❝ Elsa & Anna ❞

Everyone I've ever loved is here within these walls
I'm sorry secret siren but I'm blocking out your calls
I've had my adventure. I don't need something new
I am afraid of what I'm risking if I follow you

Mosolyogtam. A húgom mindig annyira vidám, pozitív és lelkes volt. Feltöltött már csak a jelenléte is. Én nem voltam ilyen, legalábbis… érződött a kettőnk közötti különbség. Nem csak korban, hanem jellemileg is „hidegebb” voltam talán.
Nem szerettem, ha aggódott értem, így hát mindig azon voltam, hogy elhessegessem a baljós gondolatait. Az ölelésem jó gyógyírnak bizonyult.
- Anna! – Nyomtam egy puszit a fejére, szeretetem jeléül. Elképzelni sem tudtam már a kapcsolatunkat olyannak, mint amikor falakkal védtem magamat a kezelhetetlen varázserőm miatt. Túlságosan is fájdalmas időszak volt mindkettőnk számára a távolság, holott azelőtt minden percet együtt töltöttünk. Játszva, vidáman. De végül minden a helyére billent. Azt hittem, nem lehet többé semmi gond, semmi akadály, de a világunk nem volt ennyire nyugodt. Az utóbbi időben pedig több baljós jóslat is napvilágra került, de erről nem akartam beszélni Annáéknak. Nem szerettem volna, ha aggódnak.
Az ablak felé pillantva, azt a furcsa felhőt látva az ereimben a vér is meghűlt. Nem akartam hinni a szememnek. Sajnos kicsúszott a számon az „átok” szó, így a húgom rögtön nekem szegezte a kérdést, ugyanolyan halkan, mint én mondtam az imént. Aztán még több kérdés érkezett.
- Anna, figyelj… figyeljetek – Pontosítottam, ahogy a többiek felé is elnéztem. Aztán vissza a húgomra. Viszonoztam a kézfogását, megszorítottam gyengéden. – Néhány hete a Trolloknál jártam. Ők mondtak egy jóslatot, egy bizonyos átokról… nem hittem benne, mert túlságosan lehetetlennek tűnt. Jóslat egy olyan világról, amelyben nincs varázslat. Furcsa, nem? – Elnéztem újból a furcsa felhő felé. Elengedtem Anna kezét és közelebb léptem az ablakhoz. Megtámaszkodtam a párkányon, kissé kihajoltam, hogy a friss levegőbe szippantsak, de az már közel sem volt friss. Keveredett valamivel. – Ha a jóslat minden sora igaz, akkor egy másik világba kerülhetünk és nem fogunk emlékezni egymásra. – Nem mertem a húgomra nézni. Azon járt az eszem, hogy mennem kell. Meg kell próbálnom megakadályozni mindezt, de mi van, ha kevés vagyok ehhez? Amikor az Elvarázsolt erdő kapcsán Arendelle volt veszélyben, már akkor azért imádkozott Troll papa, hogy az erőm elég legyen hozzá. És mi van, ha már így is elkéstem?

you seem worried? we'll be fine!

- Eszemben sincs! Csak életben tartom a versenyszellemet - vigyorgok szélesen ahogy a tenyerébe csapok. A családomnál jobban senki se tudta, hogy mennyire bele tudtam élni magam a játékokba, de előttük nem szégyelltem a gyerekes oldalamat.
Az Elsával kapcsolatos rossz előérzetem azonban nem hagyott nyugodni, pedig nagyon igyekeztem, hogy ne én legyek az, aki túlaggódja a dolgokat. Éppen ezért könnyen hagyom hogy a nővérem elsodorja a borús gondolataimat, az ölelésébe fészkelem magam és a vállára hajtom a fejem.
- Az szuper lenne! Én is nagyon szeretlek - olyan könnyen gördülnek le a szavak a számról, mintha nem lenne hatalmas jelentőségük, de Elsáért a világ másik végére is bármikor elmennék. És tudom hogy ő is ugyanígy megtenné ezt értem, a szeretete egy hatalmas, biztonságot adó burok volt.
Majdnem elég ahhoz, hogy minden félelmemet eloszlassa.
De érzem ahogy a nővérem megfeszül és amikor az arcára pillantok látom, hogy a figyelmét magára vonta valami. Követem a tekintetét de nem tudom mit kellene látnom, tehetetlenül hagyom hogy felálljon és az ablakhoz lépjen.
Mintha a szobában lévő hőmérséklet hirtelen sokkal hűvösebbé válna és nem vagyok benne biztos hogy ehhez köze van Elsa képességének.
Gyorsan felpattanok, hogy odasiethessek hozzá.
- Mit látsz? - a keze után nyúlok és megszorítom ahogy észreveszem én is a messzeségben gomolygó... valamit. - Ez...? - nem tudom megnevezni, csak érzem ahogy a szívemet elszorítja a félelem. Nem engedem el Elsa kezét. Bármi is az, olyan, mintha közeledne.
- Az átok? - ugyanolyan halkan ismétlem meg a szavakat, ahogy ő ejti ki őket, mintha félnék, hogy hangosabban kiejtve csak még valóságosabbá válna.
- Miről beszélsz Elsa? Tusz erről valamit? Az Erdő veszélyben van? A királyság veszélyben van? Te veszélyben vagy? - nem tehetek róla, kezd eluralkodni rajtam a félelem. Veszek egy nagy levegőt és elfordítom a tekintetem a közelgő fenyegetéstől. Egy percig se vonom kétségbe, hogy ha Elsa aggódik, akkor ez csak valami rosszat jelenthet.
- Kérlek, mondd el mit tudsz. Együtt kitalálunk valamit! - a szabad kezemmel az ő másik kezéért nyúlok és óvatosan megpróbálom magam felé fordítani. Bármi is fog történni, teljesen biztos vagyok benne, hogy amíg együtt vagyunk, addig nem lesz semmi baj. Mert így lesz, ugye?  

◉ 358 szó ●remélem, tetszik!  ◉

❝ Elsa & Anna ❞

Everyone I've ever loved is here within these walls
I'm sorry secret siren but I'm blocking out your calls
I've had my adventure. I don't need something new
I am afraid of what I'm risking if I follow you

A kalandjainknak elméletileg vége volt. Megtapasztaltuk a varázserőmet, aztán féltünk attól, hogy kevés lesz. De végül minden jól alakult. Egyet bántam, méghozzá azt, hogy Annától el kellett válnom. Nem örökre, de mégis két különböző ponton éltünk tovább. Ő lett a Királynő, míg én az Elvarázsolt erdő egyik védelmezője, Nokk, Bruni, Gale és a Kőóriások oldalán. Furcsa volt, viszont végre azt éreztem, tényleg tartozok valahová az erőmmel együtt. Nem voltam egyedül sem. Honeymaren és a többiek, vagy a már említett védelmezők mind-mind velem voltak. Jó érzés volt.
De hazamenni épp ennyire volt jó. Viszont ezúttal némi terhet is cipeltem magammal. Az Elvarázsolt erdőben sok dolgot suttogtak egy eljövendő átokról. Nem akartam vele foglalkozni, mert úgy gondoltam, még csak… szóbeszéd. Viszont rányomta a bélyeget a társas estünkre, pedig én nagyon igyekeztem! Igazán.
- Ne vedd el a kedvüket, Anna! – Mosolyogtam kedvesen, miközben persze pacsiztam is a húgommal. Mit meg nem adtam volna azért, hogy ilyen gondatlanul teljen minden esténk… de mégsem gondolhattam, hogy nyugtunk lesz.
El-elpillantottam az ablak felé és láttam valamit, de ekkor szólított meg Anna. Rákaptam a tekintetemet és sietve reagáltam, azaz bólintottam.
- Persze! Ne aggódj egy percig sem – És igyekeztem figyelmen kívül hagyni a belső hangomat. Nincs baj, nem lesz baj… nem lehet baj. Ahogy nekem dőlt a húgom, kiszélesedett a mosolyom. Átkaroltam. – Ha tehetném, minden este itt társasoznék veletek. Szeretlek, Anna – Megölelgettem a húgomat, majd elnéztem a fiúk felé is. Ez nekik is szólt. Fontosak voltak nekem. Ők jelentették a családot. Az otthont. De aztán újra elnéztem az ablak felé és furcsa dolgot véltem felfedezni. – Ez meg mi…? – Elszakadtam a húgomtól és felkeltem a földről, hogy közelebb léphessek. Elhúztam teljesen a függönyt, hogy jobban kiláthassunk. A távolban, messze tőlünk, valami készült. Mintha valamiféle köd lett volna… mágia. – Az átok…? – A kérdést pusztán magam elé suttogtam, de ha Anna közel volt hozzám, érthette.

you seem worried? we'll be fine!

- Hé, Sven, ez csak négy? Nem, ne nézz így rám! Tudom, hogy nem szereted a páratlan számokat, de akkor is öt jár! - alkudozok patás barátommal, aki tudtommal azóta haragszik a páratlan számokra, hogy valaki egy kategóriába helyezte a páratlan ujjú társaival. Legalábbis Olafék ezt a sztorit próbálták elhitetni velem, de lehet, hogy ez is csak a nyerési stratégiájuk része volt.
Én megértem a rénszarvasi büszkeséget, de kezdenek kétségeim lenni afelől, hogy jó ötlet volt őt megtenni banknak ebben a játékban. Tuti, hogy Kristoff ötlete volt. Ha ezért fognak ők nyerni Olaffal, lenyúlom Sven répáit.
- Köszönöm! - mosolygok angyalian, amikor megkapom az ötödik korongot is és az Elsával közös kasszánkba teszem.
Imádom a közös társasjáték estjeinket, főleg azokat, amiken a nővérem is itt van. Nem látom olyan gyakran, amióta visszatért az Elvarázsolt Erdőbe, de nagyon hálás vagyok a rendszeres látogatásaiért. Nem állíthatom, hogy magányos vagyok amikor nincs itt, mégis rettenetesen tud hiányozni. És nem csak azért mert folyton kikapok monopolyban, amikor nincs itt.
Rengeteg játékot kipróbáltunk már közösen - Olaf a legtöbben bosszantóan tehetséges volt - de mindig volt pár kedvencünk amikhez visszatértünk. A ma estiben Elsa és én közösen verhetetlenek voltunk!
A fiúk legnagyobb bánatára megint mi jövünk és ezúttal Elsára bízom a dobást, mert varázskezei vannak. Mármint, átvitt értelemben is.
- Ez az! - A két hatos láttán a levegőbe bokszolok és pacsira nyújtom a kezem Elsának, a szemem sarkából is látva, hogy a fiúk nem örülnek ennyire a szerencsénknek. - Ugyan srácok, még nincs minden veszve! A következő körben még utolérhettek minket! - bátorítom őket játékosan.
Nem bízom el magam, mert milyen szerencsénk volt nekünk, olyan szerencséjük lehet akár nekik is. Izgatottan figyelem mennyit dob Kristoff és velük együtt nevetek, amikor sikerül egy ötöst és egy négyest kipörgetnie. Ha nem vigyázunk a végén még tényleg ők nyernek! Nem mintha azt annyira bánnám, ahhoz túlságosan is élvezem a játékot és örülök, hogy mindannyian jól érezzük magunkat ma este.
Egyedül talán Elsa visszafogottabb ma egy kicsit. Tőle ez nem lenne meglepő, szinte mindent azzal a megszokott, könnyed eleganciával és tartással csinál, még a bolondozást is, de ma este kicsit gondterheltnek tűnik. Nekem nem mesélt semmiről, ami miatt aggódna mostanában és egészen az előző körig nem is láttam rajta, hogy fáradt lenne vagy rosszkedvű. Talán csak én látok bele túl sokat a csendességébe? Nem róhatom fel neki, ha néha elkalandozik a figyelme, hosszú napunk volt.
- Hé, Elsa... - szólítom meg halkan, amíg a fiúk valami hadi taktikát beszélnek meg a tábla másik oldalán. - Minden rendben? - igyekszem, hogy kevesebb aggodalom legyen a hangomban, mint amennyit valójában érzek. Mindenkinek lehetnek rosszabb vagy csendesebb napjai és azt sem róhatom fel neki, ha túl fáradt már a folytatáshoz. Tudom hogy az ő vállán is rengeteg felelősség nyugszik.
Közelebb csúszok hozzá a földön törökülésben és óvatosan nekidöntöm a vállamat az övének.
- Befejezhetjük ám, ha fáradt vagy!

◉ 477 szó ●remélem, tetszik!  ◉