Asra & Rosemary

Libraries are where it all begins

Néha az emberek jelzőket sütnek rám: dilis, bolond, kétlábon járó katasztrófa. Nem mintha bármelyik kijelentés is zavarna, sőt még egyet is értek velük, hiszen az én látásmódom korántsem hétköznapi, arról nem is beszélve, hogy bizony hajlamos vagyok néha az ügyetlenkedésre. Pedig mentségemre szóljon, hogy senkinek nem tudnék ártani, ha pedig mégis gondot okoznék, akkor én érzem magam kellemetlenül a dolog miatt.
Ez történik most is, amikor vakon kifarolok az asztal alól, miután megállapítom, hogy itt nem fogom tudni tölteni az eszközeimet. Azt hiszem, itt a nővéremnek is igazat kell adnom, aki a „pocsék időzítések hercegnőjének” hív, amiért mindig a legrosszabb pillanatban csinálok valamit, amiből galiba keveredik. Nem győzök szabadkozni szegény lánynak, ahogy együtt szedegetjük fel a földre esett könyveket.
- Nem, nem, ez teljes mértékben az én felelősségem! – rázom meg a fejemet, ahogy megemelem az egyik vaskos kötetet, hiszen nem engedhetem meg, hogy magára vállalja az én ügyetlenségemnek a következményeit.
- Örülök neki, hogy jól vagy – mosolyodok el, miközben az ujjaimmal végigsimítok a kezemben tartott köteten. Mielőtt átadnám neki, azért gyorsan megbizonyosodok róla, hogy nem tettem kárt benne, ugyanis kár lenne egy ilyen régebbi kiadásért. Biztosan nagyon értékes és fontos könyv lehet, fájna a szívem, ha miattam megsérült volna.
- Szerintem nem haragudnának meg érte – pillantok rá bizonytalanul, hiszen egy könyvtárba olvasni jár az ember, nem igaz? Ha pedig neki esetleg valami kutatáshoz kellene forrásanyag, akkor miért ne tehetné össze a saját példányait a könyvtárban található tudással? Mindenesetre, értem a célzását, és úgy teszek, mint aki lelakatolta a száját és elhajította a kulcsot, ezzel is jelezve cinkosságomat az ügyben.
Kihúzom a széket a laptopom előtt, és karnyújtásnyira tőle helyet foglalok. Nem szeretném őt túlságosan zavarni a munkájában, azonban az idő rémesen lassan telik, és szinte biztosra veszem, hogy Rooney épp annyira unatkozik, mint én, ugyanis a telefon folyamatosan megrezzen a zsebemben.
- Persze! Imádom őket! – lelkesedek fel, de még időben emlékeztetem magamat arra, hogy ne zengje be a hangom a könyvtárat, így valamivel halkabban felelek neki. Aztán szórakozott mosollyal megnyitom az egyik karakterem vázlatát, amely leginkább egy szárnyas oroszlánra emlékeztet, és felé fordítom.
- Bár én leginkább csak kitalálni szoktam ilyesmiket, de néha különböző mondákból és legendákból merítek ihletet – magyarázom neki a digitális rajz létrejöttének az okát, hiszen az a lény az animációs sorozatom egyik kulcsfiguráját képezi.
- És te miért kutatsz utánuk? – könyökölök az asztalra, hogy kitámaszthassam a fejemet, hiszen az asztal túlsó részét tekintve, ahol ő ül, eléggé nagy munkában lehet. Legalább is, bizonyára mozgatja valami a kíváncsiságát, ha képes volt ennyire kötetet felhalmozni maga körül.

••• youtube

Egyre mélyebbre ásom magam a témában, mert tudom, hogy nem csak dajka mese az egész. Hiszen ott voltam egykor és teljes élet nagyságban láttam elég sok unikornist, sőt az egyik a legjobb barátommá vált. Talán azt hihetné bárki, hogy ez csak a képzeletem szüleménye és nem vettem be időben a dilibogyóimat, de tudom mit láttam és milyen kalandokat éltünk át a csapattal. A zafír csapat lett az egyik családom, akik a legjobb barátaimból álltak. Persze az idő, távolság és az a tény, hogy nem beszélhettünk az Akadémiáról megnehezítette az egészet. Évekre feledésbe merült, de mióta itt vagyok ezen a furcsa helyen azt érzem hamarosan találkozom a többiekkel. Mit meg nem adnék azért, hogy újra láthassam akár egyetlen percre is Glaciert. Viszont a munka a múltidézgetés ellenére sem állhat meg. Be kell fejeznem a jelenlegi kutatásom, hogy kiadathassam a belőle készült diszertációt a témában. Az egyetem már várja, az idő egyre csak sürget és az se segít, hogy a megfelelő könyvek nélkül maradtam, hála a balesetnek, amibe nem olyan rég keveredtem. A helyi fogadóban szálltam meg, de talán csak aludni járok oda, főleg mióta felfedeztem, hogy a városban milyen nagy könyvtár van. Ha tehetném talán még itt is aludnék hálózsákban, hogy semennyire se essek ki a munkából. A gépem az asztalon pihen egy csomó jegyzet és általam behozott könyv mellett. Jó szokásom egyszerre 5 könyvet olvasni és kiszűrni a lényeget, így nem esik nehezemre elhagyni a helyemet, hogy újabb régi kódexeket fedezzek fel. Nem tudom mennyi időt fektet a könyvtáros a könyvek besorolására, de hagy maga után némi kivetni valót. Azt gondoltam a lexikonok mellett fogok találni régi krónikákat, de két polccal arrébb a modern művészeteknél bukkantam rá. Ki volt az a szadista, aki képes ilyen bűnt elkövetni? Magamhoz ragadom a szükséges köteteket és vissza is indulok a helyemre. Arra nem számítok, hogy a semmiből egy szék tolódik ki, amitől elvesztem az egyensúlyom és ügyetlenségemben kiesnek a kezemből az értékes könyvek.
- Semmi gond, én nem figyeltem eléggé - szabadkozok én is és lehajolok, hogy felvegyem a köteteket. Az utolsót a velem szemben álló lány veszi fel, aki talán nem most először jár a könyvtárban, legalábbis az alapján, ahogy a könyvet forgatja.
- Köszönöm, igen. Szerencsére nem esett bajom, remélem ez rájuk is vonatkozik - ellenőrzöm még egyszer a könyveket, miközben elveszem tőle a maradék példányt. Aprót bólintok mosollyal az arcomon, majd az asztalra helyezem a gyűjteményt.
- Igen, van egy-kettő példány, amit becsempésztem - vigyorgok a lányra, majd az ujjamat az ajkam elé rakom mutatva neki, hogy ez titok. Helyet foglalok és ahogy látom társaságom akadt, talán épp a szőkeség személyében.
- Téged is érdekelnek a mitológiai lények? - teszem fel a kérdést kissé óvatosan. nem akarom teljesen elijeszteni a saját kis kattanásommal.

Asra & Rosemary

Libraries are where it all begins

Ma szabadnapos vagyok és megígértem Rooney-nak, hogy meglátogatom. Azonban elfeledkezek arról az apró tényről, hogy bár én nem dolgozok, ettől függetlenül a barátnőmnek órái vannak és talán edzése is lesz, így egy gyors üzenetváltás után megbeszélem vele, hogy mikor és hol találkozzunk, addig pedig a laptopommal és a rajzpadommal beülök a könyvtárba, amíg végez.
Miután kiváltok egy olvasójegyet, mosolyogva indulok meg előre, hogy keressek magamnak egy kényelmes helyet. Nincsenek bent sokan, vélhetően a többség tanul vagy dolgozik, de én egyáltalán nem bánom, hiszen így nekem is lehetőségem akad egy kicsit a történetemen ügyködni.
A zsebemből előtúrom a telefonomat, és gyorsan megnézem az üzeneteimet, hátha a legutóbbi csekkolás óta hiányzom-e valakinek: egy üzenet Anyától, három a nővéremtől – ebből egy szelfi valami menő helyen -, kettő Rooneytól – de leginkább csak panaszkodik arról, hogy unalmas a suli -, és egy üzenet Lewistől. Gyors választ pötyögök mindegyikre, Lewisnak és Ivynak lesifotót is küldök arról éppen merre járok, miközben automatikusan leteszem a táskámat az első székre, amely mellett megállok.
Lerakom a telefont, kibújok a sálamból és a kesztyűből, leveszem a sapkámat és a kabátomba gyűröm mindet, azt pedig a szék támlájára terítem. Ezután kipakolok a táskámból, előveszem a rajzpadomat és a laptopomat, hiszen az a tervem, hogy folytatom a korábban félbehagyott jelenetet, amely a következő epizódban fog majd szerepelni.
Miközben a gépek bekapcsolnak, kíváncsian fordulok oldalra a mellettem lévő asztal irányába, ami tele van könyvekkel és jegyzetekkel, de nem tudom annyira elbillenteni a fejemet, hogy ki tudjam venni a könyvek gerincein sorakozó címeket. Mivel azonban nincs itt senki, akitől megkérdezhetném, hogy mégis miféle kutatómunkában van benne ennyire, így megvonom a vállamat, és konnektor után kezdek keresgélni.
Mivel fent nem látok sehol, így bebújok az asztal alá is körbe nézni, de pechemre vagy én vagyok ilyen nyomi, hogy nem találom, vagy ezen a részen valóban nem tudom tölteni a gépeimet. Csalódott sóhajjal tolom ki a széket, hogy kiférjek, és ügyetlenségemre sikerül megütnöm vele valakit.
- Bocsánat, bocsánat, nem láttam – bújok ki az asztal alól szabadkozva, és felkapom a földre eső könyvet, amely hozzám így amúgy is közelebb van, mint hozzá. Feltápászkodok a földről, leporolom a ruhámat és a könyvet, aztán alaposan megforgatom a kötetet, hogy nem tettem-e valami kárt benne. Ezek után pillantok fel a lányra.
- Ugye jól vagy? – kérdezem aggódva, ahogy a könyvet nyújtom neki. Tényleg nem állt szándékomban bántani őt, csak hát hátrafelé nincs szemem, és a könyvtár kihaltsága alapján nem gondoltam bele, hogy pont most járna erre valaki. – Ezek a te könyveid?

••• youtube