Niran & Rosemary

We deserve a coffee break

A bőröm alatt csiklandoz egyfajta izgága érzés, amely arra késztet, hogy mindennel foglalkozzak, csak a rám kiszabott feladattal ne. Talán Ethan közelsége teszi ezt velem, ugyanis minden alkalommal, amikor egy színes post-itet ragasztok a monitorom szélére, akaratlanul az irányába pillantok.
Néha szeretném megszólítani, vagy beszélgetést kezdeményezni vele, de nem tudom mennyire lenne nyitott rá. Pedig annyi, de annyi mindent meg akarok osztani vele! Mégis, helyette fecnikre firkálok, vagy a telefonomon üzeneteket küldök Lewisnak, abban a reményben, hogy eltereli a gondolataimat. Mégis, nem tudom ignorálni Ethan jelenlétét, nem mintha bajom lenne vele, csupán nem tudom hányadán állunk egymással. Múltkor kisegített, de tudom, hogy azt a régi barátságunkra való tekintettel, udvariasságból tette. Hogy most mi jár az eszében, azt viszont nem tudhatom.
Ahogy felkászálódik az asztalától, azon kapom magam, hogy visszafojtom a lélegzetemet, és lesütöm a szemeimet, mintha valami nagyon fontos dolgon ügyködnék az asztalomon. Csak akkor eresztem ki a levegőt, amikor az irodaajtó becsukódik mögötte.
Mehetnékem van. Szeretnék egy kis friss levegőt szívni és kiüríteni a gondolataimat, ugyanis képtelen vagyok koncentrálni. Még szerencse, hogy a belső vívódásaimnak nem engedek teret, így az arcomon széles mosoly ül. Kicsit megnyugtat a tudat, hogy nem kettesben osztozunk ezen a helyiségen, ráadásul Niran szuperkedves, így amikor nem tudok mit kezdeni az érzéseimmel, rendszerint hozzá menekülök.
Nem tétlenkedek, szinte azonnal megosztom vele a terveimet, vagy legalább is elhívom kávézni. Feleslegesnek tartom a kertelést, így is a székemmel ringatom magamat, mert ha rajtam múlna, meg sem várnám a válaszát, már az ajtóban ácsorognék.
- Naaa, légysziii. Attól félek a végén eltévedek – próbálok rá egy kicsit jobban hatást gyakorolni, utalva arra, hogy az irodaházban is képes vagyok eltévedni, ha pedig ilyen szupererővel rendelkezem, akkor talán a kávézó és az iroda közötti útszakaszon is elvesznék. Szerencsére nem kell sokat győzködnöm, lehet, hogy ő is vágyik a friss levegőre, így vígan pattanok fel a helyemről.
- Szuper! – csapom össze lelkesen a tenyereimet, és kedvem támadna megölelgetni a fiút, de ennyire még nem mászok bele az aurájába. Helyette nagyon lelkesen és hevesen bólogatok a szavaira, hiszen szerintem is jót tenne nekünk, ha nem az állott levegőjű irodában gubbasztanánk.
- Igen! Kell egy kis lendület meg egy kis mozgás – lelkesedek, bár a lendülettel nincs problémám, azzal sokkal inkább, hogy nem tudok megmaradni a fenekemen és mehetnékem van. Túlságosan is sok minden jár a fejemben – és a legtöbb gondolatom Ethanhöz köthető -, így muszáj egy kicsit kikapcsolnom, vagy elterelni a figyelmemet. Pedig még az ihlettel se lenne gond, mert tucatnyi ötletem van, amit kivitelezhetnék, de nem tudok elmélyülni a feladatomban úgy, hogy ha folyton a monitorom mögül azt lesem, hogy a régi legjobb barátom mit csinál.
- Egy kicsit megakadtam – vallom be, amikor már az ajtónál ácsorogva húzogatni kezdem a felsőm ujját. Nem mondanám, hogy zavarban vagyok, csupán érzem, hogy a hangulatomat kicsit beárnyékolja a bizonytalanság, ami tétovává tesz. Nem szokásom sem habozni, sem pedig elfojtani a gondolataimat, de valahogy mióta itt dolgozok, azóta néha nehezen találom a szavakat. Azt hiszem, csak tényleg nem szeretnék sérülni, ezért próbálok óvatosabb lenni, pedig érzem, hogy belülről emészt a dolog.
- Bízok benne, hogy nem. És annyira nem szigorú a cég, mint amilyennek elsőre hangzott. Sokkal inkább elkötelezett mindenki – takarom el a számat a kezemmel, hogy elfedjem a kuncogásomat, de akaratlanul is arra gondolok, hogy Ethan vajon mennyire küzdhet azzal a bizonyos projektorral. Kicsit meglep egyébként, hogy mennyire elvannak Nirannal. Nem azért, mert baj lenne velük, csak… Niran olyan laza és kiegyensúlyozott, Ethan pedig szeret elvonulni a saját csigaházába, amiből úgy kell mindig kiimádkozni.
Ruganyos léptekkel indulok meg a lift irányába, hiszen a körbevezetés idején Ethannek igaza volt: szerda után kevesebben járnak be, akik pedig itt vannak, azoknak a többsége elmélyülten dolgozik a saját feladatán.
- Tényleg, te hogy boldogulsz a saját munkáddal? – érdeklődök, miközben megnyomom a lift hívógombját, és egyik lábamról a másikra helyezem a súlypontomat izgatottságomban. Már nagyon szeretnék leérni és magamba szívni a város levegőjét, illetve belekortyolni a kávémba, ugyanis szükségem lenne egy nagyobb energialöketre, amely talán átlendít az érzelmi válságomon.
- Ú! Az szuper lenne! Már megettem azt a szendvicset, amit az ebédre szántam, és kezdek megint éhes lenni, szóval egy igazi zseni vagy Niran – mosolygok rá. A liftajtó halk csilingelő hangot követően kinyílik, én pedig belépek rajta. A zsebemből előhalászom a telefonomat, és csalódott sóhajjal állapítom meg, hogy nem kaptam üzenetet Lewistól, így elteszem a mobilomat, majd ismét Niranra szegezem a tekintetemet.
- Egyébként… Te hogy is kezdtél a cégnél dolgozni? – Eredetileg mást szeretnék kérdezni, de nem akarom a fiút terhelni a saját problémáimmal, szóval megpróbálom a beszélgetést abba az irányba terelni, hogy inkább róla szóljon. Még szerencse, hogy az út lefelé nem tart sokáig, így amíg Niran mesél, addig átvághatunk az előcsarnokon.

••• youtube

Niran & Rosemary

We deserve a coffee break

Már egy hete, hogy a csapat részévé váltam és már a portás hölgy sem méreget olyan tekintettel, mintha valakit meglopni terveznék, most már csak a szokásos „Rosemary, te egy botrányosan kaotikus személyiség vagy, de köszönöm a süteményt, amit hoztál” pillantásokat gyűjtöm be tőle.
Hogy őszinte legyek, furcsa érzés egy irodahelyiségben dolgozni Ethannel, de… Talán valahol hiányzott is az életemből, legalább is, még mindig fájt az a sok-sok évvel ezelőtti vitánk, azonban nem engedhetem meg, hogy mindez a munkakapcsolatunk befolyásolja. Arról nem is beszélve, hogy múltkor, amikor elmentem Rooney meccsére és lemerült a telefonom, nagyon rendes volt, hogy eljött értem és hazakísért. Néha kicsit még mindig hajlamos vagyok elveszni ebben a városban, de nem bánom túlságosan, mert minden eltévedésem egy kaland, amely újabb barátságokkal végződik.
Most mégis a monitorom mögött ülve nem hagy nyugodni a gondolat, hogy Niran vajon mennyire van tisztában az Ethannel való kapcsolatommal. Már percek óta nem haladtam semmit a rám bízott feladattal, mert valamiért a monitoraim színes post-itekkel való kidekorálása és az asztalomon lévő holmik újrarendszerezése fontosabb, vagy legalább is izgalmasabb tevékenységnek tűnik. Amúgy, ez koránt sincs így, csupán izgága vagyok, és szükségem lenne arra, hogy egy kicsit mozogjak, vagy valakivel váltsak egy pár szót. Ethant nem nyaggatom, ha nem muszáj, hiszen fogalmam sincs őt mennyire öntik el kellemetlen érzések, ha rám pillant – ráadásul, ha akarnám se tudnám szekálni, hiszen az imént hívták el, mert egy meetingre be kellene üzemelni a legmakacsabb projektort -, így szép lassan kikukucskálok a képernyőm mögül és addig bámulom a kollégámat, amíg Niran észre nem vesz.
- Niraaan – mosolygok rá kedvesen, miközben elnyújtom a nevét. Ha a testvérem itt lenne, akkor azt mondaná, hogy ezzel az átlátszó viselkedéssel még egy pszichológiai teszten is megbuknék, mert annyira nyilvánvalóan tervezek valamit.
- Mondd csak, lenne kedved esetleg leugrani a szemben lévő kávézóba? Ethannek is hozhatnánk valamit, biztosan megviseli majd a projektorral való harc – pislogok rá ártatlanul, és próbálom beleszuggerálni a gondolataiba a helyes választ, amely nem más, mint nagybetűs, lelkes IGEN.
- Egyébként is ránk férne, ha kicsit kimozdulnánk – teszem hozzá úgy mellékesen, miközben az ártatlan tekintetet lecserélem arra a könyörgő arcra, amelyre még Ethan sem tud nemet mondani. Meg sem várom a válaszát egyébként, felpattanok a helyemről, és az ajtó mellé lépek, utalva arra, hogy én már menetkész vagyok, és nagyon szükségem lenne egy kis friss levegőre, mert ha három percnél tovább maradok az épületben egy finom kávét nélkülözve, akkor a boldogság szinten rohamosan csökkenni fog a produktivitásom szintjére.

••• youtube