Nem kellett volna mások lelkivilágában vájkálnom, de ha már elkezdtünk beszélgetni és a téma adott volt, nehezen kerültem volna ki. Eleve örültem, hogy végre szólhattam valakihez, aki nem vetett rám csúnya pillantásokat, mint a rendőrök, akik behoztak és néha benéznek hozzám. Nem tudtam, meddig kell itt lennem, egyáltalán kijuthatok-e valaha, bizonyíték hiányában, de egyelőre kár is volt ezen gondolkoznom. Kissé talán bele is törődtem mindebbe. A férfi visszakérdezésére csak oldalra billentettem a fejemet. Nem tudtam, költői kérdésnek szánta-e, de nem tudtam, mit feleljek rá, így nem mondtam semmit. A másik kérdésre sóhajtottam.
- Nem tudom. Azt mondják, álmainkban azokkal a személyekkel találkozunk, akikkel életünkben már összefutottunk… lényegében ismeretlen arcokat nem látunk, mikor álmodunk – Magyaráztam. Nem tudtam, igaz-e ez, de erről olvastam egyszer. Talán így volt, talán nem, mindenesetre érdekes teória volt. Ahogy folytatta, meglepődtem. Tehát a teória igaz is lehet…
Figyeltem, hogy lép közelebb a rácsokhoz, majd csúsztatja át a karjait a rácsok között. Megdöbbentem.
- A szerelmed? Te jó ég… - Elkerekedett szemekkel néztem őt. Nem gondoltam volna, hogy ilyen kényes terepre evezünk. Nagyot nyeltem. – Ne haragudj, hogy… - Szabadkoztam. - …nem akartalak kellemetlen helyzetbe hozni, én… sajnálom – Fürkésztem. – Sajnálom a szerelmedet. Senkinek sem kellene átélnie azt, amit neked – A számat húztam. Üres szavaknak tűnhettek ezek, de egyszerűen egy ilyen helyzetben mit tudna az ember mondani? Igazságtalan a helyzet. – Őt… ezek szerint… meggyilkolták? Régen történt? – Halkabban kérdeztem. Akárhogyan is, most már érdekelt, pontosan mi történt vele, miken ment át.

Mesélni kezdtem az álmomról. Kicsit olyan volt az egész szituáció, mintha én lettem volna a páciens, ő pedig a dili doki. Annyi különbség volt, hogy nem volt ez kényszerítés, én magamtól akartam elmondani. Az ágyamra foglaltam helyet, majd a lényeget elmondtam… vagyis azt, amire emlékeztem.
Egy gyilkosság köré épült az egész álmom. Mindig egy nő feküdt a karjaimban, de néhány alkalommal más volt az arca, mint kellett volna. Viszont ahogy haladtak az események, az a bizonyos arc átváltozott és… és Marion arcát láttatta velem… a rémálom.  – Vajon ez lett volna a normális, hogy ilyeneket álmodok? – Tettem fel a kérdést a mesém végén neki. Elvégre börtönben vagyunk és nem csoda, ha az agyam játszik velem. De persze, mivel az emlékeimet visszakaptam, így… ez szimplán… a valóság. – Nem tudom. Szerinted van? – Elgondolkodtam. Ő pont erre kérdezett rá. Vajon mennyi esélye volt ennek? Mintha csak belelátott volna a fejembe, persze meglehet, hogy csak ráhibázott. – Ismer…tem. – Félreharaptam a szó végét és mást illesztettem oda. Ha úgy vesszük a múltban történtek a dolgok, szóval így helyes.
Felkeltem az ágyból, majd a kettőnk közti rácsokhoz mentem… közelebb kerülve hozzá. – Ő… – A karjaimat átcsúsztattam a rácsok között, összekulcsoltam és úgy támaszkodtam meg. – A szerelmem volt. – Felzaklatott a tény, hogy kimondtam hangosan. Szomorú arcot vágtam. – Nem mondhatom, hogy emlékszem minden részletre, de nem volt mindennapi… – Sóhajtva folytattam. – Ahogyan eltávozott. – Megnyíltam a nő előtt, pedig nem is ismertem. Furcsa helyzet volt ez az egész, mégis… érthetetlen módon bíztam benne.

Nem hazudott valami jól, de csak a tekintetemmel feddtem meg egy kicsit a választ hallva. Nem akartam túlságosan tolakodó lenni, elvégre mi közöm lett volna hozzá? Csak… börtön társak voltunk. Sorstársak, de ennél több? Aligha.
Viszont én meg sosem voltam az a fajta, aki hagyja magát könnyen lerázni. A kajás témára megráztam a fejem, de tudtam, hogy csak terelni akar. Figyeltem csendben, majd elhúztam a számat.
- Ha nem akarod elmesélni, akkor nem kell… - A hangszínem azért szomorú volt, de tényleg nem erőltethettem rá senkire sem azt, hogy elmondjon valami olyat, amit nem akar. Végül mégis mesélni kezdett.
- Gyilkosság? – Halkan kérdeztem vissza, olyannyira halkan, hogy biztosan nem hallhatta. Ez a témakör amúgy is kellemetlenül érintett, tekintettel arra, hogy engem pont gyilkossággal vádoltak… amit el sem követtem. Még csak azt sem tudtam, kit öltem meg állítólag. Nem volt holttest. Hova rejtettem volna? Egek… Ahogy Romolus folytatta, nagyot nyeltem.
- Van ennek valóságalapja…? Mármint, hogy ilyesmit álmodsz. – Puhatolóztam. – Akárhogyan is, nem egyszerű, még ha csak álom is. – Elgondolkodtam, majd beugrott még valami. – Az a nő.. a karjaidban. Ismerted? Vagy egy ismeretlen alak volt az? – Nem volt ez sem mindegy. Nem voltam álomfejtő, de biztosra vettem, van jelentősége annak is, ha ismerőssel vagy ismeretlennel álmodunk.

Láttam rajta, hogy valami zavarja, de nem akartam egyből rákérdezni, úgy voltam vele, hogy majd elmondja, ha úgy érzi. Ezért sem dobtam vissza a galacsint és inkább foglalkoztam a reggelimmel. Üdvözöltem és ahogy válaszolt attól megállt a kezem a levegőben miközben a számhoz akartam emelni a kanalat... csak néztem őt egy pár másodpercig. Vajon mit akart mondani, hogy akart hívni? Persze meglehet, hogy csak félrenyelt, de már majdnem azt hittem rájött ki vagyok valójában.
– Én megvagyok! – Nyeltem le a falatot közben. – Minden rendben. – Legalábbis ezt hazudtam… vagy éppen próbáltam terelni a témát. Nem éppen egy kellemes emlékről van szó, vagy jelen esetben álomról… de mindegy is. Pont ekkor kérdeztem rá, hogy megeszi-e még az ételt, amit kapott… valahogy ebben mindig is jó voltam… a terelésben. Még ha nem is gondolta, akkor az a kérdés is jó ürügy volt, hogy ne érdeklődjön tovább. – Öhm… akkor nem mondom. – És azzal a lendülettel keltem fel az ágyból és mentem az asztalhoz az ő tálcájáért. Visszaültem és próbáltam csendben majszolni és nem rá figyelni… de mind hiába való volt. Rákérdezett konkrétan egy bizonyos dologra. Tudatosult bennem, hogy mégis fent volt mikor éjjel megriadtam. Máskülönben honnan jött volna neki ez a kérdés, nem igaz?
– Öhm… nem vagy éhes? – Egy újabb terelés volt készülőben, de fogalmam sincs mennyire hagyta ezt nekem. Felkeltem ismét az ágyból és a cella ajtajához léptem, hogy hívjam a rendőröket. – Hé, van itt valaki? Lehetne egy kérésem? – Vártam, hogy hátha kapok választ, de… sajnos nem jött semmi. Semmi. Dühös lettem… főleg magamra. Egy egyszerű feladatot sem vagyok képes teljesíteni, nem hogy megvédeni egy… szerettemet. Félig a nő felé fordultam és könnyes szemmel pillantottam rá, majd a rácsot szorítottam meg. – Tudod… azt hiszem, éhen maradsz… – A ruhám ujjával töröltem meg a szemeimet, végül visszaültem az ágyamra. – Az álmomban egy gyilkosság szemtanúja voltam… – Hiába nem akartam elmondani, de valamiért mégis belekezdtem… számomra ez nagyon fájó pont, de az ő jelenléte, valahogy enyhíti ezt a fajta fájdalmat. Előtte könnyű még erről is beszélnem. – Egy nő a karjaim közt halt meg… – A falnak dőltem és úgy figyeltem őt. Vajon mit fog mondani? Mit fog reagálni? Megértő lesz, akár együtt érző? Vagy csak kiröhög, hogy emiatt volt rémálmom? Nem, mintha zavarna, de valahogy fontos a számomra, hogy milyen válasszal felel…

Őszintén? Éjjel azért megébredtem arra, hogy börtöntársam rosszul alszik. Rémálmai voltak, de a távolság okán nem tudtam felébreszteni vagy épp segíteni neki másképp, akár egy simítással. Valamiért bennem volt az, hogy a segítségére lennék és ott akartam lenni, ha szüksége van rám. Tudtam jól, hogy ez őrültség – voltaképpen azért szimpatizáltam vele, mert hasonló cipőben jártunk. Legalábbis próbáltam magamnak ezt bemesélni. Több-kevesebb sikerrel ment is.
Nem tudom, mi ütött belém, mikor papírgalacsinnal próbáltam megdobni. Gyerekes húzás volt tőlem, talán ezért sem figyeltem tovább őt, azt, hogy felkel-e erre avagy sem.
A reggelink nem volt bizalomgerjesztő, de már nem csalódtam: egészen egyszerűen megszoktam. Közben azon kattogott az agyam, hogy az ügyvéd, az a semmirekellő mikor fog végre lépni az ügyemben. Érdemben. Már annak is tudtam volna örülni, ha szabadlábon védekezhetek – de ő, mintha semmit sem tett volna annak érdekében, hogy legalább ez bekövetkezzen. Bosszantott. Kilátástalan volt minden, de igyekeztem értelmet találni ebben a szánalmas létben. Romulus volt az.
Piszkáltam az ételt, de ingerem nem volt ahhoz, hogy egy falatot is lenyomjak a torkomon. Ekkor hallottam meg a hangját, így felé fordítottam a fejem meglepve.
- Jó reggelt, Rom…ulus – Nem akartam becézni, de majdnem sikerült. Sóhajtottam egy aprót. Az érdeklődése mindennapos volt, de ez aranyossá tette. Persze sejtettem, hogy ez puszta udvariasság és nem több a részéről. – Jól, köszönöm… de… de te nem, ha jól sejtem – Ennél nyilvánvalóbbá nem tehettem, hogy érzékeltem a rémálmait. Nem csak most az éjjel, hanem már több alkalommal. Viszont még egyszer sem hoztam szóba, egészen a mai napig.
- Hogy ezt? – Megemeltem a tányérom, majd grimasszal az arcomon megráztam a fejem. – Nem. Ma valahogy nincs étvágyam – Ehhez nem volt. – De ne mondd, hogy te kéred – Borzalom volt, mindketten tudtuk. Az mondjuk érdekelt volna, melyik étterem főzte ezt vagy épp… szóval, hogy egyáltalán hol az ördögbe készült ez az „étel”-nek nevezett valami. Leraktam a tányért oda, ahonnan elvettem, de ha Romulus mégis kérte, akkor a rácsoknál lévő asztalra tettem le, hogy elérje.
- Mesélsz arról, mit álmodtál? – Nevezhettem volna puhatolózásnak, de ez konkrét belekérdezés lett végül. De már nem vontam vissza. Érdeklődve, kíváncsi szemekkel néztem rá.

Az éjszaka hidegét a leheletünkön lehetett látni, melyet még Marion jelenléte is tetézett. Ahogy egyre közelebb és közelebb mentünk egymáshoz, annál hidegebb lett. Én már szinte nem is tudtam mozogni, egyszerűen lefagytam. Egyetlen izmom sem mozdult, sőt még akkor sem, amikor láttam egy jégcsapot Marion felé repülni… eltalálta. – Marion! Ne! – Remegő testtel néztem végig, ahogyan összeesett a teste.
Megébredtem azzal a remegéssel, amit az álmom okozott nekem. A hideg álom ellenére itt a valóságban már forróságot éreztem. ki kellett bújnom a takaróból, mert biztos, hogy ott gyulladtam volna meg. Oldalra tekintettem, de a cellatársam nem kelt fel a zörejeimre. Szerencsére. Mondjuk nem is volt reggel, így nem volt csoda, ha még aludt. Ahogy az ablak felé pillantottam, láttam a Holdat az égen. – Remek, egy újabb rémálom. Már kezdem megszokni. – Jó vicc. Még, hogy megszokni, nem vagyok százas. Mindegy is, az a biztos, hogy Marion már nem él, és az álmomban lévő boszi tehet róla, csak az a baj, hogy nem emlékszem ki lehet, bárhogyan koncentrálok, akkor sem rémlik az arca.
Eközben visszafordultam a fal felé és ezen az egy dolgon kezdtem elmélkedni, vajon hogy lehetséges egyáltalán? Miért nem emlékszem rá? Ha minden emlékem visszatért, akkor ez az egy miért nem?
Percek vagy órák telhettek el, mire újra el tudtam volna aludni, azonban már a szomszédom nem hagyta, hogy ez megtörténjen. Egy puha tárgy pattant neki a vállamnak. Először azt hittem csak valami bogár repült oda, de akkor láttam meg, hogy csak egy galacsin, miután odagurult az arcomhoz.
Nem akartam egyből visszadobni, így vártam egy kicsit, harminc másodpercig is elszámoltam mire erőt vettem magamon és felkészültem, hogy cselekedjek. Megfogtam a galacsint, a másik kezemmel a takaró szélét és egy hirtelen mozdulattal fordultam meg az ágyon. Kifeszítettem a kezemet, mintha dobásra készülnék és még talán egy bugyuta grimaszt is az arcomra erőltettem, hogy felhívjam a figyelmét: Vigyázz jön a támadás!
De persze ő már nem is rám figyelt. A reggelijét vizsgálta, hogy a mai nap mégis mit kaptunk. Hm… ha jól számolok, akkor a kedd az mindig lecsó… vagyis én hívom annak, és így könnyű az agyamat átverni. Mert még ízben csak-csak hasonlít rá, de kinézetre… hagyjuk. – Jó reggelt! Hogy aludtál? – Üdvözlöm, ahogyan mindig is szoktam. Ez valahogy rutinná vált itt a cellában. – Öhm, azt megeszed? – Viccelődve mutatok a táljára, hogy ha nem ízlik neki, akkor nyugodtan átadhatja.

A magányom elmúlni látszott, amióta beszélgetésbe elegyedett velem a szomszédos cellatársam, Romulus Scoresbin. Különleges neve volt, de nem mertem megjegyzést tenni rá, hisz nem volt célom kétes jeleket küldeni felé. Még ha valahol imponált is a férfi, nem csak az, hogy beszélgetett velem, de volt a kisugárzásában valami, ami miatt elkezdtem jobban és jobban figyelni rá. A napok már nem tűntek kész rémálomnak és soha véget nem érősnek, sokkal inkább… hm, hogy is fogalmazzak? Egyszerűen jó volt, hogy valakivel tudtam beszélgetni. Valaki megértett és én is őt. Persze, voltak furcsaságai, kezdve azzal, hogy amikor Nariel rendőrkapitány bejött, mindig változott valamelyest a viselkedése. Nem azért, mert félt volna tőle, hanem… pont az ellenkezője. De nem vettem volna rá mérget, pusztán csak ezt figyeltem meg.
Apropó, ő még nem ébredt fel. A cellám másik végéből figyeltem őt, ahogyan aludt. Kora reggel volt és én a nap első sugaraival ébredtem, míg ő tovább szunyókált. Kedvem lett volna felkelteni, de nem akartam gonosz lenni vele. Azonban a kezem ügyébe akadt egy darab papír, amit gyűrögetni kezdtem, végül jött az isteni szikra és átdobtam – célom volt eltalálni valahol, de semmiképpen sem a fején. A karját találtam el, így beharaptam az alsó ajkam, így figyeltem tovább, a nyakam nyújtogatva, hogy jobban lássam, mocorog-e, vagy ébresztési kísérletem csúfos véget is ért.
Egy nagyobb sóhaj hagyta el a számat, majd felhúztam a lábaimat, átkaroltam azokat, így nézelődtem egészen addig, (ami nagyjából 1 perc sem volt) míg meg nem érkezett a reggeli – azért örültem volna, ha kicsit jobb kajával áldanak meg minket, de a szemükben bűnözők voltunk.
Ha Romi megébredt mégis a galacsinnak hála, akkor sem vettem észre, mert ezúttal már nem őt figyeltem, hanem a reggelit kezdtem el szemügyrevenni.