Bloomcrown utcáin sétálok, fejemben kavargó gondolatokkal. Az eső csendesen kopog az esernyőmön, mintha ezzel is kísérné az elmémben dúló viharokat. Choi Ha-Rinhez tartok, a pszichológushoz, egy olyan döntés felé, amelyet sosem gondoltam szükségesnek. A világ már az én időm előtt megérett a pusztulásra. Fa Hai gondolatai ismét erősen törnek fel bennem, emlékeztetve engem a régi életemre és azokra a szörnyűségekre, amiket átéltem és véghez vittem. A démonok által elkövetett bűnök újra és újra lepörögnek a szemeim előtt, majd a Pagoda magasztos mivolta tér elém, ahogy az arany színekben pompázva szívja magába a sötét erőket. Egyre gyakrabban látom őt a tükörben és egyre több emlék tompítja el a látásomat a valóssággal kapcsolatban.
Ahogy közeledek a rendelő felé, egyre inkább érzem a bizonytalanság és a kétség szorítását. Mégis mi értelme van ennek? Hogyan segíthetne rajtam egy elmeorvos, aki nem ismerheti Fa Hai múltját, sem azt, hogy ő valaha létezhetett-e. Próbálom összeszedni a gondolataimat, ám egyre nehezebben teszem ezt, ahogy az eső kopogása is zavaróan kuszálja össze őket. Tudom, hogy szükségem van a segítségre, de nem vagyok benne biztos, hogy valóban felkészültem-e arra, hogy megnyíljak egy idegen előtt. Hisz’ még Liunak sem említettem Fa Hai-t, sem azt, hogy milyen borzalmas dolgokat követtem el a múltban. S talán most még így vélekedek felőle, ám lassacskán ez a negatív vélemény kezd átfordulni egy furcsa igazságszolgáltató érzésbe, mely egyáltalán nem ítéli el a keménykezűséget.
Mikor megérkezek a rendelőhöz, először a váróteremben foglalok helyet. Leülök az egyik kopottas karfájú székbe, majd körülnézek. A szoba barátságos volt, a falakon nyugtató képek lógnak, amelyek megpróbálták elterelni a páciensek figyelmét a saját gondolataikról. Az én fejem viszont nem hagyott nyugodni. Ismét a múltam képei törtek elő. Fa Hai szavai, a Dharma, a Pagoda…a Jinshan templom…
Ahogy ott ülök tovább és várom a soromat, eszembe jutnak az éjszakai rémálmok. Emlékszem azokra az éjszakákra, amikor zihálva, izzadtságtól csepegve ébredek fel, miközben Liu békésen aludt tovább mellettem. Valamelyest úgy éreztem elárulom a nőt. A titkokkal és a félreérthető gondolataimmal nem lehettem őszinte vele. Először magamnak kellett megértenem miféle múlttal van dolgom és hogy ki voltam én valójában.
Azon kapom magam, hogy az ölembe fektetett tenyereimre meredek. Valami mintha hiányozna belőlük, amit annakidején már megszoktam, hogy magamnál hordok. Ám akármennyire erőltettem meg magam, nem mertem túlságosan sokat engedni, mielőtt Fa Hai ismét felébredne bennem.
A váróteremben töltött percek hosszú óráknak tűntek, végül az ajtó kinyílt és a terapeuta lépett ki rajta. Felkapom tekintetem az ölemből, majd felpattanok a helyemről, hogy tisztelettudóan köszönhessek a nőnek.
- Miss Choi! Köszönöm, hogy utolsó pillanatban is fogadni tudott. - közelebb léptem hozzá, majd a kezemet nyújtom felé. - Mo Yuan.