- Elmész?! Dehát mégis hova? - Malia legszívesebben felnevetne apja hitetlenkedő ábrázatán, de az aligha tenne jót a jelen helyzetben. Szenvtelennek, elérhetetlennek kell lennie, csak akkor érhet igazán célt. Ha a szülei kikezdhetetlennek érzik az elhatározását.

Persze, az elhatározásával nincs is gond, az sziklaszilárd, csakhogy ezt még alaposan le is kell vezetnie a szüleinek. Az ő szemükben ugyanis nem több egy életképtelen kislánynál. Aki irányítható, na meg engedelmes. Legalábbis nagyjából. Mena egészen eddig igyekezett végtelenül csendben lenni, s háttérben maradni, valamint annyira a felmenői kedvébe járni, amennyire ez a saját törekvései háttérbe szorítása nélkül lehetséges volt.

- A tenyerünkön hordoztunk, mindent megadtunk neked! Az életed egyszerűen tökéletes! - egyik szülője se képes veszíteni, ez talán az egyik legbosszantóbb tulajdonságuk.
- Valóban? - a lány élesen szívja be a levegőt. Erre a pillanatra várt! Eddig kellett kitartania. Most végre minden eddigi sérelmét a nyakukba zúdíthatja. Ő pedig nem rest élni a lehetőséggel.

- Ezekszerint nem emlékeztek, mennyit panaszkodtatok arra, hogy csak a különböző online játékok játszásához van eszem? - érdemes a lehető legmesszebbről elindulni. Régi sérelem ez a lelkében.

- Gyerekfejjel még büszkén mutogattam volna, hogy ebben meg abban a játékban milyen eredményeket értem el. Ez azonban a létező legkevésbé érdekelt titeket, helyette minden egyes alkalommal leszúrtatok, hogy miért pazarolom ilyen szemétre való dolgokkal az időmet. Később még érthető is lett volna, miért mondjátok ezt, de addigra már régen teljesen mással foglalkoztam, csak túl vakok voltatok, hogy ezt lássátok. Na meg persze, valóban érdekelnelek kellett volna titeket hozzá, hogy figyeljetek is rám, na meg arra, amit csináltam. - dühösen csóválja a fejét.

- Bezzeg Apa, amikor kibertámadás érte a bankod szerverét, vagy Anya, amikor valakinek ki kellett csinosítania azt a weboldalt, ami a legújabb slágeredet népszerűsítette, akkor élből szép és jó volt minden! Kiderült, hogy csudaértékes tudás birtokában vagyok - hangjából valósággal mar a gúny. - Persze ezeken túl akkor sem vettétek a fáradtságot, hogy akár egy kósza pillantást vessetek bármire, amit mutatni akartam nektek a számítógépen - teszi még hozzá, szinte lemondóan. Eddigi életének évei alatt már rég hozzászokott ehhez.

Pedig ő igazán sokat köszönhet az internet világának. Kicsiként csak egyszerű elfoglaltságot jelentett, de aztán a hobbi szépen lassan összeforrt a munkájával. Kiderült, hogy komoly érzéke van a dologhoz, ő pedig nem volt rest kiaknázni a képességeit. Ez talán a legnagyobb büszkesége, valami, amiben páratlanul jó. Igaz, ezt nem szokás hangoztatni, de a hozzá legközelebb állók úgyis tudják, mindenki más pedig csak bajt szülne. Viszont kétségtelen, hogy a sok órányi játékkal töltött időnek köszönhető, hogy talált olyan barátokat, akik hajlandóak előadni a dalait.

- Lehet, hogy nem figyeltem oda erre, de akkor is bosszantott, és most is bosszant, hogy elpazarolod a tehetséged! A gyönyörű hangod… a nő folytatná, azonban a lánya kérlelhetetlenül, de határozottan dühösen vág közbe.

- Képtelen vagyok fellépni bárhol, mert full lámpalázas vagyok, ha ötnél több ismeretlen szempár szegeződik rám! Hát nem is emlékszel, hogy mi történt azon az előadáson?! - megfogadta pedig magának, hogy nyugodt marad, de azóta is kísérti az emlék.

- Milyen előadáson? - csak olaj a tűzre, hogy az anyja mégcsak nem is emlékszik rá.

- Általános, első osztály. Amikor folyamatosan sírtam neked, hogy nem szeretnék fellépni, mert félek, hogy meg sem tudok majd szólalni, nemhogy énekelni. Teljesen abba a hiú ábrándba ringattad magad, hogy mivel a te lányod vagyok, ezért a véremben van a dolog. Nem volt, természetesen. Hosszú percekig álltam lefagyva a színpadon, miután végre sikerült egyáltalán hátat fordítanom, és lerohannom onnan. Tudod mi a legviccesebb az egészben? Az első mondatoddal rögtön magadat mentetted a szituációból, hogy mindenkinek elmagyarázd, erre te sem számítottál. Miközben a lányod keservesen sírt az öltözőben az erőszakos hülyeséged miatt. Az, hogy megnyugtasd, tökre nem élvezett prioritást! De legalább a közönség egy része sikeresen értesült életem addigi legkínosabb pillanatairól - valamennyire az anyja is zavarban volt akkor, így olyasmit is kifecsegett, amiről sokkal bölcsebb lett volna hallgatni. Mena életéből egy-két béna sztorit is.

- Arra sem emlékszel, amikor boldogan vittem neked megmutatni a saját szövegű dalt, te pedig konkrétan lefújoltad? Mondván, mit sem ér, mert a zenei részt nem én találtam ki! - szinte már remeg, a kezei ökölbe vannak szorítva. Ennyit a nyugodtságról…
- Az nem is úgy volt… - az anyja még próbálná menteni a szituációt, de csupán egy lesújtó pillantást kap rá.

Szerencsére később talált olyanokat, akik értékelték a tehetségét ezen a téren is, nemcsak abban, amiben hasznos volt a számukra. A banda egy dolog, de Ryker…. A lány kellemes borzongással töltötte el minden közös, lopott pillanatuknak csupán a felidézése is. Imádta a fiú társaságát, s talán azóta szerelmes bele, mióta először meglátta. Nehezen indult a dolog, hiszen volt, amikor megszólalni is képtelennek bizonyult a fiú mellett, de végül csak eljutottak odáig, hogy a lány egészen fesztelenül legyen képes csevegni vele. Kétségtelen, hogy lázas odaadással csüngött minden szaván, legnagyobb meglepetésére pedig a fiú is osztozott az érdeklődésében, mégha nem is teljesen úgy, ahogy azt a lány szerette volna. Minden egyes közös akciójuk előtt megfogadta magának, hogy ezúttal végre bátor lesz, és bevallja az érzéseit az éretlen fiúnak, de minden egyes alkalommal nyuszinak bizonyult. Még a saját dalait is könnyebb volt elénekelnie a fiú előtt, vagy éppen élete legkínosabb szituáciációit feleleveníteni. Még azt sem bánta, hogy a fiú időnként felnevetett a számára inkább kétségbeejtő helyzeteken, pedig másnál jó eséllyel megsértődött volna. Teljesen más volt Rykerrel beszélgetni, mint Brie-vel. A srác mindig támogatónak és megértőnek bizonyult, ameddig a lány kegyetlenül kimondta a fájdalmas igazságot.

-Aztán ott volt az az eset a drága smaragd ékszereddel, emlékszel? Amit képes voltál fél évvel azután keresni rajtam, hogy eltűnt, mert addig fel sem tűnt a hiánya - na ez élből beugrik az anyjának, de zavartan összehúzza a szemeit.

- Eltökélten bizonygattad, hogy semmit sem tudsz az egészről, de akkor… miből gondolod, hogy már fél éve nem volt meg? - Mena realizálja, hogy csúnyán elszólta magát, de szerencséjére gyorsan vág az esze. Legalább ilyenkor, hamár akkor nem, amikor Ryker szemébe néz.

- Végeztem egy kis kutatómunkát, hogy megtaláljam neked, nehogy az az egy ruhád, amivel hordani szoktad ékszer nélkül maradjon… Az nem derült ki, hogyan veszett el, gondolom valamelyik takarítónőnk nyúlta le, de itt van, visszavásároltam neked - nyújtja át a csodaszép, zöld tokba rejtett nyakéket. Egyik szülője se akar hinni a szemének, amikor kinyitva tényleg az elveszett ékszer néz vissza rájuk.

- Lehet, hogy tényleg sok zsebpénzt adunk neked - vakarja meg elgondolkozva a tarkóját az apja. Malia csupán a fejét csóválja. Igazából tisztességes úton megszerzett, a szülei kezétől teljes mértékben mentes pénzből vette. Na és a története?

Ez talán élete kedvenc sztorija, olyasmi, amit majd élvezettel mesél az unokáinak. Merthát ki gondolná, hogy egy betörőből lesz életed legjobb barátnője?

Máig nevetve emlegetik fel Brie-vel, hogyan lett a betörésre tett próbálkozásából, s Menával való első találkozásából életre szóló barátság. Kétségtelen, hogy a világon a legtöbbet annak a tűzről pattant leányzónak köszönheti. Ő volt az első, aki rávilágított arra, milyen lehetőségek rejlenek informatikai tudása mögött, ahogy ő adott számára családot, és olyan barátokat, akikre mindig számíthat. Izgalmat csöpögtetett eseménytelen életébe. Bri mellett lehetetlen volt tétlenkedni és lopni a napot, ahogy az unatkozás még nagyobb kihívásnak tűnt. A lány sosem kímélte őszinte véleményétől, legalábbis amennyire Mal ezt látta, de kétségtelen, hogy egyetlen egyszer sem volt vele olyan gonosz, mint szegény Rykerrel. Azért a fiú kapcsán elfogadott volna egy egészen hangyányi segítséget, dehát az élet nem kívánságműsor…

-Ami pedig a sirámáradatom végét jelenti… Szerintetek hányszor voltam kénytelen végighallgatni, hogy mik a problémáitok egymással?! Komolyan, kis korom óta békítőt játszom közötteket! Mintha én lennék a felnőtt, nem ti… - a dühe kezd lecsillapodni, márcsak morog. Sőt, legszívesebben nevetne, ahogy látja, hogyan néznek össze a szülei. Tényleg mint két, csínyen kapott gyerek.

- Szóval jobb, ha beletörődtök, hogy új életet kezdek a barátaimmal egy másik városban… kijár nekem is végre egy kis szabadság - azt nem teszi hozzá, hogy “tőletek távol”, mert ekkorát nem akar ütni a szülein. De jót fog végre tenni, ha kirepül a családi fészekből, hátha a bent maradt két madár végre egymással is kezd valamit.

Ha valakit meg kellene neveznie, mint a szülője, bizonyosan Dash neve merülne fel a fejében. Az egyetlen személyé, akinek ténylegesen meg akar felelni, akitől epekedve várja  a dicséretet, vagy akár egy egészen lehelletnyi buksi simit. Kétségkívül imádja mind Brie-t, mint Rykert, de a férfi iránti csodálata és tisztelete valami egészen más. Kár, hogy az ember nem válaszhatja meg a szüleit, akkor ő egészen biztosan Dash-t választaná az édesapjának.

- Huh Brie, igazad volt, tényleg tudok nagyon határozott lenni, ha akarok - fújja ki magát megkönnyebbülve az ajtó előtt, majd sebes léptekkel indul meg a rá váró autó irányába.

- Na mehetünk végre! Bocsi, hogy megvárakoztattalak titeket! - pattan be barátai mellé a kocsiba, hogy végre véglegesítsék a Fata Morganába való átcuccolásuk. - Majdnem olyan, mintha nyaralni mennék - neveti el magát lelkesen, de aztán gyorsan helyesbít. - Nem felejtettem el, hogy dolgozni megyünk, nem menekülhet az új planner - kacsint Brire. Kellhet bárkinek is ennél több? Útra kelnek élete legfontosabb embereivel: Brivel a legjobb barátnőjével, Rykerrel, élete szerelmével, és Dashhal, akit inkább tekint apjának, mint a vérszerintit. Ráadásul Fata Morganában várják a barátai őt, és a dalait is.

- Ugye azért az előző planner lányát felkaroljuk? - kérdi félénken. - Tudom, hogy az apja egy számító rohadék volt, de a csajszi igazán nem tehet erről… - már korábban is igyekezett meggyőzni erről a többieket, s azért sem adja fel, szimpatikus neki a leányzó.

***

Nagyjából egy héttel később hitetlenkedve bámulja a bankkártyája egyenlegét. Két igencsak tetemes, de hajszálpontosan megegyező összeg érkezését hirdeti a tranzakciókat rejtő fül. Mindkettő a szüleitől érkezett. A lány zavartan ráncolja a homlokát. A telóját feloldva két üzenet is várja. Nagyot sóhajtva, ajkain apró mosollyal csóválja meg a fejét.
- Még mindig nem képesek egymással értelmesen beszélgetni - elvégre nemcsak az összeg, de az üzenetek tartalma is megegyezik: mindkettő aggódik érte, de látják egymáson, hogy ki vannak akadva, így ahelyett, hogy közösen megbeszélnék, hogy küldenek neki pénzt, inkább suttyomban küldtek külön-külön.
- Hogyan lehet két ember ennyire különböző, és mégis ennyire hasonló? - teszi fel magának a kérdést.
- Héj Mena, kezdenénk a próbát a garázsban, azt mondtad te is lejössz, hogy meghallgasd! Hogy állsz? - zörgeti meg a szobája ajtaját az együttese egyik tagja. Na jó, a banda egyik tagja, akik hajlandóak lejátszani a zenéit. A lány annyit kért tőlük, hogy nyugodtan járhatnak-kelhetnek a házában, de a szobáját kerüljék el mindig jó messzire, mert az az ő kis birodalma. A kis csapat igen lelkiismeretesen be is tartja eme szabályt.
- Még egy 20 perc, és tényleg megyek, csak le kell pötyögnöm két fontos emailt. De nyugodtan kezdjétek el nélkülem! - szól vissza, majd sebesen nekiáll megfogalmazni a választ szülei levelére. Ne kelljen aggódniuk miatta… meghát, jól is esik mesélni nekik. Csak le kellett lépnie, hogy végre lázasan érdeklődjenek az irányába.