Never fear the darkness

Emlékek, gondolatok, érzelmek.. Ezernyi felvetés és kétség támad fel bennem, miközben oda-vissza cikáznak az elmémben ezen apró kis foszlányok. Ismétlődnek napok, jelenetek, pillanatok.. Olykor úgy érzem, miszerint megfulladok eme teher nyomása alatt, 'míg máskor könnyedséggel lendülök túl egy-egy szakaszon. Van, amikor azt kívánom, miként bárcsak elfelejtenék mindent, aztán a következő pillanatban pedig... mégis volna értelme megtartani a múltat. Tanulunk, fejlődünk, szintet lépünk.. Az élet egyféle lehetőséget kínál nekünk, s olyan dolgokat sodor az utunkba, aminek akkor és abban a helyzetben meg kell valósulnia. Talán a legtöbb alkalommal hibázunk, elcseszünk szituációkat, hátat fordítunk olyanoknak, akiknek voltaképp' szüksége lenne ránk, ellenben lássuk be azt, miként ezen lépcsőfokok által vágunk bele a változásba.
Egy teljesen új környezetben találom magam, ami annyira nem is lehetne meglepő, miután én magam jöttem át egy másik városrészre. Viszont ez a fajta módosítás, mégsem hozta meg a várva várt összhatást. A nyugalom legkisebb jelenléte sincs bennem, s ahogy újabbnál is újabb dolgok jutnak az eszembe; mindinkább feszültebbé válok. A tavaszi időjárás, a friss levegő, a madarak csiripelése, a gyönyörű táj... igen, mind-mind némi okot szolgálhatna a harmóniára, de a bensőmben mégis tombol a mérhetetlen ideg. Legszívesebben üvöltenék, törnék, netán még zúznék is. Igazából kedvem volna tombolni.. ellenben nem hiszem, hogy az ittlévők ezt annyira díjaznák. A park csendes és nyugodt közege nem igényli a hangoskodásomat, a körülöttem lévők boldogságát pedig kár is volna megzavarni. Lépésről lépésre haladok előre, igyekezvén megfelelően venni a levegőt. Azt mondják, miként a futás nagyszerű hobbinak minősül, mert nemcsak, hogy megmozgatja az izmokat, de még ki is tisztítja az emberi elmét, ennek ellenére, nos nem ezt érzem, vagy csak szimplán rám nincs hatással e folyamat. Ugyanis a lelkem üvölt, a szívem zakatol, az elmém megőrül..
Látványképek, amiktől nem szabadulhat az ember. Emlékek, amelyek megpecsételik a sorsodat. Érzelmek, amik darabokra tépnek belülről. Felvetések, amikből nincs menekvés. Futás... Összpontosítanom kéne a körülöttem zajló eseményekre, ezáltal figyelembe véve a tényeket, avagy csak látnom kellene előre az esetleges történéseket. De, mintha a külvilág zaja teljességgel eltompulna az elmém ricsaja mellett, s ekként nem volna semmi kézzelfogható, ami a realitás létező talajára vezethetne.
A legújabb eset kapcsán való teóriák, a régmúltban elhomályosult relikviák, a jelen zálogában lezajló történések... Mind-mind ugyanazon effektív ponthoz vezet; káoszhoz. Túl hangosak.. túlságosan is zajosak... -, egyszerűen nem hallok semmit ettől az üvöltő képlékenységtől. Egy mélyebb levegővétel következtében megállok, így próbálva megtisztítani a gondolataim átfogó sorozatát. Valahogyan csak el tudom csendesíteni az elmémet, valahogy 'tán képes vagyok arra, miként végre, azonban most először... kikapcsoljak. A headset-et a fülembe rakom, zenét kapcsolok, felveszem a hangerőt. Laza léptekkel indulok meg előre, ahogy a tekintetemmel a tájat pásztázom. A körülöttem lévő emberek többsége boldog, önfeledt és egyúttal vidám hangulatú. Jobb oldalra fordítom a fejemet, ahogy elhalad mellettem egy ugyanolyan hobbit űző személy. Egy újabb levegővételt követően pedig; most már én magam is hajlandó vagyok újfent futni. Eleinte csak lassú lépésekben, ámbár, ahogy ismételten elkap a hév, ahhoz mérten gyorsul a tempóm is. Megint milliónyi érzelem tör elő, s koncepció üti fel a fejét. Ezalatt észre sem veszem azt a faktumot, miszerint ebből még egyféle óriási galiba alakulhat.
Túl késő... Voltaképp' bármit is óhajtanék tenni, avagy mondani, az már korántsem változtatná meg a jelen színezetét. Túlontúl is késő... Mire magamhoz térek és egyáltalán felfogom azt, miszerint mit is műveltem.. Oh, a francba! Újra hallom a fülemben lüktető zene ütemét, újra látom a magam előtt heverő részt, s lám-lám újfent kitisztultnak tűnik minden, ellenben... ezt milyen áron értem el?! Csapódás, neki esés, belé-futás.. Szó szerint neki megyek valakinek futás közben, mert vagyok annyira idióta, miszerint nem figyelek semmire. Idegesen fújom ki a tüdőmben tartott levegőt, s ha szükséges, akkor lehajolva igyekszem összeszedni az általa elejtett dolgokat. Ritkán kerülök ennyire kínos helyzetbe, viszont ez alkalommal.. nem tudok mit felhozni a mentségemre. Lesütött szemekkel állok meg végül előtte, ahogy zsebre vágom a fülemből kiszedett headset-et. - Én... - A hangom félúton elhal, mint, aki még beszélni is elfelejtett. Dash, gyerünk, szedd már össze magadat! - Én... én tényleg sajnálom... nem akartam neked menni, sem beléd rohanni, sem pedig meglökni téged... - Lépek egyet hátrébb, miközben realizálom azt, miként még mindig az aurájában állok. - Bocsánatot kérek tőled azért, amiért ennyire figyelmetlen voltam. Általában nem szokásom ennyire esztelenül futni... - Megmakacsolva önmagamat az írisztükreibe nézek, ám ekkor még azt is elfelejtem, amit közölni szerettem volna vele. S ez most egy olyan szekundum, mintha az elmém teljes mértékben elcsitulna; úgy érzem... úgy érzem valóban kikapcsoltam.

◉ 724 words ● youtube ● note: - ◉