghez képest, amelyben én élek. Felsejlenek emlékképek, hogy mennyire izgultam, amikor először hajóra szálltam abban a reményben, hogy egy másik királyságban új otthonra lelhetek. Talán akkor éreztem még ilyen izgalmat, mint most. Annak az utazásnak is milyen csúfos vége lett…
A halovány emlékkép hatására lemondóan felsóhajtok. Próbálom elfelejteni, elnyomni, mintha soha nem is létezett volna, de ahogy telik az idő, úgy kristályosodik ki előttem is az egész, és ez az, ami engem megrémít. A múlt súlyos béklyókat vet rám, és húz le olyan mélységekbe, amely ellen bármennyire is küzdök, nem tudok az örökkévalóságig ellenállni.
Felpillantok a nőre. A jelenléte elűzi az elmémet elborító viharos felhőket. Az ő személyébe próbálok kapaszkodni, hogy ne veszítsem el teljesen önmagamat. Egészen bájos, ahogy lábujjhegyre ágaskodva lesi a papírra vetett sorokat. Írás közben fel-fellesek, a mosolya elragadó, kedvem támadna az örökkévalóságba zárni ezt a pillanatot.
Az üveglapon megjelenő mosolygós arc láttán a fejemet csóválva elnevetem magam. Bár nem hallhat, de hátha az arcomon, hogy remekül szórakozom. Már-már úgy érzem, hogy a szívem megolvad, a testem megtelik élettel, de tudom jól, hogy mindez átmeneti csupán. Ahogy visszazökkenek a mindennapokba, ez az érzés el fog veszni, én pedig ismét egyedül maradok a démonaimmal.
Kifejezetten aranyosnak találom, amikor vörös pír ül ki az arcára. Egyáltalán nem ítélem el azért, mert nem jutott eszébe a telefonja, hiszen én is hamarabb írok kézzel, minthogy a kütyüket piszkáljam. Csak azért tartok magamnál mobiltelefont, hogy ha valami sürgős ügy miatt keresnének.
„Én is szeretnélek egyszer hallani. Érdekel, hogy milyen dalokat írsz. Biztosan tehetséges vagy. Ezzel is foglalkozol? Dalszerzéssel?” Írtam neki az első sorokat, azután, hogy elolvastam az üzenetét, majd a duett szó olvasásakor magasba szökik a szemöldököm.
„Én… Nem igazán énekelek, de megadom az esélyt arra, hogy meggyőzz az ellenkezőjéről.” A családom mindig is úgy gondolta, hogy ha egy férfi énekel, akkor az nem is igazán férfi… Réges-rég kiölték belőlem a vágyat, hogy mások előtt hallassam a hangomat. Szívesebben ülök le a zongora elé, minthogy kinyissam a számat. Feszélyez a gondolata is annak, hogy mások előtt így tegyek, de mégis van Freyában valami, ami miatt hajlandó vagyok nyitni az irányába.
Figyelmesen elolvasom a következő üzenetét, így sokkal közvetlenebbnek tűnik, mintha a falra kellene írnia.
„Ezzel én is vagyok. Nem tudom, hogy más tud-e rólatok, de te vagy az első ember, akit itt látok.” Formálom a betűimet, de a gondolataim annyira száguldanak, hogy a kezem nem tud lépést tartani velük.
„Ha egyszer megszűnik a fal, szívesen körbe vezetlek. Elvihetlek a kikötőhöz is, a tengerhez. Biztosan kedvelnéd.” Nem osztom meg vele, hogy a rengeteg hó és a háta mögött elterülő erdőség engem olyan dolgokra emlékeztet, mintha már jártam volna hasonló helyen. Már csak egy jégpalota hiányozna a háttérből…
Akaratlanul is elmosolyodok, ahogy visszafordulok a válasza felé, és azt olvasom, hogy öccse pánikba esett volna a látványomtól.
„Ennyire nem lehetek rémisztő. Tényleg, te milyennek látsz engem?” Kíváncsiskodok, elvégre érdekelne, hogy melyik lényem ennyire szimpatikus a számomra. Vajon ő Hansot látja, ahogy én is egy rajzolt figurának látom őt?
Az utolsó kérdésénél megakadok, és fanyar mosollyal csak ennyit firkantok a betelni készülő lap aljára: „Vagy egy tucatnyi.”

❀ 519 words ; youtube ; note: remélem, tetszik majd    ❀

Find inspiration in the people you meet

Furcsa érzések kavarognak bennem. Ez a felfedezés megbolygatja minden elképzelésemet a falról. Ezidáig úgy véltem, csak mi voltunk: ez a város, ezek az emberek, ezek a gúzsba kötő béklyók. Ahogy rápillantok, benne és a mögötte elterülő tájban a szabadságot látom. Egy olyan világot, ahol tiszta lappal kezdhetnék, amely olyan üres lenne, mint az írógépembe betöltött fehér papíros. Ott talán a hangok sem hajtogatnák a saját igazukat, hanem végre csend lenne. Csend és békesség.
Valóban gyönyörűnek találom a nevét, olyannyira befészkeli magát az elmémbe, azon kapom magam, hogy miként fűzhetném bele a regényembe. Aztán ráébredek arra, hogy abba a lehangoló regénybe nem fér bele, így máris egy másik ötleten kezdek agyalni. Sokkal jobbat érdemel annál, hogy egy ilyen szomorú történet részese legyen.
Szórakozottan elmosolyodok a felmutatott hüvelykujja láttán. Valahol jól esik egy csöppnyi pozitív visszacsatolás a részéről. Anna Summer óta nem éreztem ilyesmit, és ilyenkor döbbenek rá, hogy mennyire vágyok egy kis szeretetre.
"Én is. Eleinte egyedül akartam lenni, de mióta itt vagy… Azóta egy kicsit jobb a kedvem." Ismerem el írásban, hogy jótékony hatással van rám a jelenléte. Talán nem hallhatom, vagy nem érinthetem meg, de mégis olvadni kezd a szívemet borító jégréteg, mert valaki végre nem elutasítóan fordult az irányomba.
A kérdésére először csak bólintok, aztán megfordítom a jegyzetfüzetet, és lassan lapozgatni kezdem, hogy ő is lássa a jegyzeteket, bekezdéseket, verseket, skicceket és rajzokat. Megállok egy pillanatra, figyelem a reakcióját, aztán a következő sort vetem a papírra: "Énekelni és zenélni is tanultam. A családom nem sajnálta a pénzt, ha oktatásról volt szó."
A művészeteket lenézték, csak anyám támogatott ebben, de megtanultam vadászni, vívni, lovagolni és küzdeni azért, ami az enyém. Bármennyire is próbálom elnyomni a bennem lakó Hansot, minden amit tudok belőle fakad.
Szívesen meghallgatnálak, de sajnos nem hallak. Írom neki a válaszomat szomorúan. Összecsukom a könyvemet, és a táskámban kezdek kotorászni. Az ujjaim a mobilomba ütköznek, és egy hirtelen ötlettől vezérelve felmutatom azt.
"Van ilyened? Vagy bármi más, amire kényelmesen tudsz írni?" Én továbbra is ragaszkodok a füzetbe való íráshoz, azonban neki lehet egyszerűbb lenne, ha nem kellene folyton az üveget lehelgetnie. Talán kevésbé lenne feszült, ha kicsit gördülékenyebbé tudnánk tenni a kommunikációt.

❀ 355 words ; youtube ; note: remélem, tetszik majd    ❀

Find inspiration in the people you meet

Oly régóta foglalkoztam azzal, hogy a képzeletemben rejlő csodákat és rémségeket papírra vessem, hogy ritkán jártam nyitott szemmel és elmével a világot. Egészen eddig a pillanatig nem gondolkoztam el a fal létezésének célján, ahogy a felfedező vágy sem dúlt bennem, hogy kiderítsem mi bújt meg a túloldalon.
Most azonban elbizonytalanított a tudat, hogy nem voltunk egyedül, s ez még inkább növelte bennem azt az éreztet, mintha nem a saját bőrömben léteztem volna. Mégis, ezzel az arccal és névvel járó életet sokkal jobban élveztem, mint azt, amelyet hatláb mélyre magamba temettem.
A falnál állva, a fiatal nő finom vonásait szemlélve azonban nem éreztem feszélyezettséget. Nem gondoltam úgy, mert bárki is elítélne a származásomért, vagy kilétemért, hiszen nem ismert… Az előítéletek nélküli találkozások gyönyöréhez eddig ritkán volt szerencsém. Talán ezért is döntöttem úgy, hogy szóba elegyedek vele, és a mondanivalómat papírra vetve próbálom továbbítani az irányába.
Észre sem vettem, hogy akaratlanul is félénk mosoly kúszott az ajkaimra, ahogy a könyvet a kezeimbe tartva szórakozottan figyeltem, ahogy cukorpapírokra hasonlító csomagolásokat húzott elő a zsebéből. Édesszájúnak tartottam magam, bár én a csokoládénak voltam inkább a rajongója.
Egyáltalán nem zavart az elkalandozása, sőt, kifejezetten aranyosnak találtam, hogy ilyen apró dolgoknak is tudott örülni az életben. Talán némi irigység is elfogott, hiszen én erre képtelen voltam.
Kíváncsian szemléltem, ahogy az üvegfalhoz hajolt, bár elsőre nem értettem mit szeretne, végül rádöbbentem, hogy nála sokkal hidegebb volt, így okosan a párát kihasználva tudott írni a falra. Nálam túlságosan is meleg volt az ehhez hasonló mutatványokhoz, bár mókásabb megoldásnak tűnt az enyémnél, mégis maradtam a könyvbe való jegyzetelésnél. Így kevesebbet fájt a fejem, hogy megfordítsam a betűket.
„Gyönyörű neved van.” Írtam válasz gyanánt, aztán türelmesen vártam, hogy folytassa, amit elkezdett. Az első szavakig jutott el, amikor a ceruzám hegye már a papírt érintette.
Hans. Már automatikusan készültem volna megformálni a szögletes H betűt, amikor észbe kaptam, és egy kacifántos R betűt vetettem először papírra.
„Ragnar” Jobban kedveltem ezt a nevet, hiszen nem tapadott hozzá annyi borzasztó emlékkép. Azonban nem fordítottam azonnal felé az oldalakat, hanem válaszoltam a megjegyzésére is: „Én sem tudtam róla. Tulajdonképpen, semmit nem tudok a falról.”
Nem akartam faggatni, hiszen ő is annyira tűnt bizonytalannak, mint én. Úgy éreztem magam, mintha ismét gyermekké váltam volna a fal közelében: vonzott az új, bizonytalan és egyben varázslatos újdonság. Váratlanul ért, amikor a hogylétem felől érdeklődött. Ha figyelte a reakciómat, azt is láthatta, hogy zavartan elmosolyodtam.
Gondolkoztam rajta, hogy miként válaszolhatnék rá, de végül a következő gondolatokat írtam le: „Mindig szomorú vagyok.”
Írásban mindig is könnyebben kommunikáltam az érzéseimről, hiszen könnyebben buktak ki belőlem a szavak, és az álnok ajkaim nem kényszerítettek hazugságokra.
„De azt hiszem, ilyen a művészek sorsa. A többségünk hasonlóan szomorú.” Firkantottam oda a gondolatmenet végére egy kicsit hanyagabban, hogy tompítsam a keserűségem élét. Szerettem volna ezúttal én kérdezni tőle, azonban jól tudtam, hogy neki sokkal nehezebb volt tartani a lépést velem, így csupán oldalasan nekidőltem mellette a falnak, a könyvet úgy tartva, hogy akár ő is rálátást nyerhessen a kezeimben tartott lapokra.

❀ 497 words ; youtube ; note: remélem, tetszik majd    ❀

Find inspiration in the people you meet

Látszólag a jeges döbbenet nem csak engem ért váratlanul, hanem a fal túloldalán lévő nőt, akinek az arcán épp olyan meglepettség tükröződött, amilyen az enyémre is kiülhetett.
Összeszorult torokkal, már-már szorongva hajtott előre a kíváncsiság, hiszen eddig még nem akadt dolgom a túloldalon lévőkkel. Sőt, már-már meg mertem kockáztatni, hogy talán nem is élt odaát senki. Ez a teóriám megdőlni látszott, ahogy a hóban kibontakozó alakra siklott a tekintetem.
Két méter választott el a faltól, de innen is láttam, hogy az alakja közel sem volt olyan valóságos, mint az enyém. Sőt, sokkal jobban emlékeztetett arra a személyre, akit a tükörben viszont láttam, de nem fogadtam jó szívvel. Minél jobban szemléltem a havas tájat, annál inkább kúszott be az ingem alá a hideg, derengett fel előttem egy befagyott fjord képe és úgy éreztem magam, mintha egy cudar hóvihar kellős közepén álltam volna.
Amint az irányába fordultam, tett hátrafelé egy lépést. Megértettem volna az ijedelmét, ha a tükörképemet látta volna, hiszen én is régóta küszködtem azzal az arccal járó felsejlő emlékképekkel, hangokkal, amelyeket egyáltalán nem éreztem a sajátoménak. Gyakran megijedtem a saját gondolataimtól.
Talán némi bizalmat szavazott meg nekem, amikor integetni kezdett. Magamnak sem tudtam megmagyarázni miért, de ez az apró gesztus mosolygásra késztetett, és viszonoztam az integetést. Egyik kezemmel a hónom alá szorítottam a könyvet, ügyelve arra, hogy ne hagyjam el a ceruzámat, majd teljesen a falhoz érve a kezemet a hűvös üveglapra fektettem.
- Hallasz engem? – szólaltam meg enyhén előre dőlve, abban a reményben, hogy talán a hangok átjutottak a falon. Ostoba, vagy naivan bizakodó voltam, amikor azt hittem, hogy működni fog köztünk a kommunikáció. Az összeráncolt homloka és értetlen tekintete elárulta, hogy egyetlen szó sem jutott el hozzá. Az alsó ajkamba harapva próbáltam találni valami megoldást, amely segíthetett volna áthidalni a nehézségeket. A tekintetem a hóban hagyott lábnyomaira siklott, nem irigyeltem az ottani időjárás miatt. Hozzá voltam szokva a meleghez, a kellemes időjáráshoz, és egyáltalán nem hiányzott az a rengeteg hó.
Aztán, amikor bambulásom végett a ceruza kicsúszott a lapok közül, és a fal aljának csapódva a földre esett, a legnyilvánvalóbb megoldás bontakozott ki előttem. Lehajoltam érte, aztán a könyvet kinyitva kerestem egy üres oldalt, hogy a ceruzát a papírra nyomva a következő szavakat formálhassam meg: „Hogy hívnak?”
Megfordítottam a könyvet, és a falhoz tartva ráböktem, így akartam sugallni számára, hogy olvassa el, amit írtam.
Nem kényszeríthettem arra, hogy kommunikáljon velem, de tagadhatatlanul is kíváncsivá tett a tény, hogy a túloldalon éltek emberek és kíváncsi voltam, hogy a dermesztően hideg idő ellenére mi rejtőzött odaát.

❀ 416 words ; youtube ; note: remélem, tetszik majd    ❀