Érzelmek & Riley

I love my friends and my friends love me
Like all the time, they're right beside me
We got each other for eternity
Like all the time, they're right beside me

Bűntudatom volt-e? Talán egy egészen kicsit. De nem azért, mert úgy döntöttem, muszáj Fata Morgana-ba utaznunk, hanem inkább a hogyanja miatt. Elraboltuk Morgant. Ezen nem volt mit szépíteni, ráadásként pizsamában tuszkoltuk be a csomagtartóba. Jól tudtam, hogy ezért még alapos fejmosást kapunk tőle, és örülhettem, ha a barátságunkat nem dobja ki a kukába ezzel a lendülettel. Aggódtam, de próbáltam nem érzékeltetni, hiszen a többiek épp eléggé bosszankodtak a maguk módján. Theo dühös volt, Eden a pizsama miatt aggódott, Panick nyilván majrézott, Sadie pedig… hát, azt hiszem, ő hozta a szokásos formáját.
A hangokra, amik a csomagtartóból szűrődtek ki, hátrakaptam a fejem.
- Felkelt… - Nem volt meglepő, hosszú órák óta úton voltunk, az lett volna csoda, ha nem tér magához. Érezhető volt a haragja és egyből Theora néztem, majd inkább vissza hátra, hallva Morgant. – Ha most kiengedjük, leszedi a fejünket… - Beharaptam az alsó ajkam, így néztem felváltva végig a többieken, ugyanakkor sejtettem, hogy rám lesz hárítva minden, hisz az én ötletem volt az egész. – Mindjárt odaérünk, Morgan! Bírd még ki egy kicsit és… kérlek, ne haragudj ránk! – A hangomat annyira emeltem meg, hogy eljusson hozzá, de nem kiabáltam. A hangom reménykedő volt. Nem akartam vitát, de elkerülhetetlen volt még az én pozitív derűlátásommal is.

205 szó ☼ main theme ☼ lesz ez jobb is  

Emotions & Riley

just a casual Sunday evening

Szeretem a barátaimat. Tényleg, akkor a tűzbe tenném értük a kezemet, sőt talán még ölni is tudnék Emily, Sadie és Eden kedvéért. (A fiúkért nem, mert nagyfiúk, meg kell tudják védeni magukat.) De mindennek volt egy határa. Például nem tuszkoljuk be a barátunkat a csomagtartóba az éjszaka kellős közepén.
Több kérdés is felmerül bennem, azután, hogy megébredek a rázkódó autó csomagtartójában. Először is halálra rémülök, amikor feleszmélek, hogy be vagyok zárva egy sötét lyukba és alig kapok levegőt. Aztán mérhetetlen harag önti el az agyamat, amikor beszélgetésfoszlányokat csípek el a dübörgő motorzaj mellett. „ ez egy nagyon rossz ötlet!” „ Biztosan megbocsát nekünk…” „Így nem tudok koncentrálni!” „Kinek az ötlete volt egyáltalán, hogy ő vezessen?!” „Beszéljünk inkább arról a katasztrofális tényről, hogy a pizsamájában kellett elrángatnotok. Ez az igazán kiábrándító, ugh!”
Egytől egyig ráismerek a barátaim hangjára, ettől pedig nem tudom, hogy megnyugodjak, vagy még inkább felzaklassam magam ugyanis: Hogyan tudtak úgy kocsiba tuszkolni, hogy nem keltem fel rá? Miért csinálják ezt egyáltalán? Miről beszélnek és mire jó ez az egész cécó? Meg akarnak leckéztetni, amiért összevesztem apával, vagy mi ütött beléjük? Hogyan jutottak be a házba úgy, hogy nem keltették fel anyáékat? És a legfontosabb: KOMOLYAN PIZSAMÁBAN RABOLTAK EL?!
Ahogy telnek az évek, egyre jobban alkalmazom Theo megküzdési stratégiáját: robbanok. Most is igen kicsi húzom össze magam, hogy aztán amit érek a csomagtartóban azt rugdosni tudjam, miközben kiabálok velük.
- Azonnal álljatok meg és szedjetek ki innen, különben nem állok jót magamért! Megvagytok huzatva?! ENGEDJETEK KI! – ordítok, mint a fába szorult féreg, és nem érdekel, ha Theo nem tud koncentrálni, ha Sadie elsírja magát, Panick szokásához híven bemajrézik, Emily megpróbálja megtalálni mindennek a jó oldalát, mert tudom, tudom, hogy Eden adja majd alám a lovat, és igazat ad nekem.
Addig vergődök és hisztizek a csomagtartóban, amíg nem hajlandóak kiengedni, de ha egyszer kiengednek innen, villámló tekintettel fogok felülni a csomagtartóban, és üvölteni fogok velük az éjszakában. Már ha este volt még, ugyanis továbbra sem tudom, hogy az emberrablós őrületükkel mi a céljuk.

333 szó •••    ••• youtube