V & FINN

"Stories come in so many forms: in charcoal, and in song, in paintings, poems, films. And books"

Finnegan Wilson nappalija furcsa. Azt mondják, hogy az ember szobája lehet a tükör a tulajdonos személyiségére. Nos, Finn egyenisége kiütközött mindenhol, ahol megtelepedett. Az a kis helyiség, hol a legtöbb idejét töltötte, és dolgozott - a legbizarabb hely az egész lakásban, sőt az is lehet, hogy a teljes épületben. A falakon olyan papírok voltak kitűzve, amit nem ért senki, csak ő. Valamelyik egy könyvből való lap volt, a másik egy recept volt, a harmadikon csupán a tollát próbálta; ír-e még. Legalábbis a firkából ezt lehetett megállapítani, aztán, hogy tényleg így van, azt csakis a tulaj tudja. Fura lenne minden más helyen, de ez Finnegan Wilson fészke. Még a lapok is működnek dekorként, valamiért. Nem szabad itt megkérdőjelezni semmit, az a lényeg, hogy működik. A padló, meglepően tiszta és üres; csak itt-ott az ajtók vagy a kanapé által keletkezett karcolások figyelhetők meg. Az a bútordarab volt a szoba fénypontja. Tény volt tévéje is, a legújabb fajtából, de alig kapcsolja be. Unalmasnak tartja. Jobb szórakozást kap a valóságtól, a saját képzelététől, na és a könyvektől. Így azt a zajládát vastag porréteg borítja be. Nem meglepő amúgy se, hiszen a legtöbb esetben egyetlen egy pontban marad, és alig mozdul. Csak a fotel körül szokott rendetlenség lenni. Az a sok galacsin...
Már megint egy könyvet bújt, természetesen a munkája miatt. Mindig többet tölt el felette, mint az kéne. Az utolsó percig is kihúzza a határidőket, mindenki agyára menve. De amikor olyan jó a sztori, mit csináljon a... démon? Szabadidejében is szokott olvasni, akkor valamennyire megszokta kímélni a könyveket.
Viszont ha dolgozik?
Képes összefirkálni egy-egy mondatot, vagy akár átírni őket. Kitépni oldalakat és összegyűrni, mert az nem tetszett neki. Vagy éppen azért, mivel ő úgy gondolta, h az a része teljesen felesleges a kontextusba. Mindezt egy noteszbe is beleírta, ami állandóan mellette foglalt helyett a fotel kartámászán.
Működött ez a módszerre valamilyen oknál fogva, a kritikái után azért érdeklődtek. Annak ellenére, hogy ízekre tudja szedni a tartalmat és magát a fizikai könyvet is, nem szokott rossz értékelést adni. Az ő véleménye főleg építő, mint bármi más. Természetesen van olyan pillanat, amikor kézre kap egy olyan regényt, amit ő se képes jól értékelni, még összeszorított fogakkal se. Ettől azonban nem kell annyira félni, ez olyan ritka nála, mint a fehér holló. Ez az egész függ attól is, milyen történetet dug az ember az ő orra alá. Nem szereti a nyálas végeket, ahogy ő nevezné. A tragikus vég sokkal jobb neki.
Az új regényéből csupán egy kopgás rántotta ki  fejét. Pár pillanatig az ajtót szuggerálta, a kezében még mindig a toll volt, amivel a jegyzetébe írt, megszakított egy szó leírását.
- Tudod, hogy nyitva van, gyere be - invitálta beljebb.
Meg se mozdult, tudta, hogy kinek kéne ilyenkor jönnie, de ha mégse ő lenne, akkor elintézi ő maga. Nem volt ezzel gondja.
- Lám, lám, Vittorio - állt fel, miután végigmérte a fiút - Ki tért vissza hozzám?
Ez mindössze egy költői kérdés volt, szerette az orra alá dörgölni, hogy sose fog tőle rendesen megszabadulni, pedig neki szabad utat adott.
- Ülj le szépen - meg se vártam, amíg a másik reagál rá, a fotelébe ültette - Mesélj nekem, mi történt mostanság a vendéglőben.
Felette állt, a tenyerét lerakta a támaszokra.
- Olyan udvariatlan vagyok - egyenesedett ki megint. - Meg se kínáltalak kávéval.

547 szó

Finn & V

"Ha a világegyetemben csak két csillag létezne, azok egymás körül keringenének végtelen hosszú ideig, akármekkora távolság van közöttük."

Magasabbra húzom a sálamat az arcom előtt ahogy befordulok a sarkon, majd ismét a zsebem mélyére süllyesztem a kezemet. Frostcall időjárása felettébb kiszámítható, idővel beletörődik az ember, hogy bárhova megy, nem ússza meg havazás nélkül. Értékeltem, hogy a helyiek mégsem voltak felháborodva ezen, egyszerűen mindenki belenyugodott abba, hogy errefelé így mennek a dolgok. Az örök elégedetlenkedés a nagyvárosi emberek betegsége volt.  

Különösebben nem szerettem sem a telet sem a hideget, valahogy mindig borzasztó poszt-karácsonyi hangulatba kerülök hacsak meglátok egy hóembert, de a havazást imádtam. Kicsit azt az illúziót keltette, mintha lelassult volna a világ és senki sem köt beléd türelmetlenkedve azért mert veszel egy mély lélegzetet és átgondolod a következő lépésedet. Szinte felszabadító érzés volt figyelni a lassan hulló hópelyheket amíg a szél beléjük nem karolt és az arcodba nem fújta, mint a rideg valóságot.
Inkább megszaporáztam a lépteimet.
Túl korán volt ahhoz, hogy dolgozni menjek, a műszakom csak este kezdődött és bár elszórakoztathattam volna magam azzal a könyvvel, amit a szobám előző lakója hagyott ott, jobb ötletem támadt.
A vaskos, csillagászatról szóló kötet az állapotából ítélve inkább bútortámaszként szolgált az előző tulajdonosánál, de én beleolvastam a régi, viseltes kiadványba ma reggel és ettől az agyam most tele volt az univerzumról és a csillagokról szóló, csupán félig értelmes gondolathalmazokkal.

Csak egy embert ismertem a városban, aki szerette a kusza gondolatokat és akivel szinte bármiről lehetett beszélgetni. Már ha olyan kedve volt, hogy megtűrte maga mellett az embereket - és nem csak úgy tett, a saját maga szórakoztatására, mintha ne bosszantaná, hogy az idejét rabolom.
Finnegan Wilson határozottan az egyik legfurcsább ember volt akivel valaha találkoztam és azt hiszem nálam elég kevesen estek bele ebbe a kategóriába, köszönhetően annak, hogy (egyes források szerint) rettenetes rugalmas toleranciával viseltettem az emberek iránt.
Én inkább úgy mondanám, hogy sok minden belefért nálam a normális kategóriába, anélkül, hogy kompromisszumokat kelljen kötnöm másokkal. A legtöbb ember szerette, ha úgy érezte nem tartozik magyarázattal azért ahogy viselkedik, és főleg azt, ha enélkül is megértették őket. Így hát sosem vártam az emberektől hogy megmagyarázzák mit miért tesznek, az esetek többségében egyébként sem volt ezt olyan nehéz kitalálni.
Finn esetében azonban sosem lehettem teljesen biztos abban, mit miért akar - bár nem is akartam megfejteni. Egy olyan rejtély volt, aminek szívesen voltam a közelében, anélkül, hogy azt éreztette volna velem, hogy rá kell jöjjek arra, hogyan működik. Szerintem szeretett ő lenni a legokosabb a szobában és ehhez nem kellett nagyon megerőltetnie magát.
Azt hiszem, nem voltunk barátok. Fogalmam sincs milyen jelzővel illethetném az ismeretségünket, de belementem a feltételeibe amikor felajánlotta a segítségét,  és azóta heti pár alkalommal felkeresem, hogy beszámoljak neki olyan dolgokról, amiket a munkám során hallottam, vagy amiket az ő kérésére kedveskedtem ki emberekből. Fogalmam sincs, mi volt a nagyobb terve, vagy hogy milyen szálakat mozgatott a háttérben, de nem is az volt a dolgom, hogy faggassam erről. És nem is emiatt tartottam őt érdekesnek.

Sietős lendülettel érek fel a lépcsőn az ismerős bejárati ajtóig és még a lábtörlőn állva kiseprem a hópelyheket a hajamból. Nem először állítok be hozzá hívatlanul, de sosem beszéltünk meg konkrét időpontot, hogy mikor jövök boldogítani, és én élvezem, hogy van ennyi alkotói szabadságom.
Kopogok, ahelyett hogy csengetnék. Ismerem, hogyan működnek a csengők, de elvből elutasítom a használatukat.
Nem tudom, itthon van-e, ezért fel vagyok készülve arra, hogy nem kapok választ. Ha dolgozik, a kopogásom talán kevésbé zökkenti ki, mintha barátságosan rátenyerelnék az ajtócsengőre. Elég kegyetlen módszer lenne arra, hogy felhívjam magamra a figyelmét, és szerencsére általában nem kellett ilyen eszközökhöz folyamodnom.
Ennél csendesebben működtem.
Türelmesen várok, bár az sem lepne meg különösebben ha itthon van, de nem nyit ajtót. Néha úgy viselkedett, mint egy öregember, akit csak az tenne elégedetté, ha a világ (és vele együtt a benne élő idegesítően unalmas emberek) megszűnne létezni. Nem mindenben értettünk egyet, de nem igazán hibáztathattam érte.
Viszont Finnek volt egy határozott véleménye arról, hogy milyen szabályok szerint működnek az emberek - én pedig előszeretettel kérdőjeleztem meg ezeket.

653 szó