Diego nem kifejezetten várt választ Rowantől, mert pontosan tudta, hogy a barátja abszolút nem tartotta számon hányszor tett neki szívességet, kímélte meg őt a kórházi ellátástól, vagy éppen hagyta meg az életét. Mert Diego gyakran érezte úgy, hogy Rowan az életével tartott neki, és csak az ő kegyességének köszönhette, hogy nem hagyta elvérezni.
- Nehéz kockára tenni azt, ami nincs, nem igaz? – fonta össze mellkasa előtt vaskos karjait, utalva arra, hogy a munkája kitöltötte a mindennapjait. Végtére is, Rowan élcelődött azzal, hogy időpontot kellett volna kérnie hozzá, ha látni akarta. Ő csak alátámasztotta ennek az illúzióját, pedig amint kiejtette ezeket a szavakat a száján, egészen más gondolat fogant meg benne: Ha ő maga volt a Halál, akkor miként lehetett élete? Furcsa paradoxonnak gondolta mindezt, ráadásul túlságosan fáradt és bosszús volt ahhoz, hogy megfejtse ezt a talányt.
- Persze, azért vannak öngyilkos hajlamaid – legyintett egy türelmetlen szusszantás kíséretében. Sokszor gondolta azt, hogy Rowannek halálvágya, de nem értette miért. Nem értette a férfiban rejtőző hőskomplexusos idiótát, aki képtelen volt akár egy pillanatra is nyugton maradni a fenekén. Túlságosan különböztek: ő higgadt, türelmes és ráerős volt. Az a fajta mindennapi hős, akiről nem vettél tudomást, ugyanis nem díszelgett az újságok címlapjain. A barátja ezzel szemben mintha sóvárgott volna a figyelem után.
- Értékelem, ha nem hajnali három után állítasz be hozzám és tervezed összevérezni a szőnyegemet – morogta kedvetlenül, arról nem is beszélve, hogy Rowan ezúttal valóban eléggé alkalmatlan időpontot választott a kései látogatásra. A Diegoban rejtőző farkas portyázni akart. Be akarta gyűjteni azt a lelket, amelyet eleresztett. A maximalizmusa nem engedte, hogy a munkája bevégezetlenül maradjon.
- Talán öregebb vagyok, mint hinnéd – fúrta rideg pillantását a barátjáéba. Kétségtelenül remekül karbantartotta ezt a testet, hiszen bár a munkája sok idejét lefoglalta, de reggelente szakított időt arra, hogy eljárjon futni. Szüksége volt rá, hogy néha kiszellőztesse a gondterhelt elméjét.
- Remélem, tisztában vagy vele, hogy elég egy használt tűt használnom legközelebb ahhoz, hogy összevarrjalak, és olyan kórságokat szedhetsz össze, amikbe belehalhatsz – ráncolta össze a homlokát, bár ennél sokkal alaposabb volt, mégis éreztetni akarta Rowannel, hogy ha akarta volna, már rég véget vethetett volna az életének. Tulajdonképpen, most sem kellett sok ahhoz, hogy a fenevad arra utasítsa, hogy ragadja meg a férfit a torkánál és hajítsa ki a házából. Nem tette meg. Rowan szerencséjére ennél nagyobb önuralommal rendelkezett.
- A protekció nem arra vonatkozik, hogy nem hagyod aludni az orvosodat – forgatta a szemeit, és ha szükséges volt, akkor nagyon nyugodtan kifejtette azt, hogy a kialvatlansága nem pusztán elviselhetetlen személyiséggel párosult ilyenkor, hanem egyéb betegeinek az életét kockáztatták, ha ő nem tudta kipihenni magát.
- Ezt úgy mondom, hogy senkinek nincs örök élete, vagy pedig eljön majd az az idő, amikor annyira fog remegni a kezem, hogy egy egyszerű feladatot képtelen leszek ellátni – fásult sóhajjal eresztette le a karjait, de nem bontotta ki a gondolatait, nem fűzte tovább őket, miszerint előfordulhat majd, hogy a múltbéli énje teljesen felülkerekedik rajta, és akkor már nem azon fog dolgozni, hogy dacoljon önmagával, hanem elfogadja majd a sorsát, a rászabott feladatot, és nem fog senkivel sem kivételezni. Még Rowannel sem.
- Úgy nézek ki, mint aki beteg? – tárta szét a karjait, elvégre egy ereje teljében lévő férfi benyomását keltette, nem éppen olyasvalakiét, mint aki fél lábbal már a sírban volt. Különben sem titkolta volna a betegségét, de más mérgezte az elméjét. Talán Rowanben felmerülhetett, hogy Diego rákkal küszködött, de ez sokkal rosszabb volt annál. Rosszabb volt befogadni egy olyan énedet, amelynek a tisztességét és a morális döntéseit lépten-nyomon megkérdőjelezték. Amikor te magad is megkérdőjelezted a múltbéli éned döntéseit.
- Értékelem. Bizonyos helyzetekben – vonta meg a vállát egykedvűen, miközben a konyhafelé tartott. – Apropó, nincs neked valakid, vagy bárkit, akit helyettem is előtérbe helyezhetsz? Kezdesz megrémíteni a ragaszkodásoddal.
Olyannal találta, mint egy kóbormacskát, akit egyszer életében jószívből megetetett, utána pedig a macska egészen hazáig követte és azóta sem tudta lerázni. És ez a hasonlat még mindig jobbnak érződött a másik gondolatánál, de szerencsére hallotta már eleget Rowan hódításait ahhoz, hogy tudja: cseppet sem érdekelte olyan módon. Nem is akarta, hogy ez így legyen.
Ahogy átadta a poharat Rowannek, egy hosszú pillanatig a szemeibe bámult, elgondolkodott azon, hogy mondjon-e valamit, de végül megtartotta magának a gondolatait. A zsémbessége nem feltétlenül a férfinak szólt, csupán ő volt jelen, akin le tudta vezetni a feszültségét. Végül arra jutott, hogy a konyhapultnak támaszkodva, de az orvosi titoktartást mellőzve megosztja vele az aggályait.
- Mert meg kellett volna halnia – felelte rekedten. Hirtelen már a kávét sem kívánta, mert ahogy hangot a gondolatainak, azok égetni kezdték a torkát. Nem tudta pontosan megfogalmazni azt az ösztönt, az erőt, amelynek a birtokában tudta, hogy kinek mennyi ideje volt még hátra. Helyette összecsípte az orrnyergét az ujjaival, és a lámpába bámult.
- De, de arra is felesküdtem, hogy elvégzem a rám szabott feladatokat. Annak a nőnek nem volt több ideje hátra, Rowan. Én adtam neki több időt. – Először pislogott párat, mielőtt ismét a barátjára emelte volna a pillantását. Megértette a zavarát. Ő is dühös volt önmagára, pusztán egészen más okból.
A mosogatóhoz lépett, hogy a megszáradt, mosatlan edényeket a helyére pakolja átértékelje ezt a beszélgetést. Nem akarta, hogy őrültnek nézzék, mégsem akarta örökké titokban tartani az igazságot.
- Nem az vagyok, akinek gondolsz. Az a hiba, amit most csinálok. Nekem nem az a dolgom, hogy életeket mentsek… - Nehezére esett bevallani az igazságot, de egyszerűen meg kellett osztania valakivel ezt a terhet, mielőtt belebolondult volna a tudatba.
- Mennyire hiszel a mesékben, Rowan? – váltott hirtelen témát, ahogy az egyik tiszta poharat a fény felé tartott. Egy pillanatra megmert volna esküdni róla, hogy a tükröződő felületen vörösen világítottak a szemei, amikor pedig a padlóra tekintett, az árnyéka megnyúlt, mintha nem is a sajátja lett volna.

942 ❖ youtube ❖ note:    ❖ kredit

Diegonak nehezére esett elfojtani az állatias indulatait, épp ezért nem értékelte Rowan társaságát. Egyéb alkalmakkor sem díjazta az éjszakai látogatásokat, azonban a mai sokkal másabb volt. A Hold magasan járt az égen, jelenlétével emlékeztetve Diegot valós személyére. Szinte biztosra vette, hogy a Hold volt az, aki felkeltette őt.
Azonban elégedetten állapította meg, hogy Rowan így is tartott tőle, vagy legalább volt annyi esze, hogy elhúzódjon tőle, amikor a személyes terébe lépett. Diego a szeme sarkából még most is a farkas alakját látta a tükörképe helyén, a bőre pedig bizsergett, mintha tényleg felszínre akarna törni a fenevad.
- Ezt úgy mondod, mintha az élet sokkal kegyesebb lenne hozzád – lépett hátra fintorogva. Szüntelenül azon járt az esze, miként szabadulhatna meg barátjától. – Különben is, hányadra kérted, hogy varrjalak össze?
Ha az élet olyan nagyszerű lett volna, mint amilyennek sokan tartották, akkor az élőlények nem sérülhettek volna meg különböző módokon. Mindig a halált tartották ijesztőnek és borzasztónak, pedig Diego szerint időnként – főleg bizonyos személyeknek – nehezebb volt az életmaradás.
Diego szerette letörni Rowan szarvait, sőt arra sem volt rest, hogy időről-időre emlékeztesse: attól, hogy orvos volt, bármikor képes lett volna eltörni a csontjait. Szimplán nem tette meg, mert ő egyesekkel ellentétben tisztelte az életet, és csak akkor vette volna el másét, ha nem volt más választása. Ha nem érezte volna tudat alatt azt, hogy nem csupán egy egyszerű halandó volt, akkor könnyedén meggyanúsította volna Rowant azzal, hogy miatta éveket öregedett és pazarolt el.
- És most kinek az életét kockáztattad? Mert gyanítom, nem munka közben ért baleset – vonta fel a szemöldökét a férfi, ahogy a barátja magyarázkodását hallgatta. Nehezen tudta elképzelni, hogy a mostani eset is arról szólt volna, hogy a másik éppen hősködött. – Ezt pontosan úgy mondod, mintha nem ezt csinálnám. Csupán én nem égő épületekben mászkálok, hanem egy műtőben sebész munkát végzek.
Arra nem tért ki, hogy kettejük között az volt a különbség, hogy ő személy szerint nem kockáztatta az életét, de talán némileg nagyobb hatással másokéra. A megszólalásával pedig nem az volt a célja, hogy Rowan munkáját kevesebbre értékelné, csupán ismerte őt, és pontosan tudta, hogy akkor is képes volt hősködni és bajba keverni magát, amikor senki nem kérte.
- Köszönöm, és ha egy mód van rá, ne éjszakai találkozót válassz – felelte némileg higgadtabban, elvégre ő sem akarta letépni Rowan fejét, csupán túlságosan sok volt benne az elfojtott indulat és tettrekészség. Különös érzések zavarták meg a nyugalmát, amelyek arra késztették, hogy induljon útnak, azonban maga sem tudta, hogy mire is keresett valójában választ. Természetesen, Rowan rendelkezett a macskák azon idegesítő tulajdonságával, hogy bármikor képes volt pillanatok alatt felbosszantani a környezetét a saját nemtörődöm attitűdjével, így kisvártatva ismét nem túl kellemesen juttatták a tudomására, hogy a házigazda nem díjazta a kávézóasztalon való lábak megjelenését.
- Kettőnk közül melyikünk is a kíváncsi természet? – engedett meg magának egy halk kacajt, hiszen ő mindig is a „törődj a magad dolgával” elvet vallotta. Így ha Rowan nem akarta őt beavatni a részletekbe, akkor csak nemes egyszerűséggel megvonta a vállát. - Csak a végén ne hozzám fuss sírva, hogy valaki darabokra akar szedni.
Nem igazán ismerte a fenyegetettségét érzését, mi több, talán a félelem ízét sem kellett megkóstolnia. Az ő élete nyugodt, tökéletes és precíz volt, egészen addig, amíg Rowan fel nem bukkant és fel nem bolygatta a környezetét.
- Ne felejtsd el, hogy nincs kilenc életed. – Tartotta magát Diego a macskahasonlathoz, miközben próbálta arra emlékeztetni a barátját, hogy bizony hiába úszott meg eddig sok mindent, ez nem feltétlenül volt egyenlő a halhatatlanságával. – És foglalkozni fognak veled, nem hagynák, hogy elvérezz, mert a végén nekik kell feltakarítaniuk utánad.
Diegora nem igazán hatottak az önsajnáltató szavak, képes volt úgy irányítani a társalgást, hogy kivédje Rowan ilyesfajta célozgatásait.
- Legalább lesz időd gondolkozni azon, hogy az életed értékes, és legközelebb talán nem csinálsz hülyeséget – ütötte le a következő sajnálkozást is, abban bízva, hogy ezzel egy kicsit visszarángathatja a földre a másikat. – Különben is, mi lesz veled, ha egyszer én nem leszek, vagy már nem leszek képes dolgozni? Ne szokd meg, hogy jó dolgod van.
Nem mintha fenyegette volna őt az a veszély, hogy meghalhatott, de még mindig rengeteg kérdés kavargott benne ezzel kapcsolatban.
- Nincs neked családod, vagy más barátaid, akiknek éjszaka kiöntheted a szívedet? Megadhatom egy olyan segélyvonal számát is, amelyet a nap bármelyik szakaszába elérhetsz – sóhajtott fel fáradtan, ugyanis elképzelése sem volt arról, hogy mégis mennyire akarta felesleges hülyeségekkel bosszantani őt, vagy ténylegesen komoly témákat akart pedzegetni.
Diego a konyhába érve poharakat vett elő, a pultra tette őket, és elindult a hűtő irányába, amikor meghallotta a váratlan kérést, megtorpant.
- Furcsa kéréseid vannak – ráncolta össze a homlokát. Kinyitotta a hűtőt, hogy elővehesse a tejet, közben pedig további keresztkérdéseket kapott. – Ha nem akarod, hogy mégis elaludjak beszélgetés közben, akkor kénytelen vagyok kávézni.
Először töltött Rowannek egy pohár tejet, amely egyre inkább alátámasztotta a macskás hasonlatát, aztán megtöltötte és bekapcsolta a kávéfőzőt, hogy az ő itala is elkészüljön. Közben a pultnak dőlve méregette Rowant, amikor arra kérte, hogy meséljen neki.
- Ma volt egy páciensem – kezdett bele lemondó sóhajjal, mert sejtette, hogy a barátja nem fogja békén hagyni és addig nem tudja majd kitessékelni a házból, amíg nem mesél neki valamit. – Megmentettem az életét, de azóta olyan érzésem van, mintha hibát követtem volna el.
Nem tudta ennél részletesebben megfogalmazni azt a bizonytalan haragot önmaga irányába, amely azóta kínozta őt, hogy megmentette Miss Cannon életét. Egyszerűen csak valami azt súgta neki, hogy hagynia kellett volna meghalnia a nőt a műtőasztalon, de ő elnyomta magában ezt az érzést, és az ellenkezőjét cselekedte.

910 ❖ youtube ❖ note:    ❖ kredit

- Hiába fintorogsz, attól még nem foglak örökbe fogadni – forgatta a szemeit Diego a barátja arckifejezése láttán. A férfira korábban sem hatott az érzelmi zsarolás, s bár tisztában volt vele, hogy Rowan előszeretettel meresztette másokra a szemeit, mint egy az az idióta macska egy másik világból, épp annyit ért el vele a férfi, mint amennyit a kandúr is: semmit. Diego hajthatatlan volt. Néha a fejéhez vágták, hogy kőszívű is, pedig csupán erős morális kóddal rendelkezett, és az önmaga által állított szabályokat nem szerette megszegni.
Most azonban, mivel tudta, hogy Rowannek szüksége volt a segítségére, mégis beengedte a házába. Orvosi kötelességének tartotta fogadni a sérülteket és a betegek, még akkor is, ha a kérdéses páciens mindig a leglehetetlenebb órákban toppant be hozzá.
- Hm. Várj egy pillanatot… - Diego visszafordult, és Rowan arcába hajolt. – Tévedsz.
Megpróbálta letörölni a pökhendi vigyort a másik arcáról, közölve vele azt az egyszerű tényt, hogy közel sem járt az igazsághoz.
- Nélküled nyugodtabb lenne az életem és kevesebb tényező okozná az alvászavaraimat – utalt cseppet sem kedvesen arra, hogy Rowan késői látogatásai még inkább rátettek egy lapáttal arra, hogy képtelen volt nyugodtan átaludni egy éjszakát.
- Ki tudja… Lehet, hogy titokban egy örökkévaló lény vagyok, aki belefáradt már a sok idióta, az életét nem megbecsülő hülyébe. Vagy csak szimplán fáradt vagyok – vonta meg a vállát egykedvűen, enyhe sértő élt csempészbe a hangjába. Kendőzhetetlenül ingerült volt, amelyen Rowan bosszantó kuncogása cseppet sem segített.
- Ha egy kicsit is ismernél, Lynx, akkor nagyon jól tudnád, hogy tudok üres helyet találni a naptáramban – sandított rá, ugyanis nem érezte jogosnak a kifogást. Természetesen, bőven akadt munkája, páciense, akikre oda kellett figyelnie, de voltak olyan időszakai, amikor igenis több üresjárata volt, hiszen nem minden ember szorult szívműtétre, vagy vizsgálatra.
- Mikor tanulod meg végre, hogy ha más otthonában vagy, akkor az ő szabályai szerint viselkedsz? A végén még azt fogom gondolni, hogy nincs is saját lakásod, hanem a tűzoltóságon élsz – fonta össze maga előtt a karjait, miután Rowan lábai odakerültek, ahol a helyük volt: a padlóra.
- Még is mi a frászt tudsz csinálni késő este, hogy ilyen sérülést szerezz? És ne mondd nekem, hogy dolgoztál, mert akkor az egyenruhád lenne csurom vér, nem pedig a felsőd – bökött a frissen ellátott, összevarrt és bekötözött seb irányába, úgy hogy a karjait még mindig maga előtt tartotta. Nem volt ostoba. Biztos volt benne, hogy Rowan elfelejtett egy aprócska részletet megosztani vele a történetből.
- Sejtettem. A végén még feltételezhetném, hogy azért csinálod ezt, mert meg akarsz halni – engedte le végül a karjait, ha az őt körül vevő falakat még fent is tartotta egy kicsit.
- Rowan, attól, hogy felajánlom a segítségem, az nem jelenti azt, hogy bármikor jöhetsz. Csak egyszer az életben tégy egy szívességet, és fényes nappal zúzd össze magad, ne éjszaka, amikor aludnék. – Diego egy fásult sóhajtás kíséretében masszírozgatni kezdte az orrnyergét, és azon járt az esze, hogy miként tudna megszabadulni Rowantől. Félt, hogy ismét át fog változni, ezáltal pedig nem lesz semmi akadálya, hogy széttépje a férfit. El kellett nyomnia a benne szunnyadó farkast, ugyanis így senki nem volt biztonságban a közelében.
- Holnap dolgozom, tudod jól, hogy nem ihatok. De… Főzhetek egy kávét, ha megígéred, hogy nem idegesítesz tovább. – Maga sem tudta eldönteni, hogy végül miért mondott igent a felvetésre, hogy csináljanak valamit, amikor bármikor szabadjára engedhette a haragját, de talán Rowannek megvolt a képessége ahhoz, hogy elterelje a figyelmét bizonyos dolgokról.
- Te mit kérsz? – érdeklődött, mielőtt a konyha felé vette volna az irányt.

575 ❖ youtube ❖ note:    ❖ kredit

Diegot már meg sem lepte a váratlan látogatás, sőt valahol egészen menetrendszerűnek tűnt Rowannek a felbukkanása. Ez a kiszámíthatóság azonban nem hozott számára megnyugvást, hiszen el kellett fojtani az ősi ösztöneit és emberbőrben kellett maradnia.
Az ajtónyitás követő néhány másodperc elegendő volt számára, hogy felmérje a helyzetet és megállapítsa Rowan látogatásának a célját. Nem mintha olyan túl sok opciót tartott volna számon, amely Rowan látogatását okozta volna.
- Minden vágyam volt, hogy ilyen ítéletidőben megjelenj a küszöbömön, mint valami kóbormacska – morogta kedvetlenül. Nem kellett felhívni a figyelmet a férfi karján éktelenkedő sebre, hiszen Diego érezte a vér ismerős, fémes illatát. Ez pedig még inkább felébresztette a benne szunnyadó fenevadat, így alig várta, hogy megszabadulhasson Rowantől. Nem volt talán meglepő az sem, hogy minden egyes alkalommal, amikor a barátja felszisszent, Diego lenézően emelte rá a tekintetét. Sokszor úgy gondolta, hogy Rowan túldramatizált apróságokat, vagy pedig csak irtó rosszul tűrte a fájdalmat. Nem felejtette el ilyenkor az orra alá dörgölni azt sem, hogy mindezt magának köszönhette, most mégsem szólalt meg, csupán a tekintetével nyársalta fel a látogatóját.
- Ez az én bajom is – dünnyögte az orra alatt, miközben elpakolta az orvosi eszközöket. Rendszerint értékelte mások társaságát, azonban Rowan jelenléte inkább érződött koloncnak, mint valakinek, akivel kellemes elcseverészhetett volna az est folyamán.
- Tisztában vagy vele, hogy mennyi az idő? Ha találkozni akarsz, akkor hívj fel napközben, és kerítek egy időpontot a naptáramban. – Hüledezve pillantott rá, bár eddig is tudta, hogy Rowan nem volt teljesen normális, azonban minden egyes alkalommal fennakadt, amikor újra és újra szembesülnie kellett ezzel a ténnyel.
- Képzeld, Sherlock, rég aludnék, ha nem toppantál volna be. Felkeltem, mert szomjas voltam, aztán arra eszméltem, hogy az ajtóm előtt ácsorogsz. – Összefonta a kezeit a mellkasa előtt, ezzel is tanúsítva az ellenállását, miszerint ma éjszaka nem volt kedve társasághoz.
Rowan pedig magának kereste a bajt azzal, hogy feltette a lábait Diego dohányzóasztalára. Vérfagyasztó, már-már nem emberi morgás hagyta el Diego torkát, a vicsorgása egy kutyáéra, vagy egy farkaséra emlékeztetett, ahogy a pillantása Rowan lábaira siklott.
- Vedd le a koszos lábaidat az asztalomról, Lynx, mielőtt egyesével tépem ki a varratokat a sebedből! – fenyegette meg a barátját a szokásosnál is kicsit agresszívebben.
Mély levegőt vett, rendszerezte az arcvonásait, és emlékeztette magát arra, hogy ebben a világban bármennyire is akart, nem rendelkezhetett mindenki életével – vagy éppen halálával.
- Tudod, nehéz ezt elhinni, úgy, hogy a legutóbbi hat alkalommal csak akkor találkoztunk, amikor segítségre volt szükséged. Nincs ezzel baj, ha nem éjjel állítasz be, vagy fizetsz azért a munkámért. De már az is bőven elég lenne, ha megértenéd mikor nem tartok igényt társaságra. – Napközben örült volna Rowan társaságának, sőt arra is rávehető volt, hogy együtt kimozduljanak valahová, most azonban a gondolatai a legutóbbi páciense körül forogtak, s nem csak körülötte, hanem a hiba körül is, amelyet a nő miatt vétett.

465 ❖ youtube ❖ note:    ❖ kredit

Diego úgy érezte, hogy soha nem fogja megérteni Rowan Lynx-et. Nem csupán a természete miatt, hanem képtelen volt követni a férfi gondolatmenetét. Mégis miből gondolta azt, hogy a szakadó esőben végigjön a fél városon, felkelti őt – nem mintha eg szemhunyásnyit is aludt volna – és azt várja el tőle, hogy varrja össze a sebeit, mindezt teljes örömmel.
Eltöprengett azon, hogy szimplán csak lekapcsolja a villanyokat, ügyet sem vet a kopogtatásra, hanem visszamegy az emeletre és lefekszik aludni. Csakhogy ismerte az ajtó előtt várakozót, ráadásul a lelkiismerete sem engedte neki, hogy cserben hagyja Rowant.
- Ha összepiszkolod a szőnyegemet, megöllek. – Ezek voltak az első szavai, amikor ajtót nyitott, hiszen odakint tombolt a vihar. Semmi kedve nem volt ahhoz, hogy a sáros-vizes foltokat ilyen későn még felsikálja a padlóról.
Miután beterelte a barátját, egészen addig nem szólalt meg, amíg össze nem varrta a sebeit. Gondolatban azonban megjegyzéseket tett, hogy Rowan igazából elmehetne akár sebésztanoncokhoz, akik gyakorolhatnák rajta a mesterségüket, vagy éppen azon merengett, hogy mennyi pénzt spórolt meg a fickó a szolgálataiért.
Pocsék hangulatban volt, még mindig benne szunnyadt a gyilkosösztön, amely csak arra várt, hogy megszabaduljon Rowantől, és mehessen helyrehozni a hibáját. Naiv lett volna, ha azt hiszi, ennyivel megússza az egész találkozást, mégis megpróbálta.
Miután ellátott minden sebet, elmosta az eszközeit, fásult tekintettel Rowan felé fordult. Semmi humora nem volt jópofizni, így is unta, hogy nagyjából akkor látta a férfit, ha neki szüksége volt rá. Mármint, tisztában volt vele, hogy mindketten elfoglaltak voltak, de a sokadik éjszakai találkozó Diego számára kezdte súrolni a pofátlanság határát.
- Jól van, öregem. Most már haza mehetsz, nincs semmi bajod, de azért ne erőltesd meg magad, mert ha megint pattogsz és szétjönnek a varratok, akkor kereshetsz egy másik idiótát, aki segít rajtad. – Az ajtó felé intett, hogy most már igazán összeszedhette volna a holmijait és felkészülhetett volna a távozásra, hiszen Diego igencsak harapós kedvében volt.

310 ❖ youtube ❖ note: ide ❖ kredit