Már rég vége a tanításnak, de én még mindig az iskola folyosóján, a lépcső alatt bujdosok – khm, akarom mondani, üldögélek – néhány könyv társaságában, úgy, hogy csak az vesz észre, aki célzottan errefelé keresgél. Amúgy a kíváncsi szemek többsége elől egész jól rejtve maradok. Nem mint ha az amúgy annyira nehezen menne, a fene tudja miért, de egyébként is hajlamosak az emberek csak úgy átnézni rajtam, azok különösen, akiknek szeretném felhívni a figyelmüket. Akik figyelmére meg kevésbé vágyok, azok persze, hogy mindig, mindenhol megtalálnak, még ha a föld alatt lennék, akkor is előkerítenének… A népszerűség átka, ugyebár. Épp azért is szoktam néhány hetente más nyugis kis zugot keresni magamnak ahelyett, hogy a tanáriban készülnék a másnapi órákra, vagy épp a termemben, kényelmesen, az íróasztalom mögött pöffeszkednék, másokhoz hasonlóan.
Mondjuk, a diri meg a helyettese már hazamentek, ha jól láttam, úgyhogy legalább tőlük nem kell tartani, nyugodtan átolvashatom a könyvet, amiből holnap készülök dolgozatot íratni a diákokkal. Hogy szóltam-e nekik? Á, dehogy, elvégre a meglepetéseket mindenki szereti, nem igaz? Az viszont engem is meglep, hogy lassan már két órája ülök a könyv fölött, és jó, ha öt oldalt haladtam vele azóta. Az meg csak hab a tortán, hogy mire egy-egy lap végére érek, már arra sem emlékszem, hogy mit olvastam az elején. Nem mint ha nem tudnám, hogy miről szól az ölemben heverő kötet, de most valahogy jobban leköt az, hogy kreatív kisdiák módjára telefirkáljam, meg kidekoráljam körbe a margókat. Nem, én sosem voltam az a típus, aki úgy vigyáz a könyveikre, hogy csak szarvasbőr kesztyűben ér hozzájuk és a naptól is védi őket, elvégre mire valók, ha nem arra, hogy használjuk őket? Megvan a maga bája, ha látszik, hogy sokat nyüstölték őket. Egy szó mint száz, az enyémen látszik, hogy nincsenek kímélve, szamárfülek – mert a könyvjelzőimet valahogy mindig sikerül elhagyni – lap széli firkák, megtört borító és könyvgerinc, mert beismerem, sajnos az is előfordul, hogy néha egyik-másik kötet óra közben keresztülrepül a termen, ha épp az agyamra mennek a diákok, elfogy az a végtelen türelmem és végre, csak egy kis figyelmet szeretnék.
- Az ott a bal szélen a rajztanárnő akar lenni, szívecskékkel körbedekorálva? Egész élethűre sikeredett. - szólal meg egy hang a vállam mögül, én pedig azzal a lendülettel csapom be a könyvet, hogy csak úgy visszhangzik tőle az üres folyosó.
- NEM! – vágom rá túlságosan is gyorsan, a fülem hegyéig vörösödve így, hogy rajta kaptak, és próbálok nagyon, nagyon, nagyon morcosan nézni a hang gazdájára, az egyik nemrégiben érkezett kollégára – Soha nem mondták még neked, hogy nem illik beleolvasni más dolgaiba? - ölelem magamhoz a könyvemet, mint ha ezzel a margóra firkált titkaimat és kis rajzocskákat is elrejthetném és megvédhetném a kíváncsi tekintetek elől, holott tudom, hogy már úgy is késő – Mióta állsz mögöttem? Nem is hallottam, ahogy idelopakodtál. – felelem morcosan, úgy tűnik, az új kollégának senki sem mondta még, mennyire harapok az ilyesmire.
- Nem akartalak megijeszteni. És elég régóta ahhoz, hogy felismerjem a „fél” tanári kart a rajzaidban. Szerencsétlen tesitanár mit vétett ellened, hogy kardokkal a hátában végezte? - ment tovább a kérdezősködés, miközben azt se tudtam, hogy épp dühöngjek, vagy lesápadjak a hallottaktól. Igen… tényleg mindent volt ideje szemügyre venni.
- Izé, semmit. Csak sosem szerettem a tesit. – füllentek akkorát, hogy csoda, hogy nem repedezik a plafon a fejem felett. Biztos ami biztos, azért fel is pillantok, de hála az égnek még tart… mindenesetre azt megfogadom magamban, hogy holnap új, nyugis búvóhelyet kell keresnem magamnak, de ahogy telnek, múlnak a napok, és egyre több embert akarok elkerülni, egyre nehezebb. Kár ezért itt, szerettem. De tényleg nem szeretem a testnevelést, azóta legalábbis, mióta rájöttem, akiért az én szívem dobog, azé meg pont azért, aki a tesit tanítja a suliban… Szívás.
- Hm, hát jó, ahogy gondolod. – vont vállat, bár látszik rajta, hogy túlzottan nem sikerült meggyőznöm.
- Amúgy mit akarsz tőlem? – próbálok témát váltani, vagy legalább megszabadulni tőle, nem ragaszkodok én a bájcsevejhez, ha nem muszáj.
- Csak szólni, hogy az igazgatóhelyettes vár az irodájában. Sok sikert! – paskolta meg a vállamat együtt érző mosollyal, mint ha a bitófához várnának, azzal ment is tovább dolgára.
- De… de nem úgy volt, hogy ő már hazament? – kérdeztem némi riadtsággal a hangomban, mire a másik csak távozóban megrázta a fejét, még csak vissza se nézett. Én meg nyelve egyet, összekaparva a maradék bátorságomat, meg a könyveimet, indulok a másik irányba, elkerülni az elkerülhetetlent. Ha már úgy sincs menekvés, jobb túlesni rajta, nem igaz?




✦ Képes vagyok egy kis, fehér denevér alakját magamra ölteni és repülni. Sajnos, csak éjszaka működik a dolog...

A képesség 5 lezárt játék után aktiválódik, tehát a 6. játékban.