Néha akaratomon kívül is sikerül megsértenem másokat, pedig alapjáraton nem vagyok egy zsémbes alak, sőt, néha kifejezetten komolytalan tudok lenni. De nem egy ilyen nap után. Egyenesen haza kellett volna mennem, bebújni az ágyba és... fogalmam sincs. Az alvás úgy sem ment volna. De egyáltalán nem tanácsos emberek közé mennem, mikor ilyen rossz passzban vagyok, mert szerencsétlenségeket vagyok hajlamos előidézni, ezt már igazán megtanulhattam volna.
– Ugyan, nem. Nekem kellett volna figyelmesebbnek lennem – sietek leszögezni, mert teljesen felesleges magára vállalnia, mikor egyértelműen az én hibám volt. Kissé meglepődöm, mikor szalvétával nekem esik, de azért értékelem a gesztust. – Így már jó lesz, köszönöm. A mosógép majd elintézi a többit – állítom meg a kezét, mert kétlem, hogy a zakómra és a fagyira is érvényesülne a fogmosás ősi szabálya, miszerint csak kitartóan kell sikálni. Egyébként nem is szeretem ezt a rémséget, csak azért hordom, mert munkahelyi előírás, ha rajtam múlna mindenhova a kék kapucnis pulcsimban mennék, így nem vagyok túlságosan letörve, amiért csöppent rá egy kis csoki fagyi. Vajon mit szólna az igazgató, ha holnap az említett pulcsimban mennék munkába és azzal magyaráznám, hogy fagyis lett a zakóm? Majdnem olyan hihető lenne, mint a "a kutya megette a házifeladatomat" kifogás.
– A fagyid viszont nem úszta meg ennyivel. Hadd hívjalak meg kárpótlásul – pillantok a padlón árválkodó kehely törmelékekről a szemeibe. Remélem, hogy rábólint, mert már csak hab lenne azon a bizonyos tortán, ha még az is a lelkemen száradna, hogy miattam egy szerencsétlen fiatal nő nem ehette meg a fagyiját. Apropó, ő az első felnőtt, akivel idestova négy éves törzsvendégeskedésem alatt összefutottam. Mármint olyan felnőtt, akinek nem csüng a karján egy lurkó. Ez csak azért érdekes, mert eddig azt gondoltam, hogy csak nekem van ilyen fura ízlésem.
A fagyis lány – akinek azért nem tudom a nevét, mert bár én törzsvendégnek számítok, az itt dolgozók elég gyakran cserélődnek, ugyanis akárhonnan nézzük, nem egy kimondott álommeló a havas vidéken – akkor jelenik meg, hogy feltakarítson, ami egyébként nekem is szándékomban volt, és mivel azt nem engedi át, tőle is elnézést kérek, amit sugárzó mosollyal és kissé túl lelkesen fogad. Kínos mosollyal lépek odébb és nagyon remélem, hogy nem értelmezi félre újdonsült ismerősnőm ezt a helyzetet, ami cseppet sem új nekem, de ettől nem érint kevésbé kellemetlenül.

Mostanság nem alszom valami jól. Oké, eddig sem voltam épp egy világi hétalvó, ami a munkám mellett talán nem is meglepő, de ez most egészen más. Nem a munkahelyi stressz okozza, hanem azok a furcsa... képek. Egyelőre nem tudom, mi másnak nevezhetném őket. Akkor kezdtek el a fejembe tolakodni, mikor annak ellenére, hogy minden ajtó és ablak csukva volt a házban, jégvirágok kezdtek megjelenni a tükrömön, teljesen bepárásodott, és mikor le akartam törölni, megpillantottam őt... azt a fehér hajú rajzolt alakot, aki bár nem hasonlított rám semmilyen külső adottságában,  mégis csak magamra emlékeztetett. Azóta pedig olyasmik jutnak eszembe, amiket egyszerűen nem tudok hova tenni. Össze vagyok zavarodva, és ez a munkámon is meglátszik. Ma nem sok hasznomat vette bárki is, dekoncentrált és szórakozott voltam, és azt hiszem akkor jött el a mélypont, mikor hiányolni kezdtem a kengurut a biológia labor ketrecéből. Mármint a nyulat. Korábban el is jöttem és végül a törzshelyemen kötöttem ki, talán már megszokásból egyből ide hozott a lábam. 
Kikérem a szokásos fagyihelyhet és megkeresem a kedvenc asztalomat, ami egyenesen az utcára néz. Senki sem szeret ide ülni, mert a havas utca és a hideg fagyi nem túl kellemes párosítás. Én viszont szeretem. A kanalamért nyúlok, de persze elfelejtettem hozni, így egy lemondó sóhajjal felállok, hogy visszamenjek, ám nem számolok azzal, hogy valaki épp akkor lép ki elém. Az ütközés váratlanul ér, az utolsó pillanatban kapom el a nő kezét, hogy ha a lendület esetleg kizökkentené az egyensúlyából, semmiképp se essen el, majd a zakomon lassan lefelé tartó fagyidarabra pillantok, ami komikusan komótosan araszol lefelé az anyagon. Hát ez tényleg nem az én napom. Legszívesebben kisgyerek módjára toporzékolnék, de az több okból sem lenne szerencsés, így csak hosszan beszívom a levegőt és lemondóan megrázom a fejem.
– Remek.
Egy pillanatra teljesen megfeledkezem a nőről, de nem azért mert bunkó vagyok, csupán lefoglal a nyomorom. Ma minden elromlott, ami elromolhat, így már meg sem próbálok jó pofát vágni bármihez is. Az fel sem merül bennem, hogy esetleg félreérthető ez az egész és magára veszi.