Nincs szükségem senkire. Sem társakra, sem barátokra, mert csak hátráltatnak. Így is Mr Yaxley-re kellett volna vigyáznom, és nem lett volna baj, ha nem küldenek ki a felvételről. De hát mi értelme van annak, hogy valaki a testőröd, ha nem lehet melletted? Mindegy is, nem én fogom megváltani a világot ettől a sok hülyétől, elég volt a saját irhámat menteni. Ha kézre kerítem a merénylőt, akkor Őnagysága nem az én fejemet fogja venni, nekem pedig ez is bőven elég. Picsába. Rohadtul nem hiányzott nekem ez az egész nyomozósdi.
Kelletlen fintorral hajtom fel az energiaitalom maradékát, nyomom össze a dobozt és hajítom a hátam mögé. Környezetvédelem? Nem az én asztalom. Pont leszarom, mert az jobban izgat, hogy a fejem a nyakamon maradjon, mint az, hogy melyik nyúl fogja a fogát az alumíniumdobozba vágni.
Minden egyes porcikám ellenzi ezt a találkozást, főleg azok után, hogy múltkor nem túl szép szavakkal hajtottam el a firkászt, akinek a házával szemben lévő kőfalon ülve merengek éppen. Saját magamat is megkérdőjelezem, hogy szükséges-e még egy borzasztó természetű nőt bevonni az életembe, hiszen Őfelsége éppen elég néha a basáskodó természetével. Mégis kénytelen vagyok egy időre félretenni az egómat, hogy a segítségét kérjem. Végül is, ő foglalkozik pletykákkal meg bulvárhírekkel, vagy legalább is mozoghat olyan körökben, hogy több információ eljuthat hozzá.
Kelletlenül lecsusszanok a kőfal tetejéről a virágcsokorral a kezemben, és elindulok túloldalra közben pedig nem még azt sem bánnám, ha átgázolna rajtam egy autó, kórházba kerülnék és akkor másnak kellene ezzel foglalkoznia, nem nekem. Mindez nem történik meg. Miért is történne valami úgy, ahogy én akarom?
Az utcán sehol egy jármű, sőt rajtam kívül csak páran sétálnak vagy kerékpároznak tova. Észre sem veszem, hogy átérek a túloldalra. Olyan fájdalmas tekintettel pillantok fel a házra, mintha épp a fogamat készülnének kihúzni. Most egyébként szívesebben ülnék egy pszichopata fogorvos székében, minthogy itt legyek.
Megragadom a kopogtatót, és határozottan koppantok párat az ajtón. Széles mosollyal üdvözlöm, amikor végre ajtót nyit, ééés néha drámai szünet után rám vágja az ajtót.
Először még virágot is viszek neki, majd második alkalommal már csokoládéval próbálkozom. Kínomban bocsánatkérő lapot akasztok a szomszédtól lopott kertitörpe sapjájára, és a legközelebbi ajtónyitásnál megpróbálom gyorsan azzal kiékelni az ajtót, hogy végre hajlandó legyen egy kicsit többet várni egy átkozott sziánál.
- Meghallgatnál végre? – förmedek rá mogorván a sokadik elutasítás után, ugyanis kezdem unni, hogy a háza előtt ácsorgok, mint egy idióta, aki az exéhez próbálja visszakönyörögni magát. Még csak soha nem is volt a nőm! Sőt, helyesbítenék, egyetlen nőt sem kérleltem még annyira, hogy tizenkét másodperc alatt ne vágja rám az ajtót. Szánalmas vagyok.

425 ❖ youtube ❖ note:    ❖ kredit