Mi történt velem?
- Rajah! Még mindig alszol? Nem jössz játszani?
- Tanítsd meg azt a labdás trükköt!
- Nem, nem! Velünk jön majd szánkózni!
- Mi voltunk itt előbb!Az álmaim mögött a szavak csak lassan kezdik el rágni a fülemet, de hamar megérzem, hogy túl sok apró láb toporog az ágyam körül. Felmorranva a hasamra fordulok és még jobban magamra húzom a takarót, hátha akkor békén hagynak.
- Hé, felébredt! Rajah, Rajah!
- Gyere ki játszani!
- A többi nagy gyerek nem foglalkozik velünk!Láthatatlanná válásom látványosan sikertelen, ezért kidugom a fejem a takaró elől és az ágyam mellett tolakodó apró fejekre nézek.
- Nem! - mondom röviden és erőtlenül hozzájuk vágom a párnámat. Rövid felháborodás után csak nevetnek. Tiltakozásom jeléül a fal felé fordulok. Ezeknek a mai gyerekeknek senki sem tanítja meg, hogy az alvás fontos?
Ma később nyit a teaház, mert Jázminnak valami elintéznivalója akadt és nem hagyta hogy segítsek, szóval úgy döntöttem, kihasználom ezt a szabad délelőttöt arra, hogy kialudjam magam. De az ördögfiókáknak önjelölt kistestvéreimnek úgy érzem, más tervei voltak.
- Hagyjátok, úgyse jön! Sose ér rá! Ő is olyan, mint a felnőttek!Felismerem a dacos hangot, de szándékosan nem reagálok rá, hagyom, hogy a kis sértődött lebeszélje a többieket a meggyőzésemről és hogy lassan eloldalazzanak a szobából.
A korombeli srácokkal sosem jöttem ki az árvaházban - mindig mi voltunk a legidősebbek, azok akik a legrégebb óta vannak itt és akik között a legnagyobb volt a rivalizálás. Ők votlak a legelkeseredettebbek és a legidegesítőbbek, engemet is beleértve. A kicsik... máshogy bosszantóak. Ők még naivan tudnak hinni abban, hogy egyszer lesz jobb és hogy nem létezik, hogy mindenki hátat fordított nekik. Néha irigyeltem őket ezért.
De rettentően sok volt a felesleges energiájuk.
Kiélvezem a távozásuk után beálló csendet, de már nem alszom vissza. Lehúz egy érzés, amit bármennyire is igyekszem figyelmen kívül hagyni, nem sikerül kizavarnom a fejemből.
A csudába. Kibújom a meleg takaró alól és vastag ruhát veszek fel, hogy minden jóérzésem, (kiérdemelt!) lustaságom és komfort iránti vágyam ellenére megnézzem, mit csinálnak életem megrontói az udvaron.
Már megint itt van. A szokásos helyén ül, a szokásos teáját issza, és a szokásos ködös tekintettel bámulja a főnökömet. Nem ő az első férfi, akinek a rajongása látványos
Jázmin közelében, de talán az első olyan, akinek az érdeklődését a nő is viszonozza. Ez mondjuk engem nem különösebben nyugtat meg, mert továbbra sem bízom benne.
Hol az asztalokat, hol a csészéket törölgetem szorgosan, de közben nem felejtek el egy-egy kimért pillantást vetni a hősszerelmes felé. Ártalmatlannak tűnik, mint egy közönséges fickó, aki készen áll udvarolni a szíve hölgyének. Általában nem érdekel mások magánélete, és eszem ágában sincs beleszólni a főnökömébe, de sokat köszönhetek
Jázminnak, ami miatt kötelességemnek érzem, hogy meggyőződjek az hódolója tisztességes szándékairól.
- Remélem a rajongód tudja, hogy ha téged megbánt, minket bánt meg! - morgolódom
Jázmin mellett, ami talán gyerekes, de nem érdekel. Úgy érzem, emlékeztetnem kell, hogy egy csapat vagyunk, amióta a szárnyai alá vett.
Talán időbe telt, mire megtanultam bánni a teákkal, de az emberekhez mindig is értettem, és bár
Aladdin szándékai őszintének tűnnek, mégis van valami, ami nem hagy nyugodni vele kapcsolatban.
Jázmin is remek emberismerő, ezért nincs különösebb okom félteni őt, mégsem leplezem előtte a véleményemet. Ő volt az első, aki sosem bánta az őszinteségemet, talán ezért is nyerte el olyan hamar a bizalmam.
Nem én voltam a legjobb jelölt arra, hogy meghatározzam, másoknak mit jelent az, hogy 'család', de számomra
Jázmin állt ehhez a fogalomhoz a legközelebb.
Épp
Kiarával osztom meg az előző délutáni műszakom tapasztalatait, amikor meghallom a teaház ajtajának nyílását. A beáramló friss levegő cirógatására azonnal odakapom a fejem, és mintha előre tudnám, hogy kire számítsak, már oda van készítve az arcomra a mosoly, ami jókedvűen kiszélesedik, abban a pillanatban, ahogy felismerem a belépő lányt.
- Hát téged is látni erre? - lépek ki a teáspolcok mögül, hogy segítsek neki levenni a kabátját. A teaházban szerencsére mindig meleg volt, főleg ha kint bekeményített zimankó. Nem minden törzsvendégünknek járt hasonló bánásmód, de biztosra vettem, hogy mindannyiunknak, még
Jázminnak is voltak kedvencei. Az enyém
Gida volt. Gyakran járt erre, mégsem volt valódi túlzás úgy tennem, mintha hiányoltam volna őt.
- Jázminnak van egy új teája, amit mindenképpen meg kell kóstolnod! - kanyarodok vissza a pult mögé, hogy elővegyem a mentás-citrusos teakeveréket, aminek már csak az illatáról is a lány jutott eszembe.
Biztos vagyok benne, hogy
Kiara már tudja, hogy esélye sincs velem versenyezni
Gida figyelméért, és amíg ő a többi vendégre figyel, cinkos mosollyal közelebb hajolok a lányhoz pult felett.
- Mondd, hogy most nincs nálad pocok!Képességem
✦ Megérzem az emberek természetét, és pillanatok alatt kiismerem őket.
✦ Aki egyszer elnyerte a bizalmamat, annak mindig a legjobbat akarom, és minden erőmmel kiállok mellette - csalódás esetén természetesen ez elmúlik.
✦ Fel tudom venni a mesebeli alakomat.